Hiába gondoljuk azt, hogy az oktatásban az egyik reform követi a másikat követi, ha megnézzük, lényegileg nagyon kevés dolog változott az iskolákban az elmúlt kétszáz évben. Horn György szokta mondani, hogy minden újítás ellenére az alapok nem változtak tanárok a tanulóknak a tanteremben tanórán tantárgyakat tanítanak. Sokan beszélnek arról, hogy ilyen-olyan paradigmaváltásra van szükség, esetleg már le is zajlott a pedagógiában egy vagy több, de a lényeg mintha nem változna.
Ennek persze több oka is lehet. Biztosan fontos tényezője az, hogy mindenki számára az a tanítási minta a legfontosabb, ahogyan őt magát tanították (tehát még csak nem is, amit a tanárképzésben tanult), ez pedig egyértelműen konzervatívvá, lassan változóvá teszi az oktatást. Azért időről-időre vannak nagy újítók, innovátorok, akik elszakadnak bevett mintáktól és valami teljesen újat akarnak hozni (ilyen a múlt század elejének nagy reformpedagógusai, de a mostani szabad iskolák alapítói is). Ezeknek az újításoknak a hatása azonban gyakran átmeneti és mindig csak periférikus. A legtöbbet talán még az óvodai nevelés átalakításában érték el, elsődlegesen Maria Montessori. Nem is gondolnánk, hogy a gyermek méretű bútorok, a szabad polcon elhelyezett játékok vagy az egyéni (és nem az egész csoportnak elrendelt) orrfújás az ő ötletei voltak. Ahogy azonban egyre feljebb megyünk az oktatási rendszerben, egyre kisebb a pedagógiai innovációk hatása. Természetesen technikai eszközök tekintetében van változás, megjelentek az írásvetítők, a számítógépek, interaktív táblák a tantermekben, de a lényegi nagy paradigmaváltásnak nyoma sincs.