AZ ALÁBBI CIKKET 10 ÉVE ÍRTAM, EGY TED TALK KAPCSÁN - MA IS ELÉG AKTUÁLIS (ELTEKINTVE A SZEMÉLYES VONALTÓL, AZ IGAZÁBÓL MINDEGY)

Futótűzként terjedt Joós Andrea tanár TEDxDanubia előadása az internetes sajtóban. Mivel láthatóan hullámokat vert Andrea, mi is elgondolkodtunk, hogy mi is lehetett az, ami annyira vagy tetszett az embereknek, vagy nem (IDE KATTINTVA tekinthető meg az előadás). Azért is fontosnak tartom ezt, mert több pontban magam is érintett vagyok, hiszen azt a rendszert, amiről Andrea beszél, én vezettem be először és használom 2011 óta. És rögtön az első kérdés: mi az, amit ez az előadás elmond? Mi lehet vajon az üzenete? Én ebben kettősséget éreztem; volt egy tartalmi (szakmai) és egy motivációs, elsősorban az érzelmekre ható szintje. A lapozás után mindkét jelentésréteget elemzem, illetve megpróbálom az előadás előnyeit, illetve hátrányait a kommentek fényében értelmezni.

Kezdjük a tartalmi résszel, mert az az egyszerűbb. Itt könnyű dolgom van, hiszen azt a rendszert mondja el nagy vonalakban Andrea, amit én mutattam neki (osztályzás helyett pontalapú értékelés, saját dolgozatok megírása, a diákok egyéb érdeklődésének az értékelési redszerbe történő beemelése, az értékelés és az osztályzás elválasztása). Amikor engem kérdeznek erről, mindig nagyon vigyázok, hogy soha ne csak 5-10 percem legyen, mert ennyi idő csak arra elég, hogy kérdések fogalmazódjanak meg a hallgatóságban, illetve felépítse mindenki azt a ’nálam ez úgysem működne’ érvrendszert, ami gyakran a zsigeri reakció. A kommentekben többször érezhető ez: „jönne csak el keletre, fél évig nem bírná” vagy „Talán fel kellene tennie egy videót legalább egy megtartott órájáról. Kíváncsi lennék rá, hogy folyamatosan, heti 22-24 órában meddig bírná az általa hirdetett módszert, mert hirdetni és lelkesedve előadást tartani 60000 Ft./órás előadói díjjal egész más, mint napi 5 órát lenyomni mondjuk egy VIII kerületi suliban. Szerintem hamis, úgy ahogy van.” És lássuk be, ezekben a kommentekben van valami (általában jellemző, hogy a negatív kommentek specifikusak, míg a pozitívak – amelyből szintén szép számmal akad – általánosak, de erről később).

Szóval itt az első probléma: az, aki tanít (heti 22 órában, főállásban, kevés pénzért stb. – ismerjük ezeket), az ettől a lelkesedéstől ideges lesz/lehet, mégpedig több okból: először is azért, mert tudja, hogy a tanári szakma nem varázslás. Vannak varázslatos pillanatok, emberek, néha hetek is akár, de ha őszinték szeretnénk lenni, akkor ez 99% munka és 1% varázslat. Meg lehet élni persze minden óra minden percét így, de nem hiszem, hogy ez reális lenne bármelyikünk életében.

Mert ugye hiába szeretnék én varázsolni, ha nem varázslóra van szükségük a diákoknak. És gyakran nem arra, hanem arra, hogy valaki odafigyelve, alaposan, kiszámíthatóan segítsen nekik tanulni, segítse őket céljaik elérésében, röviden: végezze a munkáját. Nem mindig és nem mindenki vevő a Holt költők társasága jellegű tanári attitűdre, főleg, hogy annak nincs is általában alapja vagy létjogosultsága. Alapot a tisztelet és a közös hatékony munka adhat, létjogosultságot pedig azok a ritka varázslatos pillanatok, amelyek néha mindannyiunk napjait boldoggá teszik. Érdekes történet volt, amit egy diák mesélt egy tanáráról, aki az első órát úgy kezdte, hogy mindenki álljon fel a a padra és tépje szét a könyvét – nyilván ezt látta Robin Williams-től, és ezt gondolta megfelelő nyitásnak. A gyerekek nem értették, és azt szerették volna az egyre kényelmetlenebb helyzetben, hogy elkezdődjön végre az óra. Aztán valaki belátta, hogy addig úgysem történik ez meg, amíg nem álltak az asztalon, úgyhogy beszólt, hogy: „álljunk már föl b*** meg, mert addig nem nyugszik”. Cinikusan és értetlenül állt az unott osztály a padokon, azt várva, hogy lesz-e még valami. Ja, a könyv széttépését megtagadták, mert részben könyvtári volt, részben most fizettek érte több ezer forintot. A tanulság ebből, hogy téved az, aki azért megy tanárnak, hogy menő legyen. Ez egyszerűen nem így működik.

Ehhez kapcsolódik az előadás stílusa, ami rendkívül lendületes, jól felépített, ’tedes’, és szuggesztív. Azt sugallja, hogy tanárnak lenni ’menő’. Ezt látom egyébként a legnagyobb hátrányának is, több okból: a szakirodalomból tudott, hogy a tanárok pályaválasztását szinte soha nem reális várakozások, hanem előre elképzelt szerepelvárások, saját tapasztalatok, illetve a saját egyéniségük határozzák meg. Ez azt jelenti, hogy egy tanárjelölt azért szeretne tanár lenni, mert egy kép él benne, aminek szeretne megfelelni. Ez táplálkozhat a HKT-ból, Andrea előadásából, vagy egyéb – a tanári pályát erősen idealizáló – impulzus nyomán. Ez pedig több módon is visszaüthet, hiszen a valóság nem ez lesz. A valóság az, hogy NEM azt csinálok 33 gyerekkel 45 percen át, amit csak akarok, hanem azt, amit KELL, amit ők is akarnak, és azt, amit tudok. Ezek pedig gyakran ellentmondásban álllnak egymással. Hiába készülöm magam halálra, ha fizika dolgozat után nem lesz kedvük, akkor nem dolgoznak.

Az sem mellékes, hogy a tanár az egyéniségével, a személyiségével dolgozik, és ez óhatatlanul korrodálódik az idők során. A tanárok 30%-át éri el a burnout, a szakmai kiégés, illetve 60-70%-uk veszélyeztetett. Nem csoda, ha valaki ezt jól csinálja, akkor sokat kell adnia magából. A burnout érdekessége, hogy a pálya elején kezdődik, a naiv hitekkel – az olyan gondolatokkal, amelyeket Andera az előadásában megfogalmazott. Aztán kap az ember egy osztályt, nem képes sem adaptívan gondolkodni, sem differenciáltan órát szervezni – nem is beszélve a tanterv, a szülők, az új iskolai közeg és a gyerekek felől érkező nyomásokról. Akármilyen varázsló, szinte biztos, hogy egy idő után rádöbben, hogy nem mindig lesznek jók az órái, nem mindig sikerülhet minden, lesznek sikeresebb és kudarcosabb csoportok, és lesznek olyan gyerekek, akik igen konkrétan és magasról tesznek a tanár-varázsló mágiájára, mert csak a matekot tanulnák meg, ha lehetne. Miután gyakran éri kudarc a kezdő tanárt, és nem rendelkezik olyan adaptív készségekkel, amelyek segítségével ezt fel tudná dolgozni, gyakran egy ördögi körbe lép bele, amelyben egyre többet készülve, egyre makacsabban szeretné a célját elérni. Természetesen egyre görcsösebben, bizonytalanabbul és sértődékenyebben azokra, akik nem vevők a stílusára. Ennek a folyamatnak a vége pedig a burnout. Én azt gondolom, hogy sokkal jobbat teszünk a leendő tanároknak, ha reális pályaképet festünk, nem motivációs beszédekben sulykoljuk, hogy ez egy menő foglalkozás, ahol te döntehtsz arról, hogy varázsló leszel (vagy katona, ugye, nem is beszélve a vadakat terelő juhászról).

További gondom az előadással, hogy amikor szakmai megjegyzéseket tesz, akkor helyenként nem világos és pontatlan, amit mond. Például: "kimondtam, hogy a visszajelzés azonos az értékeléssel. Ha én ezt a kettőt szétválasztom, sokkal jobban motiválhatom őket" (4:10-nél a videóban). Ez – lássuk be – remekül hangzik, hatalmas taps. Egészen addig, emíg bele nem gondolunk, hogy mit is jelent. Mert ugye az értékelés (egyik) definíciója a szervezett visszacsatolás, értékmegállapítás. Azaz az értékelés maga a visszacsatolása egy pedagógiai folyamat sikerességének (vagy sikertelenségének). Az is értékelés, ha jegyet adok, ha pontot adok, az is, ha smiley-t rakok a fogalmazásra, és az is, ha elfintorodom egy választ hallva. Az, ahogyan és amikor ezt elmondom (pl. jegyek, gesztusok formájában), a visszacsatolás. Ha megpróbáljuk ezt a mondatot Andrea előadásában értelmezni és lefordítani osztálytermi gyakorlatra, valami olyasmit jelentene, hogy „adok jegyet, vagy pontot a munkájukra, de nem mondom meg, vagy nem mondom meg, hogy a visszajelzés mire és milyen értékelést ad”. Ami pedig nonszensz. Éredetileg ez úgy hangzott (tőlem), hogy az értékelést és az osztályzást választom le. Azaz, bár adok jegyeket – mert ez kötelező – nem ez lesz az értékelés (visszajelzés) mértékadója. Ez pedig nem mindegy. Persze ez szakmai szőrszálhasogatásnak tűnik, de szerintem fontos, hogy akkor is legyen szakmailag értelme annak, amit mondunk, ha az előadás laikusoknak szól. Mert ők tapsolnak mindennek, mert számukra kevés a tétje. Ellenben egy tanárral, aki esetleg használni akarja a rendszer elemeit, és itt elakad.

Végül a számomra legvisszásabb és legzavaróbb elemére szeretnék kitérni az előadásnak, ez pedig az utolsó perc, ahol a szülőket és döntéshozókat szólítja fel az előadó arra, hogy „támogassanak minket, jó tanárokat”. Na ez az, amire szerintem a világon semmi szükség nincs, és rengeteg kárt okoz(hat). Rögtön élesen sarkítva látjuk a két választási lehetőséget, a szemét, nem figyelő diákot azonnal feleltető kollégát, aki börtönnek tekinti az osztályterem ajtaját, alig várja az óra végét, utál mindent és mindenkit, megfáradt, emberségnek a nyoma sincs benne. A másik oldalon a varázsló, lelkes tanár, ahol minden remekül működik. Sajnos nem csak sugallja, de ki is mondja Andrea, hogy ’mi’ – mármint ők – a varázslók a jó tanárok. Én ezt a képet sokkal árnyaltabban látom, mert ugye mi a helyzet azzal a magánéleti válsággal küzdő tanárral, aki nem ér rá, nem tud, és nincs is ereje a gyerekek lelkével foglalkozni, varázsolni, mert emberfeletti erőket mozgósít, hogy az órákon összeszedetten tudjon működni és leérettségizzen az osztálya? Vagy mi a helyzet azzal, aki nem igazából tanít semmit és magántanárhoz jár a fél osztály, de minden órán olyan izgalmas dolgokról mesél, amiből építkeznek a gyerekek és imádják? Vagy azzal, akinek a szaktárgyi tudása erősen megkérdőjelezhető, de kirándulásra, programokra viszi a gyerekeket és olyan szeletét mutatja be a világnak, amit addig nem is sejtettek, hogy lézetik? Vagy azzal, aki nem demokratikus – sőt! –, a modern eszközöket utálja, és még a villanyt is lekapcsolja, ha lehet, projektort nem használ, számítógépet nem tud bekapcsolni, mindenki fél az óráján és kuss van, ugyanakkor olyan magával ragadó előadásokat tart a tantárgyában, hogy minden szavát isszák a gyerekek? És még sorolhatnám … vajon ezek a kollégák nem jó tanárok? Vajon az ő kirostálásukra, megbélyegzésükre szólít-e e fel az előadás nézőként, szülőként, döntéshozóként? És ha nem, akkor kik is a jó tanárok, akiket támogatni kell? És valóban csak ez a két véglet létezik?

Kíváncsi voltam a diákok véleményére, és egy osztálynak levetítettem a videót órán (18 évesek). Ezek a fiatal felnőttek hangosan végignevették – mert ők pontosan tudják, hogy milyenek azok a tanárok, akik tanítják őket. Hibáznak, nem lengetnek varázspálcát, idegesek, néha feszültek, néha nem, jófejek vagy parasztok, néha egyszerre mindkettő. De alapvetően – nem úgy, ahogy az előadó állítja – mégis összességében elfogadhatóak, sőt akár szerethetőek, hiszen az látszik, hogy legtöbbjük az esetlensége és bénázása mellett jószándékú és jót akar. Csak nem mindig sikerül. Ez pedig sajnos velejárója a szakmának – és nem csupán a tanári hivatásnak, hanem minden emberi kapcsolatnak. Amikor a diákokat megkérdeztem, hogy mi volt ebben vicces, azt mondták, hogy „túltolta a fílinget” kicsit, illetve az vicces, ha valaki magáról állítja, hogy milyen jó tanár. És ebben van valami talán – ami persze nem jelenti azt, hogy nem az, sőt, személyes meggyőződésem, hogy Andrea szeret és tud is tanítani.

Szóval sok kérdést vetett fel bennem ez a videó, ha valaki ez alapján választja a tanári hivatást, valószínűleg keservesen csalódni fog. Érdemesebb lenne részletesebb, alaposabb, szakmailag megalapozottabb, átgondoltabb, kevésbé az amerikai motivációs előadások sarkított, túljátszott stílusát utánozva megpróbálni ’imidzset’ gyártani a tanárságnak. Mert ez nem menő – ez menőzés.

Megjelent a study mode - magyaruk 'oktatás és tanulás' eszköz a ChatGPT-ben, és ezzel - ahogy több helyen írták - gyakorlatilag be is fellegzett a tanároknak. Ki akarna egy tanórán fárasaztó feladatokat végezni, amikor a ChatGPT MINDIG kedvesen, zavaró tényezők nélkül, tökéletesen képes pótolni minket, szerencsétlen hús-vér tanárokat.

Amikor az erről szóló első cikket megosztottam, a kedvenc kommentem az volt, hogy 'igen, kiváltja a rossz tanárokat'. Most, hogy láthatjuk, hogyan működik (nem tudom, hogy minden felhasználónak megjelent-e, nálam már igen), az is kiderül, mik az erősségei, netán miért nem egészen azt adja, amit ígért. Ehhez az Open AI által készített rövid demo videót fogjuk most használni - ugye ők azok, akik a ChatGPT-t fejlesztették, tehát joggal feltételhetjük, hogy egy általuk jónak, vagy akár ideálisnak tartott működést mutatnak be. A videó ITT TALÁLHATÓ.

A videó valóban nagyon rövid, de pár dolog teljesen világosan látszik belőle:

1 Van egy mutató, amely elég fontos indikárora annak, hogy egy óra jó-e, vagy sem. Ez pedig nem más, mint a tanár és a diák(ok) aktivitásának (megszólalásainak, ha úgy tetszik) az aránya. Amennyiben a tanár az óra 95%-ában beszél, a diák pedig 5%-ban, akkor joggal feltételezhetjük, hogy az órán nem volt lehetőségük a tanulóknak bevonódni, és passzív megfigyelői (vagy elszenvedői) voltak a tanórának - más szóval, nem tanulás, hanem sokkal inkább tanítás történt. Véginézve a rövid chat-et a videóban, azt láthatjuk, hogy itt ez az arány rendkívül rossz. A tanuló egy-egy szóval, tőmondattal reagál, a 'tanár' pedig gyakorlatilag 'végigbeszéli' az órát. Ez egyébként várható, és a diákok errefelé fogják nyomni az alkalmazást, hiszen ők gyorsan, egyszerűen szeretnének válaszokat, megoldásokat kapni, nem igazából tanulni akarnak. Az nagyrészt idegesíti őket. Nem hiszem, hogy lesz sok olyan diák, aki arra utasítja a ChatGPT-t, hogy lépésenként, őt sokat beszéltetve vezesse rá egy jelenség magyarázatára. Sokkal életszerűbb, hogy a házi feladatot betölti, majd a válaszokat le. És kész.

És ezzel érünk el a szerintem súlyosabb problémához, a tanulás illúziójához, valódi, elmélyült, igazi tanulás helyett. Amennyire láttam (még csak egy napja próbálgatom az új funkciót), illetve a fenti videóból indultam ki), itt azonnal komplex válaszokat kapunk - villámgyorsan - bármilyen iskolai felafdatra. Ráadásul gyakran elég alaposat, azaz hosszadalmasat. Ami pedig túl könnyen, túl gyorsan jön, ráadásul egy olyan felületen, ahol egyébként nem annyira a tanulás miatt vagyunk. Online felületesebben olvasunk, átugrunk lépéseket, szavakat, mondatokat is akár. Egy tanulási folyamatban ez hatalmas luxus. Ugyanakkor nincs az, aki segítsen, lépésenként magyarázza el a dolgokat, kiemeljen központi elemeket. Nem igazán lehet így tanulni, vagyis azt igen, de megtanulni akármit sokkal kevésbé.

Összefoglalva, első blikkre azt mondhatjuk, hogy valóban kicsit félelmetes, és majd bizotasn lesznek olyan elemei egy tanár munkájának, vagy olyan folymaatok, helyzetek, ahol ez akár életmentő is lehet (alig várom a szeptembert, hogy ki is próbálhassam tanórákon, diákokkal :) , de most még bátran kimondhatjuk, hogy ez a fejlesztés eddig leginkább arra kiváló, hogy rávilágítson arra, hogy miért van szükség jó tanárokra. Aztán lehet, hogy a jövő héten már egészen mást fogunk gondolni erről is, amilyen ütemben haladnak itt a dolgok

Lassan már történelmünk van az AI-val is, hiszen közel egy éve rendszeresen használom a tanteremben, és a készülés során is, vagyis a pedagógiai feladatok szinte teljes spektrumában. A január eleje mindig egy érzékeny időszak, hiszen ilyenkor számot vetünk (és néha vihart aratunk) az elmúlt év eseményeivel, tapasztalatokat élünk újra, és jó esetben még tanulunk is a hibáinkból, örülünk a sikereinknek. Ennek a kényszernek engedve most öt olyan tanulságot szeretnék röviden bemutatni, amit az AI jelenlegi állapotában a következő időszakban talán hasznos lehet másoknak is.

Az a hatalmas megtiszteltetés ér, hogy nagyon sok iskolába hívnak képzéseket tartani, előadni, beszélgetni az oktatásról. Így hát csak az elmúlt egy évben sikerült sok kis falusi iskolában megfordulnom, de tartottam képzés ‘elit’ középiskola tanárainak, vagy éppen egy hetet töltöttem el egy máltai vagy spanyol iskolában az országon kívül. Sok minden különbözik, de valahogy egy téma mindenhol előkerült. JObb híján ‘demotivált diákok’-nak nevezik, de egyre inkább az az érzésem, hogy a ‘feladás kultúrája’ szökkent szárba az életünkben, és ennek a következményeit látjuk magunk körül.

Az iskola vége, vagy új paradigma? Hatékonyan segíti a tanulást, vagy egyszerűen egy újabb eszköz a csalásra? És ezzel együtt feladat a tanárnak, hogy kiszűrje az AI-val megírt házi feladatokat, és beadandókat - mintha nem lenne elég feladata, dolga manapság! A mesterséges intelligencia iskolai használata a határtalan optimizmus és csodavárástól egészen az apokalipszis vizionálásáig sokfajta reakciót vált ki az oktatás körül élő és dolgozó emberekben. A diákok gyakran azt gondolják, hogy ezentúl nem kell már esszét írni, fogalmazni, sőt olvasni sem. A tanárok rettegnek a sok AI-val megírt beadandótól, vagy lelkesen keresik azokat az alkalmazásokat, ahol egy perc alatt, egyetlen mondatból óravázlatot ír nekünk egy messterséges intelligencia. Az oktatás irányítói remek eszközt láthatnak az AI-ban, hiszen egyszerű tömegtermelésre kiválóan alkalmas, és viszonylag olcsó. Ja, és nem kérdez vissza, nem gondolkodik. Egy magyartanárt nehezen lehet esetleg arról meggyőzni, hogy lelkesedéssel tanítsa Herczeg Ferencet, egy AI alkalmazással nem lesz ilyen problémánk. És aztán itt vannak azok a cégek, akik megérezve, hogy az AI valami egészen új, izgalmas, és sokoldalú, az alap AI modellekre építve, és azok technológiáját használva oktatási alkalmazásokat készítenek - napok alatt, ezrével. Ebben az írásban ezeknek az előnyeit, veszélyeit járjuk körbe, sok gyakorlati tippel, amelyek segítenek eligazodni a sokezer AI alkalmazás dzsungelében.

Nagyon sok mesterséges intelligencia alkalmazás lepte el az internetet (egy gyűjtő oldalon több, mint 13000 (!!) található), de eddig vagy arról szóltak a pedagógiai írások, hogy hogyan csalnak ezzel a diákok, és hogyan próbálják rajtakapni ezen a tanárok őket, vagy a tanárok által használható eszközök kerültek a középpontba (pl. tesztfeladat, vagy óravázlat generátorok). Itt az ideje, hogy fordítsunk ezen egyet, és keressük meg az AI helyét az osztálytermek mindennapjaiban. Erről szóló cikksorozatunk első része abban segít, hogy egyáltalán el tudjunk kezdeni a diákjainkkal ilyen alkalmazásokat értelmesen használni. Induljatok el velünk 10 egyszerű, kipróbált lépésben!

Vajon mi működik az oktatásban, mit érdemes bevezetni, milyen innováció 'ragad meg'? Ezek mind olyan kérdések, amelyek minden tanárt, szülőt (jó esetben iskolaigazgatót és fenntartót). Foglalkoztatnak. Bárcsak lenne egy olyan gyűjtemény, amely megmondja, hogy mibe érdemes belevágni a fejszénket. Ebben a cikkben egy olyan hatalmas meta-kutatást mutatunk be, amely sorra vesz 30 különböző lehetslges pedagógiai innovációt, és három szempontból elemzi: mennyire drága a bevezetése, mennyire megalapozott a tudományos háttere, illetve milyen hatása van - hány hónapot 'tesz hozzá', vagy éppen 'vesz el' egy diák iskolai életéből. A lapozás után érdemes böngészgetni, mert remek ötleteket ad, és megnézhetjük, hogy mennyire hasznos az, amit éppen mi szeretnénk bevezetni. Az oldal angol nyelvű.

Március 16-án, amikor az ország talán egy kicsit jobban a pedagógiára, pedagógusokra, és általában az iskolára is figyel, a TanárBlog egy rendhagyó iskolai napot, fogadóórát szervez. Mit jelent ez? Igykeszünk egy iskolai munkanap ritmusához igazodni, és szerintünk nagyon érdekes beszélgetésekkel, érdekes emberekkel, jó témákkal kitölteni egészen délután 3-ig az időt. Ehhez egy YouTube csatornán lehet élőben csatlakozni (IDE KATTINTVA). Az egész napos program felvételét később is meg lehet majd nézni! Ha kérdeznél vendégeinktől, azt ITT TEHETED) FONTOS! A műsorban a szünetekben szívesen bejátszunk videókat, képeket, beolvasunk üzeneteket a sztrájkoló tanároktól. Ezeket a TanárBlog Facebook oldalán, vagy a [email protected] címre tudjátok küldeni! ITT JELZEHETITEK hogy honnan, mikor és hogyan tudnátok becsatlakozni!

Ha bárki próbálkozott már innovációval, illetve akár egy munkaközösségen belül annak rendszerszintű bevezetésével, kétségkívül tapasztalhatta, hogy folyamatosan ellenállásba, falakba ütközik. Ez nem feltétlenül baj, és végképp nem természetellenes, hiszen minden változás megviseli az azt elszenvedni kényszerülőket. Az alábbiakban végignézzük a nyolc legjellemzőbb ellenállási formát, érvet, és megpróbálunk példákat is mutatni - hátha ismerősek lesznek. A szeptemberi iskolakezdéshez kapóra jöhet, ha bármilyen újításon gondolkozol! :)

Jó hír! A Pécsi Tudományegyetem Digitális nevű online adatbázisába bekerültek a Nevelésügy Szemle 1937 és 1943 között megjelent számai (ITT TALÁLHATÓAK ). Ettől önmagában talán keveseknek lesz libabőrös a háta, ugyanakkor rengeteg rejtett kics található a lapszámokban, amit igenis érdekes és tanulságos olvasni. Ilyen a 'Magyar diák nyara' 1943-ban, vagy hozzászólás a 'Magyar irodalom tanításának válságához' egyetlen számban, és szinte minden egyes írás, amellett, hogy érdekes kordokumentum (helyenként 'kórdokumentum'), a mai világunk számára is tartogat dilemmákat, remek összehasonlítási lehetőséget például annak tekintetében, hogy milyen gondok voltak a tanításban akkor, és most. Annyira mások, valóban?