Sokan és sokat beszélnek az iskolák jövőjéről. Nyilvánvaló, hogy a diákok életének szerves részét képezik a digitális eszközök, ugyanakkor ezek elég sok esetben ki vannak tiltva az iskolából, ahol az 1 tankönyv, 1 tanár, 35 gyerek elve érvényesül. Mondhatjuk, hogy az interaktív táblák elterjedése (ami már Magyarországon is kezd kézzelfogható realitássá válni) változást hoz, de - lássuk be - ez elsősorban arra használható, hogy érdekesebbé, változatosabbá tegye azt, amit eddig a táblánál, esetleg képekkel magyaráztunk. Azaz, az interaktív tábla egy prezentációs eszköz, és önmagában azt a 'paradigmaváltást', amiről azok a bizonyos 'sokak' sokat beszélnek, nem hozhatják el. Most egy rövid összefoglalást szeretnénk a lapozás után mindenkinek átnyújtani arról, hogy milyen is lesz (lehet?) a jövő iskolája, ahol megtörtént a digitális fordulat, mégpedig egy olyan iskola példáján, ahol ez már meg is történt!

Sir Ken Robinson a kreatív pedagógia apostola mondogatja előadásaiban, micsoda szakadék van a világ és az iskola elvárásai között. A legtöbb munkahely elvárja és nagyra tartja, ha valaki a munkája végzésében jól tud együttműködni másiokkal, képes kiaknázni a munkatársai erősségeit és segíti őket mindabban, amiben ő kiemelkedő. Az iskola ezt puskázásnak hívajak és komolyan bünteti.

A tudomány sosem attól ment előre, hogy az emberek új dolgokat találtak ki. A tudomány attól ment előre, hogy az öregek meghaltak. Ez a bon mot állítólag Otto Hahn német filozófus mondása. Vajon mennyire igaz ez a tanításra, aaz oktatás megújulására. Tény, hogy a tanítás nagyon nehezen mozdul, akár egy tankhajó, a változások lassan indulnak be és még nehezebb hirtelen megváltoztatni őket. Első ránézésre paradoxnak tűnhet, hogy közben egyfajta permanens pedagógiai forradalomban élünk (és nem csak itthon, az USA-ban is), de ha végiggondoljuk, mennyit változtatott ez valóban a tanításon, alapvető dolgok nem változtak. Tanárok osztályokban, tanórákon tantárgyakat tanítanak, ez például az elmúlt kétszáz évben így volt minden iskolában.

Nekem személyes fájdalmam, hogy milyen lassan jutnak át például a tudomány eredményei az oktatásba, mennyi olyan dolgot tanítunk a diákoknak, amiről ma már tudhatjuk, hogy biztosan nem igaz. Nagyon nagy megújulások a metodikában sem voltak, néhány hangzatos, de nem túl átható mozgalmon kívül: fecseg a felszín, hallgat a mély. Érdekes megnézni, hogy mennyivel többet változott a nyelvtanítás arzenálja, véleményem szerint azért, mert a nyelvtanításnak piaci körülmények között kellett megélnie és ez kikényszerítte a megújulását.

Nick Hornby írta a Fever Pitch című könyvében azt, hogy az Arsenal futballcsapat iránti rajongása akkor vált betegessé, amikor úgy érezte, hogy a csapat teljesítménye, eredményei tükrözik az ő magánéletének történéseit. Azaz: ha rossz passzban volt az Arsenal, akkor neki sem jöttek össze a dolgok az életben. Valami  hasonlóról szeretnék most röviden írni, ám a témánk (e sorok írójának legnagyobb bánatára) most nem az Arsenal lesz, hanem  az internet, illetve a közösségi oldalak hatása az offline valóságra.

A brit oktatási minisztérium érdekes törvényt tervez: jogot adnának a tanároknak, hogy az iskolában használt mobil telefonokat elvegyék a diákoktól (ez még önmagában nem lenne nagyon különös), azonban arra is feljogosítaná a pedagógusokat, hogy a telefon tartalmát (pl. híváslistát, feltöltött képeket, videókat stb.) átnézze, és amennyiben törvénysértő, vagy megkérdőjelezhető tartalmat talál (pl. meztelen képet, zaklató sms-t stb.), akkor megteheti a megfelelő lépéseket. Miközben ezt olvastam, bevallom, bűnösnek éreztem magam egy kicsit ... azért, mert én meg éppen a múlt hét végén engedtem meg, hogy a gyerekek okostelefonokkal jöjjenek az órára, hogy együtt megpróbáljuk kihasználni a telefonokat, mint új eszközt az oktatásban. Lehet, hogy hatalmasat tévedtem? Tépelődés a lapozás után.

Mivel egy amerikai edublogger kollégánk a finn oktatási rendszert példaként állító gyűjteményt hozott össze, úgy döntöttünk, hogy lenyomozzuk mi is (amennyire lehet), hogy mi a finn titok - már ha van ilyen (nem finn, őket már láttam is, hanem titok). Az eredmény egy az online oknyomozó, leleplező cikk / riport, amit most teljes terjedelmében szeretnénk megosztani az olvasókkal (feltétlenül kéretik a Bővebben gombra kattintani, mert hosszú cikk következik!!):

Megjelent egy interjú a Huffington Post című oldalon a finn oktatási miniszternővel (ITT OLVASHATÓ). Néhány részletet lefordítok belőle, és mindenki képzelje hozzá, mi lenne a válasz, ha a hazai rendszerről lenne szó.

- Miben különböznek a finn tanárok másoktól?

- A finn tanárok maguk választhatják meg, hogy miből és miként tanítanak. A saját munkájuk szakértői, ezért is vonzó ez a pálya.

- Hogyan értékelik a tanárokat Finnországban? Hogyan lesznek elszámoltathatóak a végzett munkájuk minőségéért?

Az internet szabadsága rengeteg veszéllyel is jár. Emlékezhetünk rá, hogy a WikiLeaks kiszivárogtatott  információi milyen (és mennyi!) bonyodalmat okoztak. Nemsokára kihátráltak a szolgáltatók és a támogatók is az oldal mögül, erre interneten kezdtek pénzt gyűjteni az oldal fenntartásához szükséges költségekre a WikiLeaks olvasók és szimpatizánsok. Erre több cég, pl. a MasterCard úgy döntött, nem továbbít a WikiLeaks-nek pénzt. Nem késett a válasz, és több oldalt feltörtek ismeretlen hackerek, akiket a mai napig nem fogtak el. Mindezt meg lehetett tenni, mivel az internet szabad, az elkövetők viszonylagos biztonságban érezhetik magukat. Ez lehetne akár megnyugtató is az átlagos internet felhasználó számára, de csak a WikiLeaks esetében is emlékezhetünk rá, hogy rengeteg olyan oldal indult, ahol állítólag az eredeti dokumentumok voltak megtalálhatóak, de valójában a letöltésekkel ravasz és rosszindulatú vírusokat szabadítottak a gépeinkre. És ez a jelenség több (egymással összefüggő) kérdést is felvet; az egyik a külső szabályozás szükségessége, haszna, a másik pedig az önszerveződő közösség együttműködésen, jóindulaton alapuló önszabályozásának az ereje.

Az oktatásban, akárcsak a proletárdiktatúrában egyfajta permanens forradalomban élünk. Egymás követik a reformok, az átalakítások, most is éppen egynek a közepén vagyunk. A nagy átalakítások mindig megpróbálják meghatározni, hogy mi legyen az a tudás, amit a diákok megkapjanak. Mi az, amire szüksége van a társadalomnak és mi az, amire nincsen. Legutóbb Pokorni Zoltán fejtegette, hogy a társadalomnak nincs szüksége balneológusokra, azaz bálnatenyésztőkre, így azok képzését majd nem fogja támogatni az állam. Ha átsiklunk afelett a tény felett, hogy a balneológus gyógyvizekkel foglalkozni, valamint afelett, hogy bálnatenyésztést a világon sehol nem tanítanak és még azon sem tűnődünk el, hogy a belvízhelyzet fokozódásával nem lenne-e szükség erre a szakmára hazánkban még mindig marad egy érdekes kérdés: Honnan tudhatjuk, hogy mi most a fontos tudás és még inkább honnan tudhatjuk, hogy mi lesz majd az a jövőben.

Az igazság az, hogy nagyon nehezen vettem rá magam a Twitter használatára. Abban az időszakban indult, amikor éppen azon gondolkodtam, hogy nem tudok (nem akarok) több információt befogadni - semmiről. Aztán, (részben kötelességtudatból) mégis regisztráltam. Majd hónapokig vissza sem néztem, illetve nem csináltam semmit. Mostanra a Twitter lett a szakmai tájékozódás egyik központja számomra, és éppen azon gondolkodtam, hogy ezt a folyamatot hogyan lehetne leírni, amikor megtaláltam egy Cale Birk néven publikáló edublogger leírását. A lapozás után található 'A twitter-felhasználó evolúciója' címet viselő rövid írás Cale Birk posztján alapul, saját kiegészítésekkel.