Tanárok blogjai - csupa mosoly iskola?
Vezércikk - 2011. február 25.
Az USA-ban felfüggesztettek egy tanárt (Natalie Munroe-t), mert blogolt. Vagyis azért, mert írt negatív dolgokat is az iskoláról, illetve egyes gyerekekről (nem beazonosíthatóan, azaz senkit nem nevezett a nevén). Sok kérdést vet fel ez az egyszerű hír, és a kérdésekre adott válaszok befolyásolhatjuk az oktatási blogok jövőjét. Mert azért az ugyanakkor elvárás, hogy a tanárok blogoljanak (egyelőre pályázatoknál előny, nemsokára követelmény lesz a szakmai blog vezetése). Larry Ferlazzo, ismert kaliforniai blogger sokak véleményét tolmácsolja, amikor nem érez együtt a felfüggesztett tanárnővel: minden gyerekben van valami - idézi egy kollégáját - ami miatt szeretni lehet, minden gyerek küzd valamiért, amiért értékelhetjük, és minden gyerekben van valami csodálatos, még ha nem is vettük észre. Milyen igaz! És itt nézzünk egy picit magunkba. Én - de tényleg - nagyon szeretek tanítani. Ugyanakkor igenis van olyan, hogy akár a legszeretetreméltóbb gyerek valami eszméletlen baromságot csinál/mond. És akkor magamban azt gondolom, hogy .... . De attól még másnap ugyanúgy szeretem, és értékelem a tehetségét, egyéniségét stb. Azt gondolom, hogy ezzel - tanárként - nem vagyok egyedül. A különbség akkor az lenne, hogy erről írni már nem szabad? Vagy szabad, de csak álnéven? A felfüggesztett tanárnő sztorijáról további izgalmas részletek és kevésbé izgalmas következtetések a lapozás után!
Az első - nehéz - kérdés az, hogy szabad-e egy tanárnak negatív dolgokat írnia az iskoláról, a diákokról, vagy éppen az oktatási rendszerről? Ha megfordítjuk a kérdést, és úgy tesszük fel, hogy szabad-e a diákoknak mindenfélét írnia az iskoláról, tanáraikról, akkor könnyebb a dolgunk, mivel erre a kérdésre az amerikai bíróságok többször egyértelműen IGEN választ adtak. Azaz igenis joga van egy diáknak kritizálnia az iskoláját (végül is miért is ne lenne joga?). A tanárok esetében azonban más a helyzet. Nincsenek egyértelmű szabályok, még csak állásfoglalások sem, hogy egy tanárnak mit szabad és mit nem. Most, Natalie Munroe megtanulta, hogy valószínűleg amit írt, az már nem fér bele az etikus tanári magatartás keretei közé.
De vajon miket is írt ez a tanárnő, amivel ennyire magára haragította az iskola vezetését? Íme néhány kifejezés, amit használt: patkány-szerű, ijesztően buta, okosabbnak tűnik, mint amilyen okos valójában, utálom a gyerekét!. Kemény szavak, ugyanakkor korántsem annyira durvák, mint amit sokszor a gyerekek megengednek maguknak a blogjaikon. Szintén fontos, hogy nem lehetett tudni (talán az osztályon/évfolyamon kívül), hogy kire is gondolt a tanárnő. További érdekesség, hogy a poszt több mint egy éve született, és csak most lett következménye, illetve egyetlen posztról van szó, nem pedig egy online ámokfutásról.
Összefoglalva a történteket: adott egy tanár, aki egy rossz napja után otthon leül a gép elé, és egy személyes blogban elmeséli, hogy milyen rossz is volt a napja. Mert ugye éppen marhák voltak a diákok. Erre egy év múlva felfüggesztik. Mondhatjuk erre, hogy igen, persze EZ Amerika, de a probléma aktuálisabb Magyarországon is, mint gondolnánk!
Azon kell elsősorban elgondolkoznunk, hogy akkor mire is jó ez a blogolás, mire is használhatja a tanár, illetve a szakmai közösség? Erre az egyik válasz az, hogy oda enged bepillantást, ahová eddig nem nagyon láthatott be senki: a tanterembe. Az osztályteremben történt események nagyon nehezen kerülnek ki, nagyon kevéssé lehet megosztani őket, ez egy nagyon 'intim' közeg. Láthatunk bemutató órákat, de az nem a valós tantermi közeg. Én nagyon sok ilyen órát láttam, egyszer sem volt kiabálás, veszekedés, beszólás (vagy csak nagyon finoman), igazi konfliktus stb. Ez nem baj, nálam is máshogy viselkednek a diákok, ha külsősök látogatják az órát. Pedig a tanítás sem csupán abból áll, hogy asztalra állva kiabálják a gyerekek, hogy Kapitány .... Néha vannak ilyen katartikus pillanatok, és ezek kellenek is, de azért ennek sok küzdelemmel, munkával kell megágyazni (szerintem). A blogok kiválóan működhetnek 'kulcslyukként', amelyeken keresztül bepillanthatunk a valós tanterem valós problémáiba. Kivéve akkor, ha utána felfüggesztik az embert, mert akkor csupa jót szabad csak írni, csupa mosoly gyerekek, csupa mosoly tanár, ideális körülmények. A tanárnő is ezt mondta: 60%-ban nagyon szereti a munkáját, de elege lett abból, hogy az iskolában mindenért, ami nem működik, a tanárt teszik felelőssé. Pedig szerinte baj van az iskola vezetésével is, meg a gyerekekkel is, és akkor ez kibukott belőle. Lehet, hogy nincs igaza, de ezeknek a posztoknak pont a szubjektivitás a varázsuk.
Az egyik, a témával foglalkozó, cikkben idéznek egy szülőt, akit meglepett 'hogy annyira buta' volt a tanárnő, hogy ezt kiposztolta a blogjában. Én ezt másképp látom: nagyon jó lenne, ha minél több információ jutna ki, ha minél több őszinte (de persze szubjektív) - akár diák, akár a tanár szempontjából írt - beszámoló jelenhetne meg, hogy tudjuk, hogyan érez, hogyan él meg eseményeket a katedra másik oldalán álló fél. Ha kizárólag pozitív eseményekről számolhatunk be, a blog nem lesz képes betölteni ezt a fontos szerepet.
A tanárnőt támadó kollégák, szülők szerint ugyanakkor igenis más szabályok vonatkoznak egy tanárra, mint egy diákra. Ha például a diák köpköd az órán, az nem azt jelenti, hogy a tanár is köpködhet, hanem azt, hogy szólni kell a gyereknek, hogy tartsa vissza a nyálát. Másrészt el kell fogadnunk azt is, hogy a gyerekek, tinédzserek már csak ilyenek; nehezebben kezelhetőek, hisztisek, kiszámíthatatlanok néha. Gyerekek. Aki ezzel nem tud mit kezdeni, az ne menjen tanárnak. És ezzel is teljesen egyet lehet érteni. A kérdés itt csak az. hogy ebbe belefér-e az, hogy a tanárnak van rossz napja, vagy az, hogy van egy-két gyerek, aki tényleg nagyon buta - és erről akár blogolunk.
Van-e hát egy tanárokra vonatkozó, ki nem mondott passzusa egy nem létező médiatörvénynek? Írhatok-e én kritikusan a saját iskolámról, vagy azt mondják, ha megteszem, hogy ha ennyire nem tetszik valami, akkor talán menjek máshová? Nagyobb vajon a webkettes nyilvánosság ereje, mint a 'befelé kritizálunk, kifelé mosolygunk' régi aranyszabálya? És végül: lesz-e olyan világ, amikor az ilyen jellegű blogon az iskolával / az iskola vezetésével nyilvánosan megjelenő akár kritikus észrevételeket nem elfojtjuk, hanem elgondolkozunk rajtuk?
