A cím 'szélsőséges' (talán azért csak kissé 'hangulatkeltő' :), mindenesetre némileg túlzó. Ilyenkor, Karácsony táján az embernek kedvesebbnél kedvesebb gondolatok cikáznak a bejglitől felpuhult, az M1 karácsonyi koncertje által eltompított, már-már teljesen vészleállított agyában. Olvasni is van egy kis idő talán, olyasmit is, amit egy ideje a polcon tárolunk, mondván 'egyszer majd elolvasom'. Szégyen, de sok szakmai cikk, tanulmány is erre a sorsra kárhozott az elmúlt félévben nálam. Most viszont előkerültek, és gondoltam írok reflexiót rájuk - nem elsősorban mint tanártovábbképző, inkább egész állásban, heti 22 órában tanító gimnáziumi tanárként. Először az angoltanárok angol nyelvű lapját, a mELTing pot Extra októberi kiadását olvastam át, hiszen sok mindenben szól hozzám, IKT-t használó, és használni szerető tanárhoz. A téma 'tanuló(i) közösségek volt, és sok érdekességet találtam. A lapozás után a Facebook iskolai használatáról írt cikkhez készítettem lábjegyzeteket. Tehettem mindezt azért is, mert a szerző valóban konkrét ötleteket is ad, ami - tapasztalataim szerint - nem nagyon gyakori. Szóval itt egy Facebook cikk, amivel gyakorló tanárként is tudok mit kezdeni. Lássuk!

Teljesen véletlen, és nem összebeszélés nyomán jelenik meg két cikk is a Facebook-ról egymás után a TanárBlogon. Engem az alábbi történet ihletett meg: tizenévesek buliztak, majd az egyik fiú valószínűleg megütött egy lányt. Ezt nem onnan tudom, hogy együtt voltunk ezen a bulin, hanem onnan, hogy a kislány azonnal kiposztolta Facebook-ra, hogy a fiú mit is csinált. Mindezalatt ugyanabban a szobában tartózkodtak, de nem veszekedett a fiúval a lány, hanem így vágott vissza. Vajon azért, mert félt? Nem, nem azért, csak egész egyszerűen így tudta a legnagyobb kárt okozni a fiúnak. Így most több száz ember tudhatta meg azonnal, hogy mi is történt vele. És működött. Beszélgettem ezzel a fiúval kb. 4 hónappal az eset után, és csak egy halvány utalást tettem a bulira, mire ő teljesen elsápadt. Működött a terv! Mindezek kapcsán kezdtem el gondolkodni azon, hogy hol is a helyünk nekünk, tanároknak, a Facebook-on.

Teljesen véletlen, és nem összebeszélés nyomán jelenik meg két cikk is a Facebook-ról egymás után a TanárBlogon. Engem az alábbi történet ihletett meg: tizenévesek buliztak, majd az egyik fiú valószínűleg megütött egy lányt. Ezt nem onnan tudom, hogy együtt voltunk ezen a bulin, hanem onnan, hogy a kislány azonnal kiposztolta Facebook-ra, hogy a fiú mit is csinált. Mindezalatt ugyanabban a szobában tartózkodtak, de nem veszekedett a fiúval a lány, hanem így vágott vissza. VAjon azért, mert félt? Nem, nem azért, csak egész egyszerűen így tudta a legnagyobb kárt okozni a fiúnak. Így most több száz ember tudhatta meg azonnal, hogy mi is történt vele. És működött. Beszélgettem ezzel a fiúval kb. 4 hónappal az eset után, és csak egy halvány utalást tettem a bulira, mire ő teljesen elsápadt. Működött a terv! Mindezek kapcsán kezdtem el gondolkodni azon, hogy hol is a helyünk nekünk, tanároknak, a Facebook-on.

Ha valaki aktív a Facebookon, akkor az utóbbi napokban az ismerősei falát bizonnyal elárasztották a Mi az indián neved üzenetek. Ilyen jellegű értelmetlenségből bőséggel van a legnagyobb közösségi oldalon, amiért mégis érdemes egy picit gondolkodni róla, az a mögötte álló ékszerkereskedő cég. A cég oldalát nyolcszázezren lájkolták, csak azért, hogy megtudják, mi az indián nevük. Ezzel együtt jogot adtak a cégnek, hogy hozzáférjen az összes adatukhoz, fényképeikhez és írjon a nevükben a saját üzenőfalukra. Mit adnának mások egy ilyen listáért?

Az online marketing szakértő természetesen zseniálisnak tartja az ötletet (ITT) és az egyik nagy hírportál is tisztelettel adózik a módszer előtt (ITT). Biztosan igazuk is van a maguk szempontjából, de vajon nekünk tanároknak nem kell-e ennek kapcsán is elgondolkodnunk arról, milyen szerepet is szánunk például a Facebooknak az oktatásban. Az utóbbi időben egyre több olyan, gyakran egészen kiváló, projektet láthattunk, ami ezt a felületet használta, többek között azért, mert a diákok számára ma már ez a legmagátóertetődőbb médium. De nem problematikus-e, ha megkívánjuk a gyerekektől, hogy iskolai feladataikkal itt legyenek jelen. Eszembe jutott erről egy nagyon elgondolkodtató rajz, ami a lapozás után következik.

Ma van a Szeplőtelen fogantatás napja, de nem az a valódi apropója ennek a bejegyzésnek, már résgóta gondolkodom azon, hogy meg kellene írni. A valláűsoktatás és az IKT kapcsolatáról van szó. Ha átlalában az oktatásról esik szó, gyakori a panasz, hogy milyen lassan mozdulnak a dolgok, milyen borzasztó nehezen kerülnek be a modern eszközök a tanításba. Ha azonban bármely tantárgyat megnézünk, nincsen talán egy sem, ami olyan lassan mozdulna, mint a vallásoktatás. A hittanórák, vasárnapi iskolák módszertana egy jobbára 19. századi paradigma foglya mind a mai napig. Hogy csak egy példát vegyünk, nincs még egy olyan tárgy, ahol a memoriter olyan kitüntetett szerepet kapna, mint a vallásoktatásban. Ha a gyereknek nincs szerencséje, akkor az aranymondásokat ráadásul a Károli fordításban kell megtanulnia, hogy biztosan ne értse azt, amit mond.

Ha pedig ilyen elmaradott a vallásoktatás didaktikája, beszélhetünk-e egyáltalán IKT-ról ezen a területen? Van-e olyan vasárnapi iskola, ahol kollaboratív eszközökkel dolgoznak, ahol a webkettes filozófiának megfelelően a diákok magzuk készítenek tartalmat, ahol kihasználják mindazt, amit a 21. század kínál? Elsőként gondoltam, érdemes lenne körülnézni a világban.

A számítógépes játékok egyre jobban betörnek a mindennapokba. Egy-egy játék megjelenését a hollywoodi kasszasikereke premierjéhez hasonló felhajtás kísér és a legnagyobb címek nyitónapi bevételei sokszorosan felülszárnyalják azt, amit egy film hoz a konyhára a készítőknek. A nappaliknak ma már alapvető kiegészítője a játékkonzol, társasági szórakozás wii-vel vagy Kinecttel játszani és ha valaki azt mondja, hogy esténként játszik a számítógépen, senki nem gondolja reménytelen szociopatának.

A fiatalok, a digitális bennszülöttek persze még több időt tudnak tölteni a számítógép előtt a játékokkal. Ahogyan arról a neves játékkutató Jane McGonigal is beszélt (ITT), a játékosok képesek fókuszálni, kitartóak és mindig arra törekednek, hogy meghaladják önmagukat. Ilyen diákokra vágyunk, nem? Úgy tűnik azonban még több is van, amit tanulhatnánk a számítógépes játékokról. Bror Saxberg a neves oktatáskutató láthatóan beleszeretett egy számítógépes játékba, ITT ÍR a tapasztalatairól és gondolatairól, miközben a frissen megjelent Skyrim című játékkal játszik.

Az elmúlt években nagyon sokat írtunk itt arról, hogy mire érdemes használni az IKT-t, a számítógépes alkalmazásokat az iskolában. Ugyanezalatt az idő alatt számtalan IKT-szkeptikussal, vagy esetleg jelenkori ludditával kellett azon vitatkoznunk arról, hogy igenis fontos helye lehet ezeknek az eszközöknek a modern pedagógiában. Itt az ideje, hogy egy kicsit arról is beszéljünk, miként és mire nem érdemes számítógépet használni.

Elsőként álljon itt egy valódi elrettentő példa, csak erős idegzetűeknek. Komolyan, csak az KATTINTSON IDE, aki képes elvoselni a valódi horrort. Nem elég ugyanis, hogy ez az animáció magában is elég gyenge, képzeljük el, amint a tanár kivetíti az órán, vagy esetleg beenged egy osztálynyi kamaszt, hogy tanulmányozza...

A 20. század elején nagy reformlázában az oktatás nagyon sok része és szelete változott meg, az oktatás keretei, módszerei, de még az alapvető tartalma is nagyon sok változáson ment át. Ennek a változásnak a legjobban az a struktúra állt ellen, ami a közoktatás kezdete óta jelen volt, az osztályterem. Sokféle újjító elképzelés született az ilyen-olyan módszerekről, de akár a Waldorf, akár a Montessori, akár a Freinet iskolákban változatlan maradt, hogy a tanulás osztályokban, osztálytermekben történik és jobbára tantárgyakat tanulnak a diákok. Ez a fajta modell, amit még a katonaságtól öröklött meg a népiskola, szinte mozdíthatatlan maradt száz éven át.

A 70-es évek kísérletei a nyitott tanterem megteremtésére, egy olyan iskola létrehozására, ahol nincsenek falak és egy nagy térben történik minden, inkább nevezhetők kudarcnak, semmint sikernek. ugyan a projekt-alapú tanulás lehetőséget adott volna arra, hogy létrejöjjenek osztályterem nélküli iskolák, ez a módszer sokáig nem terjedt el széles körben. Természetesen az iskolák és a tanulás ki-kiszabadult a tantermekből, ma már szinte mindenhol vannak erdei iskolák, amiknek a célja nem a közösségi élmény, mint egy osztálykirándulásé, hanem az adott helyszínen történő tanulás. Azt is tudjuk, hogy kutatások szerint a gyerekek ismereteik döntő részét (60-70%-át) nem iskolai keretek között, hanem informális utakon szerzik meg. Mindez azonban nem változtatta meg alapjaiban az iskolaszervezet több száz éves szerkezetét. Most azonban a technikai fejlődés lehetőséget ad arra, hogy megint elgondolkodjunk azon, lehet-e iskola osztályterem nélkül (és kell-e egyáltalán)?

Provokatív és ellentmondásos cikk jelent meg a napokban a neves New York Times hasábjain (ITT OLVASHATÓ), a címe: A jövő iskolájában semmivel sem jobbak az eredmények. Az írásban egy arizonai iskolakörzet esetét bemutatva hívják fel a figyelmet arra, hogy bár az oktatás IKT-sítását szinte mindenhol a reformok zászlójára tűzik, nem sok kutatás támasztja alá, hogy ez valóban javítja a tanítás minőségét.

Az említett körzetben 2005 óta 33 millió dollárt költöttek a technikára, de az iskola eredményei nem javultak (egy kicsit még romlottak is).  A szerző idézi az oktatás megújításán fáradozó Bill és Melinda Gates alapítvány egyik korábbi munkatársát is, aki szerint: Nincs túl sok adatunk [az IKT alkalmazásának oktatási hasznáról]. Nehéz helyzetben vagyunk, ha tényeket kérnek számon rajtunk. A teljes képhez azonban fontos tudnunk azt is, hogy az említett körzetben az iskolák technikai fejlesztését egy népszavazáson megerősített adó hagyta jóvá, emiatt ezt a pénzt másra nem lehet költeni. A technikai fejlesztésekkel egyidőben viszont a teljes oktatásra szánt keret csökkent. Emiatt nőttek az osztálylétszámok és sok tanárt elbocsájtottak, a tanári fizetések pedig 2008 óta változatlanok.

A TanárBlog Nyári Akadémia újabb tapasztalatát szeretnénk megosztani az olvasóval. Most a blogokról, illetve a blogolásról lesz szó. A fontos kérdés számunkra az volt, hogy a tanárokat miképp lehet arra rávenni, hogy blogot indítsanak. Talán nem is így helyes a kérdést feltenni, inkább az érdekelt, hogy létezik-e olyan természetes folyamat, amelynek a végén a blog mint szükséglet születik meg, nem pedig kényszerként élik meg a tanárok. És a gyakorlatban is hasznos, viszont nem kifejezetten az önreflexió színtere (gyakorló pedagógustól véleményem szerint nem lehet / érdemes azt elvárni, hogy a napi munka után ŐSZINTÉN reflektáljon bármilyen publikus felületen a munkájára. És nem is biztos, hogy kell.) Milyen folyamat végén születik hát 'organikusan' egy tanári blog? A lapozás után elmondjuk.