A 20. század elején nagy reformlázában az oktatás nagyon sok része és szelete változott meg, az oktatás keretei, módszerei, de még az alapvető tartalma is nagyon sok változáson ment át. Ennek a változásnak a legjobban az a struktúra állt ellen, ami a közoktatás kezdete óta jelen volt, az osztályterem. Sokféle újjító elképzelés született az ilyen-olyan módszerekről, de akár a Waldorf, akár a Montessori, akár a Freinet iskolákban változatlan maradt, hogy a tanulás osztályokban, osztálytermekben történik és jobbára tantárgyakat tanulnak a diákok. Ez a fajta modell, amit még a katonaságtól öröklött meg a népiskola, szinte mozdíthatatlan maradt száz éven át.

A 70-es évek kísérletei a nyitott tanterem megteremtésére, egy olyan iskola létrehozására, ahol nincsenek falak és egy nagy térben történik minden, inkább nevezhetők kudarcnak, semmint sikernek. ugyan a projekt-alapú tanulás lehetőséget adott volna arra, hogy létrejöjjenek osztályterem nélküli iskolák, ez a módszer sokáig nem terjedt el széles körben. Természetesen az iskolák és a tanulás ki-kiszabadult a tantermekből, ma már szinte mindenhol vannak erdei iskolák, amiknek a célja nem a közösségi élmény, mint egy osztálykirándulásé, hanem az adott helyszínen történő tanulás. Azt is tudjuk, hogy kutatások szerint a gyerekek ismereteik döntő részét (60-70%-át) nem iskolai keretek között, hanem informális utakon szerzik meg. Mindez azonban nem változtatta meg alapjaiban az iskolaszervezet több száz éves szerkezetét. Most azonban a technikai fejlődés lehetőséget ad arra, hogy megint elgondolkodjunk azon, lehet-e iskola osztályterem nélkül (és kell-e egyáltalán)?

Provokatív és ellentmondásos cikk jelent meg a napokban a neves New York Times hasábjain (ITT OLVASHATÓ), a címe: A jövő iskolájában semmivel sem jobbak az eredmények. Az írásban egy arizonai iskolakörzet esetét bemutatva hívják fel a figyelmet arra, hogy bár az oktatás IKT-sítását szinte mindenhol a reformok zászlójára tűzik, nem sok kutatás támasztja alá, hogy ez valóban javítja a tanítás minőségét.

Az említett körzetben 2005 óta 33 millió dollárt költöttek a technikára, de az iskola eredményei nem javultak (egy kicsit még romlottak is).  A szerző idézi az oktatás megújításán fáradozó Bill és Melinda Gates alapítvány egyik korábbi munkatársát is, aki szerint: Nincs túl sok adatunk [az IKT alkalmazásának oktatási hasznáról]. Nehéz helyzetben vagyunk, ha tényeket kérnek számon rajtunk. A teljes képhez azonban fontos tudnunk azt is, hogy az említett körzetben az iskolák technikai fejlesztését egy népszavazáson megerősített adó hagyta jóvá, emiatt ezt a pénzt másra nem lehet költeni. A technikai fejlesztésekkel egyidőben viszont a teljes oktatásra szánt keret csökkent. Emiatt nőttek az osztálylétszámok és sok tanárt elbocsájtottak, a tanári fizetések pedig 2008 óta változatlanok.

A TanárBlog Nyári Akadémia újabb tapasztalatát szeretnénk megosztani az olvasóval. Most a blogokról, illetve a blogolásról lesz szó. A fontos kérdés számunkra az volt, hogy a tanárokat miképp lehet arra rávenni, hogy blogot indítsanak. Talán nem is így helyes a kérdést feltenni, inkább az érdekelt, hogy létezik-e olyan természetes folyamat, amelynek a végén a blog mint szükséglet születik meg, nem pedig kényszerként élik meg a tanárok. És a gyakorlatban is hasznos, viszont nem kifejezetten az önreflexió színtere (gyakorló pedagógustól véleményem szerint nem lehet / érdemes azt elvárni, hogy a napi munka után ŐSZINTÉN reflektáljon bármilyen publikus felületen a munkájára. És nem is biztos, hogy kell.) Milyen folyamat végén születik hát 'organikusan' egy tanári blog? A lapozás után elmondjuk.

Érdekes kutatás eredményei láttak napvilágot a napokban, Illnois államban végezték több egyetem együttműködésével azt a vizsgálatot, amiben a diákok információ keresési szokásait vizsgálták. Az ERIAL projekt keretében (ITT A TUDÓSÍTÁS) antropológusok kutatták, miként is keresnek a főiskolai hallgatók. Kérdőívekkel és interjúkkal mérték fel a szokásaikat, de egyes bátor etnográfusok még az iskolai könyvtárakban is tanulmányozták, miként is viselkedik egy ilyen diák. Az eredmény részben triviális, részben viszont meglepő.

Semmi eget rengető nincs abban, hogy az információ keresésének elsődleges forrása a Google elsöprő volt az internetes kereső fölénye. Ami azonban ennél sokkal meglepőbb volt, hogy kiderült, a diákok nem igazán tudják használni a keresőt, nem értik a működését és nem tudják hatékonyan kihasználni a lehetőségeit. A vizsgált egyedeknél többször előfordult, hogy lényegesen hatékonyabbak lehettek volna, ha valamelyik specializált Google változatot használják (pl. Hírek, Könyvek, vagy Tudós), de ezt nem tették meg. Azt sem tudták, hogy miként szűkíthetik a kereséseket, hogy relevánsabb találatokat kapjanak.

Ahogy ígértük, a TanárBlog Nyári Akadémia tapasztalatait összefoglaló sorozatunk folytatódik. A mai írás az IKT órákon tapasztaltakról szól majd. A kérdés igazából ez: ki és hogyan tudja a fiatal, lelkes, de gyakorlatlan tanároknak megtanítani az IKT használatát, vagy - ahogy majd látjuk - még inkább az, hogy a fiatal lelkes tanárok hogyan tudják (akár egyedül) megtanulni az IKT használatát. Érdekes tévhitek, ellentmondások, gyakorlati tanácsok a lapozás után!

Sokat írtunk már a Microsoft Partners in Learning Institute elnevezésű konferenciájáról, de annyi minden történt ott, hogy még bőven van miről írni. A négy nap egyik legizgalmasabb része a TeachMeet nevű program volt. Ez az amerikai innovatív tanárok fórumával közös program volt, pontosabban egy olyan program, amit a nemzetközi résztvevők tartottak az érdeklődőknek. Mint kiderült a forma, a TeachMeet 2005-ben született Skóciában, de azóta már szerte a világon tartanak ilyen alkalmakat.

A koncepció egyszerű: tanárok beszélnek tanároknak olyan dolgokról, amiket ők csináltak, sikeresnek, jól működőnek vagy éppen ellenkezőleg, problémásnak, nehéznek találtak. Az alkalom lényege, hogy nagyon laza, oldott hangulatban történik és a klasszikus változatban az egyes előadások kifejezetten rövidek, gyakran csak három percesek, az előadók sorrendjét is sorsolják. Három perc valóban csak arra elegendő, hogy az ember bedobjon egy ötletet, felvessen egy problémát. Természetesen igazán fontos az egyes előadások közti szünet, a kávézás, ahol beszélgetni lehet az előadókkal, egymással.

Érdekes történet az iSchool kezdeményezésé (ITT A HONLAPJA), érdemes megismerkedni vele:Travis Allen végzős gimnazista 2009-ben kapott egy iPhone-t, amit elkezdett a tanulásban is használni. A tanárai azonban azt mondták neki, hogy a telefon nem iskolába való. Az ifjú Allen, bizonyítandó, hogy igenis ott a helye kidolgozta az iSchool koncepciót, az iPhone-ra épített iskola tervét. Amint nagykorú lett be is jegyeztette az iSchool mozgalmat non.profit szervezetként.

Elképzelése szerint ugyan az okostelefonok már most is teljesen alkalmasak arra, hogy segítség a tanulást, de a környezet némi megváltoztatásával (például ha csak az engedélyezett weboldalak érhetők el vele) tökéletes tanulási eszköz lehet, ami kiválthatja a tankönyveket és a jegyzetfüzeteket, számológépeket és szótárakat, a naplót és levelezést is.

Sokak szerint helyesebb lenne úgy megfogalmazni: mi mindent NEM csinálnak a diákjaink az interneten. Gyakorlatilag semmi nem szabhat határt annak, amit az interneten csinálni lehet. És mégis; ha valaki rendszeresen jön-megy gyerekek között, egy idő után az az érzése támad, hogy egyáltalán nem használják olyan sok dologra a világhálót, mint ahogy azt gondoljuk, vagy - talán még rosszabb - mint ahogy azt tehetnék. Egy rövid, asszociációs feladattal próbáltuk megtudni, hogy mi is az, ai 'zsigerből' jön a gyerekeknek, ha az internetről van szó. Összesen majdnem 40 15-17 éves diák vett részt a felmérésben, amelyben két feladatuk volt: először le kellett írniuk, hogy milyen oldalakat néznek a leggyakrabban, majd azt kellett megmondaniuk, hogy szerintük a többiek melyik oldalakat írták. A két lista eredményeit külön-külön összesítettük, majd egy beszélgetés során próbáltuk meg az eredményt árnyalni. A lapozás után található egy rövid összefoglalás arról, amit találtunk, illetve amit ez talán jelenthet.

A neveléstudományi kutatások csak ritkán törik át a nagy tudomány ingerküszöbét, a legrangosabb, legmagasabb impact faktorú tudományos szaklapok (mint a Nature és a Science) elsősorban biológiával, kémiával és fizikával foglalkoznak, nagy néha csúszik be egy-egy kísérletes pszichológiáról szóló cikk, de a pedagógia többnyire túl puha tudomány ezeknek a komoly fórumoknak.

A május 13-i keltezésű Science szám most egy ízig-vérig pedagógiai cikket közölt. Talán nem független a dolog attól, hogy a cikk harmadik szerzője Nobel-díjas fizikus, aki a Bose-Einstein kondenzátum előállításáért kapta meg a neves kitüntetést nem pedig a didaktibán elért újításaiért. Carl Wiedman érdeklődése az utóbbi években az oktatás hatékonysága felé fordult, ezért is alakult meg a nevével fémjelzett kutatóintézet. Ebben az intézetben végezte el két friss PhD-s diák azt a kísérletet, amiről beszámoltak a lapban és aminek az a következtetése, hogy a diákok bevonásán és tevékenységeken alapuló tanítás sokkal hatékonyabb, mint a hagyományos frontális előadás. De nézzük a részleteket!

'El sem tudom képzelni, hogy milyen lenne az életem a média nélkül.' Ezt egy ugandai egyetemista írta egy érdekes kísérletet kapcsán, amelyben tíz ország közel 1000 diákja vett részt. A kísérlet egyszerű volt, ki kellett bírni egy napot (azaz 24 teljes órát) teljesen kikapcsolva. Se telefon, se internet, se tévé, semmi. Csak a madarak, természet, az igazi webnullás lét. Az eredmények nagyon érdekesek lettek, az IKT Híradó cikkében található néhány 'eredmény', vagy inkább tapasztalat, megfigyelés, amelyet a kutatók összegyűjtöttek a résztvevők visszajelzései alapján. Ízelítőül: a telefon az egyetemisták testrésze, fizikai fájdalommal jár, ha elvesszük tőlük. Sokkal több a pótcselekvés, ha ez megszűnik, vajon ki tudják-e tölteni a hirtelen rájuk szabadult időt?  Izgalmas részletek IDE KATTINTVA találhatóak!