Már megint a finnek - összehasonlító elemzés

Az első érdekesség, hogy Finnországban megdőlni látszik az az érv, hogy ha azt szeretnénk, hogy többet tanuljanak a gyerekek, akkor többet kell őket tanítani. Finnországban sokkal több a szünet (72 perc) naponta, mint az USA-ban (ott 27). Emellett nagyon nagy a hangsúly a kézműves foglalkozásokon, és a gyakorlati foglalkozásokon általában. A tanárképzést komolyabban veszik, szeretnek az emberek tanárok lenni, a fizetés is magasabb (bár én finn kollégáimtól azt hallottam, hogy azért annyira nem kiemelkedő). Mindenesetre az elmondható, hogy azok a finn tanárok, akikkel találkoztam, szerettek tanárok lenni, pedig már nem lelkes, naiv, fiatal kezdők voltak.

A tendencia az USA-ban pont ellentétes, ott leszűkítették a tantervet, és a magasabb teszteredményeket tűzték ki célul. Ehhez próbálnak hozzárendelni egy objektív tanárértékelő rendszert, ami a diákok teszteredményei alapján rangsorolná a tanárokat. Ez utóbbi rendszer talán ismerős nekünk, hiszen Magyarországon is vannak hasonló tervek (például ITT LEHET OLVASNI RÓLUK). Nos, a finnek teljesen más elvek alapján tervezik az oktatást, mégis a sokat emlegetett PISA eredmények náluk sokkal jobbak, mint például az USA-ban. Azaz, lehet, hogy a több játék, a több szünet, a gyakorlatorientált képzés, a segítő, tanárokat támogató mentor rendszer még a  teszteredményekre is jó hatással van.

Vezessük be azonnal a finn modellt, kiáltjuk mi is, mint egy ember. De nem, valószínűleg itthon ez - is - csak egy hosszú folyamat eredménye lehetne, és adoptálni nem lehetne, legfeljebb adaptálni. Ami talán tanulság mindebből: nagyon fontos, hogy milyen irányba indulunk el a reformokkal (mi, magyarok, és az USA-ban is). A 'szakfelügyelő' is lehet hasznos, ha az egy nagyon profi mentor, aki képes segíteni a tanárok munkáját. A tapasztalat (legalábbis amit én láttam eddig ilyen külső ellenőrzésekből) azonban nem ez. Az itthon is egyre többet hangoztatott 'szelíd kényszer'-ből ő a 'kényszert' képes hozni.

Nem fair, gondolhatjuk, ezt a két országot összehasonlítani, hiszen az egyikben jól működő rendszer, a másikban reform előtti 'válság' tapasztalható. Ha azonban a hetvenes évek finn oktatási rendszerét vesszük alapul, akkor rögtön két krízis-szerű helyzet összehasonlítására nyílik lehetőség. Akkoriban ugyanis a finnek sem álltak valami fényesen, legjobb indulattal is a középmezőnyben tanyáztak. Ugyanazokat a kérdéseket kellett feltenniük magunknak, mint amelyekkel mi is, és az USA-ban is szembesülnek most, azonban a válaszaik alapvetően mások voltak. Mivel felismerték, hogy Finnországnak nincs más esélye, csak a nagyon erős közoktatás, felemelték a tanárok fizetését, megkövetelték a mester fokozatot, nagyon kemény tanárképző programot fogadtak el, és csökkentették az osztályok létszámát. Bár az igaz, hogy a közoktatásban dolgozók nem feltétlenül keresnek (a többi finnhez képest) kiemelkedően jól, azt azért megkeresik, amit a többi egyetemet végzett finn (az egyetemet végzettek átlagfizetésének 102%-át keresik, ez az USA-ban csak 65%).

Azaz, nincsenek szakfelügyelők, nincs szelíd, külső kényszer, hanem egyszerűen olyan környezetet teremtenek, ahol a tanár belső motivációja magas. Hogyan lehet ezt elérni? Ingyenes tanárképzés, versenyképes fizetés (bármi áron!), nagyon erős szakmai háttér, továbbképzési rendszer, amely folyamatosan 'utána nyúl' a tanároknak, segíti őket. Mindez olyan komoly szakmai hálót biztosít a tanároknak, hogy szívesen választják a tanítást hivatásul (a tanárképzésbe tipikusan a főiskolai végzettséggel rendelkezők felső 10%-ából jelentkeznek a hallgatók). Így hát nem csoda, amit Reijo Laukkanen, finn oktatási szakértő nyilatkozott még 3 éve: 'Mi megbízunk a tanárainkban'. Fontos, ugyanakkor, hogy ez nem egy vak bizalom, hanem egy nagyon komoly szakmai háttérország építése előzte meg.

Mindehhez képest az amerikai (és úgy látszik, a magyar) válasz teljesen más. Emeljük fel a követelményeket, ellenőrizzük a tanárokat szigorúan (és persze objektíven), a teszteredmények legyenek vezérlő csillagaink, és mindezek fényében differenciáltan bérezzük a tanárokat. A bizalom kultúrája helyett építsük ki (sarkítva fogalmazva persze) a 'félelem' kultúráját. Az alapvető különbség szerintem a nézőpont: az előbbi (és ez pátoszos, tudom) mint a jövő társadalmának formálójára tekint a tanárokra, míg az utóbbi inkább felelős szolgáltatóra, a társadalmi igények kiszolgálójára. És az utóbbi egy könnyebben megfogható, számon kérhető, és a társadalom felé világosan kommunikálható világ. Ha a tanár jó, akkor a gyereket felveszik, ha nem jó, akkor nem. Ha nem jó a tanár, akkor ezért felelős, azaz 'büntetni' kell, mert nem szolgáltat megfelelően. Differenciált bérezéssel, óralátogatásokkal, szigorú szabályozással mindez megoldható (elvégre az a jó 6 osztályos gimnázium, ahol országos tanulmányi versenyekre járnak a gyerekek. Folyomány: a 6 osztályos gimnáziumoknak szabjuk előfeltételül, hogy X tantárgyból Y diák végezzen legalább az első 15-ben. Ez objektív.).

Összefoglalva: elmondhatjuk, hogy valóban fontos pillanatában vagyunk az oktatáspolitikának, csak azon kell nagyon elgondolkozni, hogy valóban a teszteredmények és külső ellenőrzés objektív(nek tűnő) szempontjai vezetnek-e a tudásalapú társadalom megteremtéséhez.