Sokak szerint helyesebb lenne úgy megfogalmazni: mi mindent NEM csinálnak a diákjaink az interneten. Gyakorlatilag semmi nem szabhat határt annak, amit az interneten csinálni lehet. És mégis; ha valaki rendszeresen jön-megy gyerekek között, egy idő után az az érzése támad, hogy egyáltalán nem használják olyan sok dologra a világhálót, mint ahogy azt gondoljuk, vagy - talán még rosszabb - mint ahogy azt tehetnék. Egy rövid, asszociációs feladattal próbáltuk megtudni, hogy mi is az, ai 'zsigerből' jön a gyerekeknek, ha az internetről van szó. Összesen majdnem 40 15-17 éves diák vett részt a felmérésben, amelyben két feladatuk volt: először le kellett írniuk, hogy milyen oldalakat néznek a leggyakrabban, majd azt kellett megmondaniuk, hogy szerintük a többiek melyik oldalakat írták. A két lista eredményeit külön-külön összesítettük, majd egy beszélgetés során próbáltuk meg az eredményt árnyalni. A lapozás után található egy rövid összefoglalás arról, amit találtunk, illetve amit ez talán jelenthet.

A neveléstudományi kutatások csak ritkán törik át a nagy tudomány ingerküszöbét, a legrangosabb, legmagasabb impact faktorú tudományos szaklapok (mint a Nature és a Science) elsősorban biológiával, kémiával és fizikával foglalkoznak, nagy néha csúszik be egy-egy kísérletes pszichológiáról szóló cikk, de a pedagógia többnyire túl puha tudomány ezeknek a komoly fórumoknak.

A május 13-i keltezésű Science szám most egy ízig-vérig pedagógiai cikket közölt. Talán nem független a dolog attól, hogy a cikk harmadik szerzője Nobel-díjas fizikus, aki a Bose-Einstein kondenzátum előállításáért kapta meg a neves kitüntetést nem pedig a didaktibán elért újításaiért. Carl Wiedman érdeklődése az utóbbi években az oktatás hatékonysága felé fordult, ezért is alakult meg a nevével fémjelzett kutatóintézet. Ebben az intézetben végezte el két friss PhD-s diák azt a kísérletet, amiről beszámoltak a lapban és aminek az a következtetése, hogy a diákok bevonásán és tevékenységeken alapuló tanítás sokkal hatékonyabb, mint a hagyományos frontális előadás. De nézzük a részleteket!

'El sem tudom képzelni, hogy milyen lenne az életem a média nélkül.' Ezt egy ugandai egyetemista írta egy érdekes kísérletet kapcsán, amelyben tíz ország közel 1000 diákja vett részt. A kísérlet egyszerű volt, ki kellett bírni egy napot (azaz 24 teljes órát) teljesen kikapcsolva. Se telefon, se internet, se tévé, semmi. Csak a madarak, természet, az igazi webnullás lét. Az eredmények nagyon érdekesek lettek, az IKT Híradó cikkében található néhány 'eredmény', vagy inkább tapasztalat, megfigyelés, amelyet a kutatók összegyűjtöttek a résztvevők visszajelzései alapján. Ízelítőül: a telefon az egyetemisták testrésze, fizikai fájdalommal jár, ha elvesszük tőlük. Sokkal több a pótcselekvés, ha ez megszűnik, vajon ki tudják-e tölteni a hirtelen rájuk szabadult időt?  Izgalmas részletek IDE KATTINTVA találhatóak!

A blogokat olvasgatva, illetve a Pedagógia-online beszélgetéseit hallgatva azon tűnődtem, hogy vajon milyen hidakat is kellene vernünk és kik / mik közé nekünk, akik az oktatás szereplőinek tartjuk magunkat. Adott mindenek felett a kutató, aki a neveléstudománynak igencsak örül, meg él is belőle (ha szerencséje van), és olyan dolgokkal foglalkozik, amit szeret. A beszélgetésben Nahalka István mondta, hogy a pedagógusok (az egyenlet másik oldalán) ugyanakkor szakirodalmat egyáltalán nem olvasnak. Ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy netán a neveléstudomány szakkifejezéseit sem tudják helyesen használni, máris kitárul az a szakadék, ami főlé hidat illene verni. A  'lövészárkokban' dolgozó, adminisztrációtól, a leépítésektől, az óraszám emelésétől, és ki tudja mitől nem sújtott pedagógus társadalom van tehát a másik oldalon, akit egyfolytában továbbképzésekre küldözgetnek ráadásul, ahol semmi használhatót nem kapnak. Márpedig nekik a gyakorlati, kézzelfogható ötletekre, receptekre volna szükségük, nem pedig (számukra gyakran teljesen marginális) kutatások statisztikai elemzésének részletes bemutatására. Különben is, az egyetemi katedrán állók 'soha nem láttak élő gyereket osztályban'.

Biztosan sok igazság van mindkét oldal véleményében, most azonban - ha nagyon figyelünk - egy újabb szakadék van kialakulóban; a technofóbok és a technofilek egyre nehezebben kibékíthető ellentéte.

Ha bárhol IKT-ról esik szó, az első előadások többnyire a digitális bennszülöttek és a bevándorlók közti különbségek elősorolásával indulnak. Megtudhatjuk, milyen az Y generáció, az igazán haladó előadók a Z generációt emlegetik. hamarosan, akár a bonyolultabb algebrai levezetésekben, majd a gót ABC betűit is használnunk kell, hogy jelölhessük, mennyire mások ezek a mai gyerekek.

A digitális bennszülöttek ezek szerent azok, akik számára a technika, a számítógép, az internet már az élet szerves része. Ők azok, akik webkettőt lélegeznek, pixeleket látnak és twittekben beszélnek. Ők teljesen mások, talán egy új faj első példányai, akiket nekünk nyomorult digitális bevándorlóknak, akiket éppen csak megtűrnek ebben a virtuális édenben, meg kell értenünk és el kell fogadnunk, alkalmazkodnunk kell hozzájuk, ha nem akarunk a dinoszauruszok sorsára jutni.

Sokszor beszéltem én is a digitális bennszülöttekről, de lassan azt érzem, hogy a digitális bennszülött olyan, mint a jeti, ami pedig (miként Besenyő Istvántól tudhatjuk, nincs is). A minap egy kollégámmal beszélgettem, aki egy fodrász szakmunkásképzőben tanít és arról panaszkodott, hogy egy egyszerű internetes keresés is áthidalhatatlan akadály a diákjainak. Nem azért mert lógni akarnak vagy nem akarják megcsinálni, hanem azért mert fogalmuk sincsen, miként kellene egy információt megtalálni a weben.

Konferencián sokszor jártunk már - előadóként is. A NYESZE konferencia azonban kicsit más volt, hiszen a TanárBlog gyakorlatilag egy egész szekciót kapott, és ezt kellett végig kitöltenünk magyar, és angol nyelvű workshop-okkal. Bár nagyon fárasztó volt, úgy érzem megérte, és sikerült sok mindenről szót ejtenünk. A foglalkozások résztvevőinek is hasznos lehet, gondoltuk, ha összegyűjtjük azokat a linkeket, weboldalakat (rövid magyarázattal), amelyekről szó esett, illetve azokat is megosztanánk, amelyekre nem jutott idő, de érdekes lehet mindenkinek. A lapozás után tehát linkgyűjtemények találhatóak rövid élménybeszámolóval fűszerezve. És ezúttal is köszönjük mind a közel 100 tanárnak, hogy aktívan részt vett a foglalkozásokon, és kérdésekkel segítette a munkánkat! A konferencia összes résztvevőjének a NYESZE jóvoltából az e-mail fiókjában landol továbbá az IKT Kiskáté című 100 pedagógiai helyzetre 100 ötletet kínáló új digitális kiadványunk is. Ajánljuk szeretettel!

Sokan és sokat beszélnek az iskolák jövőjéről. Nyilvánvaló, hogy a diákok életének szerves részét képezik a digitális eszközök, ugyanakkor ezek elég sok esetben ki vannak tiltva az iskolából, ahol az 1 tankönyv, 1 tanár, 35 gyerek elve érvényesül. Mondhatjuk, hogy az interaktív táblák elterjedése (ami már Magyarországon is kezd kézzelfogható realitássá válni) változást hoz, de - lássuk be - ez elsősorban arra használható, hogy érdekesebbé, változatosabbá tegye azt, amit eddig a táblánál, esetleg képekkel magyaráztunk. Azaz, az interaktív tábla egy prezentációs eszköz, és önmagában azt a 'paradigmaváltást', amiről azok a bizonyos 'sokak' sokat beszélnek, nem hozhatják el. Most egy rövid összefoglalást szeretnénk a lapozás után mindenkinek átnyújtani arról, hogy milyen is lesz (lehet?) a jövő iskolája, ahol megtörtént a digitális fordulat, mégpedig egy olyan iskola példáján, ahol ez már meg is történt!

Sir Ken Robinson a kreatív pedagógia apostola mondogatja előadásaiban, micsoda szakadék van a világ és az iskola elvárásai között. A legtöbb munkahely elvárja és nagyra tartja, ha valaki a munkája végzésében jól tud együttműködni másiokkal, képes kiaknázni a munkatársai erősségeit és segíti őket mindabban, amiben ő kiemelkedő. Az iskola ezt puskázásnak hívajak és komolyan bünteti.

A tudomány sosem attól ment előre, hogy az emberek új dolgokat találtak ki. A tudomány attól ment előre, hogy az öregek meghaltak. Ez a bon mot állítólag Otto Hahn német filozófus mondása. Vajon mennyire igaz ez a tanításra, aaz oktatás megújulására. Tény, hogy a tanítás nagyon nehezen mozdul, akár egy tankhajó, a változások lassan indulnak be és még nehezebb hirtelen megváltoztatni őket. Első ránézésre paradoxnak tűnhet, hogy közben egyfajta permanens pedagógiai forradalomban élünk (és nem csak itthon, az USA-ban is), de ha végiggondoljuk, mennyit változtatott ez valóban a tanításon, alapvető dolgok nem változtak. Tanárok osztályokban, tanórákon tantárgyakat tanítanak, ez például az elmúlt kétszáz évben így volt minden iskolában.

Nekem személyes fájdalmam, hogy milyen lassan jutnak át például a tudomány eredményei az oktatásba, mennyi olyan dolgot tanítunk a diákoknak, amiről ma már tudhatjuk, hogy biztosan nem igaz. Nagyon nagy megújulások a metodikában sem voltak, néhány hangzatos, de nem túl átható mozgalmon kívül: fecseg a felszín, hallgat a mély. Érdekes megnézni, hogy mennyivel többet változott a nyelvtanítás arzenálja, véleményem szerint azért, mert a nyelvtanításnak piaci körülmények között kellett megélnie és ez kikényszerítte a megújulását.

Nick Hornby írta a Fever Pitch című könyvében azt, hogy az Arsenal futballcsapat iránti rajongása akkor vált betegessé, amikor úgy érezte, hogy a csapat teljesítménye, eredményei tükrözik az ő magánéletének történéseit. Azaz: ha rossz passzban volt az Arsenal, akkor neki sem jöttek össze a dolgok az életben. Valami  hasonlóról szeretnék most röviden írni, ám a témánk (e sorok írójának legnagyobb bánatára) most nem az Arsenal lesz, hanem  az internet, illetve a közösségi oldalak hatása az offline valóságra.