Mivel egy amerikai edublogger kollégánk a finn oktatási rendszert példaként állító gyűjteményt hozott össze, úgy döntöttünk, hogy lenyomozzuk mi is (amennyire lehet), hogy mi a finn titok - már ha van ilyen (nem finn, őket már láttam is, hanem titok). Az eredmény egy az online oknyomozó, leleplező cikk / riport, amit most teljes terjedelmében szeretnénk megosztani az olvasókkal (feltétlenül kéretik a Bővebben gombra kattintani, mert hosszú cikk következik!!):

Megjelent egy interjú a Huffington Post című oldalon a finn oktatási miniszternővel (ITT OLVASHATÓ). Néhány részletet lefordítok belőle, és mindenki képzelje hozzá, mi lenne a válasz, ha a hazai rendszerről lenne szó.

- Miben különböznek a finn tanárok másoktól?

- A finn tanárok maguk választhatják meg, hogy miből és miként tanítanak. A saját munkájuk szakértői, ezért is vonzó ez a pálya.

- Hogyan értékelik a tanárokat Finnországban? Hogyan lesznek elszámoltathatóak a végzett munkájuk minőségéért?

Az internet szabadsága rengeteg veszéllyel is jár. Emlékezhetünk rá, hogy a WikiLeaks kiszivárogtatott  információi milyen (és mennyi!) bonyodalmat okoztak. Nemsokára kihátráltak a szolgáltatók és a támogatók is az oldal mögül, erre interneten kezdtek pénzt gyűjteni az oldal fenntartásához szükséges költségekre a WikiLeaks olvasók és szimpatizánsok. Erre több cég, pl. a MasterCard úgy döntött, nem továbbít a WikiLeaks-nek pénzt. Nem késett a válasz, és több oldalt feltörtek ismeretlen hackerek, akiket a mai napig nem fogtak el. Mindezt meg lehetett tenni, mivel az internet szabad, az elkövetők viszonylagos biztonságban érezhetik magukat. Ez lehetne akár megnyugtató is az átlagos internet felhasználó számára, de csak a WikiLeaks esetében is emlékezhetünk rá, hogy rengeteg olyan oldal indult, ahol állítólag az eredeti dokumentumok voltak megtalálhatóak, de valójában a letöltésekkel ravasz és rosszindulatú vírusokat szabadítottak a gépeinkre. És ez a jelenség több (egymással összefüggő) kérdést is felvet; az egyik a külső szabályozás szükségessége, haszna, a másik pedig az önszerveződő közösség együttműködésen, jóindulaton alapuló önszabályozásának az ereje.

Az oktatásban, akárcsak a proletárdiktatúrában egyfajta permanens forradalomban élünk. Egymás követik a reformok, az átalakítások, most is éppen egynek a közepén vagyunk. A nagy átalakítások mindig megpróbálják meghatározni, hogy mi legyen az a tudás, amit a diákok megkapjanak. Mi az, amire szüksége van a társadalomnak és mi az, amire nincsen. Legutóbb Pokorni Zoltán fejtegette, hogy a társadalomnak nincs szüksége balneológusokra, azaz bálnatenyésztőkre, így azok képzését majd nem fogja támogatni az állam. Ha átsiklunk afelett a tény felett, hogy a balneológus gyógyvizekkel foglalkozni, valamint afelett, hogy bálnatenyésztést a világon sehol nem tanítanak és még azon sem tűnődünk el, hogy a belvízhelyzet fokozódásával nem lenne-e szükség erre a szakmára hazánkban még mindig marad egy érdekes kérdés: Honnan tudhatjuk, hogy mi most a fontos tudás és még inkább honnan tudhatjuk, hogy mi lesz majd az a jövőben.

Az igazság az, hogy nagyon nehezen vettem rá magam a Twitter használatára. Abban az időszakban indult, amikor éppen azon gondolkodtam, hogy nem tudok (nem akarok) több információt befogadni - semmiről. Aztán, (részben kötelességtudatból) mégis regisztráltam. Majd hónapokig vissza sem néztem, illetve nem csináltam semmit. Mostanra a Twitter lett a szakmai tájékozódás egyik központja számomra, és éppen azon gondolkodtam, hogy ezt a folyamatot hogyan lehetne leírni, amikor megtaláltam egy Cale Birk néven publikáló edublogger leírását. A lapozás után található 'A twitter-felhasználó evolúciója' címet viselő rövid írás Cale Birk posztján alapul, saját kiegészítésekkel.

Az USA-ban felfüggesztettek egy tanárt (Natalie Munroe-t), mert blogolt. Vagyis azért, mert írt negatív dolgokat is az iskoláról, illetve egyes gyerekekről (nem beazonosíthatóan, azaz senkit nem nevezett a nevén). Sok kérdést vet fel ez az egyszerű hír, és a kérdésekre adott válaszok befolyásolhatjuk az oktatási blogok jövőjét. Mert azért az ugyanakkor elvárás, hogy a tanárok blogoljanak (egyelőre pályázatoknál előny, nemsokára követelmény lesz a szakmai blog vezetése). Larry Ferlazzo, ismert kaliforniai blogger sokak véleményét tolmácsolja, amikor nem érez együtt a felfüggesztett tanárnővel: minden gyerekben van valami - idézi egy kollégáját - ami miatt szeretni lehet, minden gyerek küzd valamiért, amiért értékelhetjük, és minden gyerekben van valami csodálatos, még ha nem is vettük észre. Milyen igaz! És itt nézzünk egy picit magunkba. Én - de tényleg - nagyon szeretek tanítani. Ugyanakkor igenis van olyan, hogy akár a legszeretetreméltóbb gyerek valami eszméletlen baromságot csinál/mond. És akkor magamban azt gondolom, hogy .... . De attól még másnap ugyanúgy szeretem, és értékelem a tehetségét, egyéniségét stb. Azt gondolom, hogy ezzel - tanárként - nem vagyok egyedül. A különbség akkor az lenne, hogy erről írni már nem szabad? Vagy szabad, de csak álnéven? A felfüggesztett tanárnő sztorijáról további izgalmas részletek és kevésbé izgalmas következtetések a lapozás után!

Az oktatás feltörekvő szupersztárja Sal Khan a Khan Akadémia kitalálója és működtetője (ITT ÍRTUNK RÓLA), kevesen vannak, akik elmondhatják, hogy a Google és Bill Gates egyaránt elhalmozzák pénzzel, mert annyira nagyszerűnek találják, amit csinál. Sokan az oktatás igazi megújítóját látják benne, pedig Khan nem is tanár. Eredetileg az MIT-n és Harvard Business Schoolon tanult és befektetési bankárként kezdett neki sokmillió dollárt keresni. Az üzlet jól ment, amíg meg nem kérték, hogy ugyan segítsen már matekból unokahúgának Nadianak.

Az utóbbi hetekben sokat gondolkodom azon, miért is tanítjuk azt, amit tanítunk. Vannak természetesen olyan praktikus ismeretek, amiknél ez a kérdés nem merül fel, a nyelvek ismerete esetleg, az alapműveletek számtanból vagy maga az olvasás, de mindezeken túl már joggal kérdezhetjük meg, hogy minek tanítjuk a dolgokat, leginkább pedig miért pont azt, annyit és úgy, amiként tanítjuk. A gondolatsor elindítója Paul Lockhart írása volt, melynek címe: Egy matematikus panasza. A cikket érdemes elolvasni, érvelésének lényege, hogy amit matematika címén tanítanak az iskolákban, az a lehető legtávolabb áll a matematikától és a lehető legalkalmasabb arra, hogy elvegye a diákok kedvét tőle.
Megállapítja például, hogy csak nagyon kevesen vannak, akiknek valaha szükségük lesz életük során matematikából bármire, amit harmadikos koruk után tanultak. Tény, legfeljebb tíz százalék valóban olyasmivel fog foglalkozni élete során, amihez kellenek a megtanult ismeretek, de kilencven százalék nem.  Átgondolva mindazt, amit a közoktatásban tanítunk a diákoknak nagyon hasonló arányokat találhatunk. Meglehet, hogy tíz százalék, aki az adott pálya irányába megy el, majd hasznát veszi a tanultaknak, de több nem. Ha ez így van, akkor az oktatás hatékonysága nem jobb Drezda bombázásáénál és minden gyerek számára valójában haszontalan az iskolában töltött ideje kilenc tizede.
Tegye a kezét a szívére minden tanár és próbálja megmagyarázni, hogy mi értelme van a saját tantárgya egyes részleteinek: a Szigeti veszedelemnek, a vonatkozó névmásnak, a citromsav-ciklusnak, a Hund-szabálynak, a szinusz-tételnek, Kis Károly magyar királynak. Ha a válasz az, hogy nem sok, hogy ezek nélkülözhetőek lehetnek, akkor érdemes elgondolkodni azon, hogy mi alakította ilyenre a tananyagot.
Biztosak lehetünk abban, hogy a tananyag-szerkezetnek hatalmas tehetetlensége van. Nehezen kerül be bármi új dolog és még nehezebben kerül ki valami régi.  Hiába állították már kimondása (1892) után két évvel Haeckel biogenetikai alaptörvényéről, hogy ostobaság, még az 1980-as években is adtak ki olyan tankönyveket, amikben szerepelt. Időről időre vannak ugyan nagy tananyagreformok, eltűnt például a kötelező görög, azután a latin is, de végső soron ez nem más, mint: átrendezni a nyugágyakat a Titanic fedélzetén, az alapvető tananyagstruktúra, hogy mit tartunk megtanulandónak nem változik.

Nemrég volt a Biztonságos Internet Nap, amely kapcsán érdemes talán egy-két percig elgondolkodni a 'dolgok állásán'. Természetesen mindenki szeretne egy biztonságosabb, jobb online világban élni.  A kérdés csak az, hogy a saját gyerekeinket, tanítványainkat képesek vagyunk-e (lehetünk-e) megtanítani arra, hogy vigyázzanak magukra. Szerintem a válasz egyértelműen NEM. Sajnos, teszem hozzá gyorsan. És nem azért nem, mert nem szeretnénk, hanem azért, mert nem tudjuk - tudhatjuk. Lapozás után további harcos szomorkodás, kattintson!

Írtunk már a jelenségről többször, de a történet csattanóját egy hírösszefoglaló alján hagytuk méltatlanul eltűnni olvasatlanul a TanárBlog archívumában. Pedig nagyon fontos dologról van szó. És ez nem más, mint a tartalmak, a tudás megosztása közösségi oldalakon, vagy csak az interneten általában. Tanárként. Röviden igyekszünk bemutatni néhány próbálkozást, amely pont azért született, hogy a tanárok kényelmesen oszthassák meg az általuk létrehozott tartalmat, végül arról is írunk, hogy a világ digitálisan fejlett részein ez már közel sem pusztán szórakozás és jótett, hanem elvárás. Vagyis elmondhatjuk, hogy a a digitális jövő jelmondata lehet az ossz meg, és uralkodj. Vagy még inkább: ossz meg, ha munkát szeretnél! Részletek a lapozás után.