Ha valaki aktív a Facebookon, akkor az utóbbi napokban az ismerősei falát bizonnyal elárasztották a Mi az indián neved üzenetek. Ilyen jellegű értelmetlenségből bőséggel van a legnagyobb közösségi oldalon, amiért mégis érdemes egy picit gondolkodni róla, az a mögötte álló ékszerkereskedő cég. A cég oldalát nyolcszázezren lájkolták, csak azért, hogy megtudják, mi az indián nevük. Ezzel együtt jogot adtak a cégnek, hogy hozzáférjen az összes adatukhoz, fényképeikhez és írjon a nevükben a saját üzenőfalukra. Mit adnának mások egy ilyen listáért?

Az online marketing szakértő természetesen zseniálisnak tartja az ötletet (ITT) és az egyik nagy hírportál is tisztelettel adózik a módszer előtt (ITT). Biztosan igazuk is van a maguk szempontjából, de vajon nekünk tanároknak nem kell-e ennek kapcsán is elgondolkodnunk arról, milyen szerepet is szánunk például a Facebooknak az oktatásban. Az utóbbi időben egyre több olyan, gyakran egészen kiváló, projektet láthattunk, ami ezt a felületet használta, többek között azért, mert a diákok számára ma már ez a legmagátóertetődőbb médium. De nem problematikus-e, ha megkívánjuk a gyerekektől, hogy iskolai feladataikkal itt legyenek jelen. Eszembe jutott erről egy nagyon elgondolkodtató rajz, ami a lapozás után következik.

Ma van a Szeplőtelen fogantatás napja, de nem az a valódi apropója ennek a bejegyzésnek, már résgóta gondolkodom azon, hogy meg kellene írni. A valláűsoktatás és az IKT kapcsolatáról van szó. Ha átlalában az oktatásról esik szó, gyakori a panasz, hogy milyen lassan mozdulnak a dolgok, milyen borzasztó nehezen kerülnek be a modern eszközök a tanításba. Ha azonban bármely tantárgyat megnézünk, nincsen talán egy sem, ami olyan lassan mozdulna, mint a vallásoktatás. A hittanórák, vasárnapi iskolák módszertana egy jobbára 19. századi paradigma foglya mind a mai napig. Hogy csak egy példát vegyünk, nincs még egy olyan tárgy, ahol a memoriter olyan kitüntetett szerepet kapna, mint a vallásoktatásban. Ha a gyereknek nincs szerencséje, akkor az aranymondásokat ráadásul a Károli fordításban kell megtanulnia, hogy biztosan ne értse azt, amit mond.

Ha pedig ilyen elmaradott a vallásoktatás didaktikája, beszélhetünk-e egyáltalán IKT-ról ezen a területen? Van-e olyan vasárnapi iskola, ahol kollaboratív eszközökkel dolgoznak, ahol a webkettes filozófiának megfelelően a diákok magzuk készítenek tartalmat, ahol kihasználják mindazt, amit a 21. század kínál? Elsőként gondoltam, érdemes lenne körülnézni a világban.

A számítógépes játékok egyre jobban betörnek a mindennapokba. Egy-egy játék megjelenését a hollywoodi kasszasikereke premierjéhez hasonló felhajtás kísér és a legnagyobb címek nyitónapi bevételei sokszorosan felülszárnyalják azt, amit egy film hoz a konyhára a készítőknek. A nappaliknak ma már alapvető kiegészítője a játékkonzol, társasági szórakozás wii-vel vagy Kinecttel játszani és ha valaki azt mondja, hogy esténként játszik a számítógépen, senki nem gondolja reménytelen szociopatának.

A fiatalok, a digitális bennszülöttek persze még több időt tudnak tölteni a számítógép előtt a játékokkal. Ahogyan arról a neves játékkutató Jane McGonigal is beszélt (ITT), a játékosok képesek fókuszálni, kitartóak és mindig arra törekednek, hogy meghaladják önmagukat. Ilyen diákokra vágyunk, nem? Úgy tűnik azonban még több is van, amit tanulhatnánk a számítógépes játékokról. Bror Saxberg a neves oktatáskutató láthatóan beleszeretett egy számítógépes játékba, ITT ÍR a tapasztalatairól és gondolatairól, miközben a frissen megjelent Skyrim című játékkal játszik.

Az elmúlt években nagyon sokat írtunk itt arról, hogy mire érdemes használni az IKT-t, a számítógépes alkalmazásokat az iskolában. Ugyanezalatt az idő alatt számtalan IKT-szkeptikussal, vagy esetleg jelenkori ludditával kellett azon vitatkoznunk arról, hogy igenis fontos helye lehet ezeknek az eszközöknek a modern pedagógiában. Itt az ideje, hogy egy kicsit arról is beszéljünk, miként és mire nem érdemes számítógépet használni.

Elsőként álljon itt egy valódi elrettentő példa, csak erős idegzetűeknek. Komolyan, csak az KATTINTSON IDE, aki képes elvoselni a valódi horrort. Nem elég ugyanis, hogy ez az animáció magában is elég gyenge, képzeljük el, amint a tanár kivetíti az órán, vagy esetleg beenged egy osztálynyi kamaszt, hogy tanulmányozza...

A 20. század elején nagy reformlázában az oktatás nagyon sok része és szelete változott meg, az oktatás keretei, módszerei, de még az alapvető tartalma is nagyon sok változáson ment át. Ennek a változásnak a legjobban az a struktúra állt ellen, ami a közoktatás kezdete óta jelen volt, az osztályterem. Sokféle újjító elképzelés született az ilyen-olyan módszerekről, de akár a Waldorf, akár a Montessori, akár a Freinet iskolákban változatlan maradt, hogy a tanulás osztályokban, osztálytermekben történik és jobbára tantárgyakat tanulnak a diákok. Ez a fajta modell, amit még a katonaságtól öröklött meg a népiskola, szinte mozdíthatatlan maradt száz éven át.

A 70-es évek kísérletei a nyitott tanterem megteremtésére, egy olyan iskola létrehozására, ahol nincsenek falak és egy nagy térben történik minden, inkább nevezhetők kudarcnak, semmint sikernek. ugyan a projekt-alapú tanulás lehetőséget adott volna arra, hogy létrejöjjenek osztályterem nélküli iskolák, ez a módszer sokáig nem terjedt el széles körben. Természetesen az iskolák és a tanulás ki-kiszabadult a tantermekből, ma már szinte mindenhol vannak erdei iskolák, amiknek a célja nem a közösségi élmény, mint egy osztálykirándulásé, hanem az adott helyszínen történő tanulás. Azt is tudjuk, hogy kutatások szerint a gyerekek ismereteik döntő részét (60-70%-át) nem iskolai keretek között, hanem informális utakon szerzik meg. Mindez azonban nem változtatta meg alapjaiban az iskolaszervezet több száz éves szerkezetét. Most azonban a technikai fejlődés lehetőséget ad arra, hogy megint elgondolkodjunk azon, lehet-e iskola osztályterem nélkül (és kell-e egyáltalán)?

Provokatív és ellentmondásos cikk jelent meg a napokban a neves New York Times hasábjain (ITT OLVASHATÓ), a címe: A jövő iskolájában semmivel sem jobbak az eredmények. Az írásban egy arizonai iskolakörzet esetét bemutatva hívják fel a figyelmet arra, hogy bár az oktatás IKT-sítását szinte mindenhol a reformok zászlójára tűzik, nem sok kutatás támasztja alá, hogy ez valóban javítja a tanítás minőségét.

Az említett körzetben 2005 óta 33 millió dollárt költöttek a technikára, de az iskola eredményei nem javultak (egy kicsit még romlottak is).  A szerző idézi az oktatás megújításán fáradozó Bill és Melinda Gates alapítvány egyik korábbi munkatársát is, aki szerint: Nincs túl sok adatunk [az IKT alkalmazásának oktatási hasznáról]. Nehéz helyzetben vagyunk, ha tényeket kérnek számon rajtunk. A teljes képhez azonban fontos tudnunk azt is, hogy az említett körzetben az iskolák technikai fejlesztését egy népszavazáson megerősített adó hagyta jóvá, emiatt ezt a pénzt másra nem lehet költeni. A technikai fejlesztésekkel egyidőben viszont a teljes oktatásra szánt keret csökkent. Emiatt nőttek az osztálylétszámok és sok tanárt elbocsájtottak, a tanári fizetések pedig 2008 óta változatlanok.

A TanárBlog Nyári Akadémia újabb tapasztalatát szeretnénk megosztani az olvasóval. Most a blogokról, illetve a blogolásról lesz szó. A fontos kérdés számunkra az volt, hogy a tanárokat miképp lehet arra rávenni, hogy blogot indítsanak. Talán nem is így helyes a kérdést feltenni, inkább az érdekelt, hogy létezik-e olyan természetes folyamat, amelynek a végén a blog mint szükséglet születik meg, nem pedig kényszerként élik meg a tanárok. És a gyakorlatban is hasznos, viszont nem kifejezetten az önreflexió színtere (gyakorló pedagógustól véleményem szerint nem lehet / érdemes azt elvárni, hogy a napi munka után ŐSZINTÉN reflektáljon bármilyen publikus felületen a munkájára. És nem is biztos, hogy kell.) Milyen folyamat végén születik hát 'organikusan' egy tanári blog? A lapozás után elmondjuk.

Érdekes kutatás eredményei láttak napvilágot a napokban, Illnois államban végezték több egyetem együttműködésével azt a vizsgálatot, amiben a diákok információ keresési szokásait vizsgálták. Az ERIAL projekt keretében (ITT A TUDÓSÍTÁS) antropológusok kutatták, miként is keresnek a főiskolai hallgatók. Kérdőívekkel és interjúkkal mérték fel a szokásaikat, de egyes bátor etnográfusok még az iskolai könyvtárakban is tanulmányozták, miként is viselkedik egy ilyen diák. Az eredmény részben triviális, részben viszont meglepő.

Semmi eget rengető nincs abban, hogy az információ keresésének elsődleges forrása a Google elsöprő volt az internetes kereső fölénye. Ami azonban ennél sokkal meglepőbb volt, hogy kiderült, a diákok nem igazán tudják használni a keresőt, nem értik a működését és nem tudják hatékonyan kihasználni a lehetőségeit. A vizsgált egyedeknél többször előfordult, hogy lényegesen hatékonyabbak lehettek volna, ha valamelyik specializált Google változatot használják (pl. Hírek, Könyvek, vagy Tudós), de ezt nem tették meg. Azt sem tudták, hogy miként szűkíthetik a kereséseket, hogy relevánsabb találatokat kapjanak.

Ahogy ígértük, a TanárBlog Nyári Akadémia tapasztalatait összefoglaló sorozatunk folytatódik. A mai írás az IKT órákon tapasztaltakról szól majd. A kérdés igazából ez: ki és hogyan tudja a fiatal, lelkes, de gyakorlatlan tanároknak megtanítani az IKT használatát, vagy - ahogy majd látjuk - még inkább az, hogy a fiatal lelkes tanárok hogyan tudják (akár egyedül) megtanulni az IKT használatát. Érdekes tévhitek, ellentmondások, gyakorlati tanácsok a lapozás után!

Sokat írtunk már a Microsoft Partners in Learning Institute elnevezésű konferenciájáról, de annyi minden történt ott, hogy még bőven van miről írni. A négy nap egyik legizgalmasabb része a TeachMeet nevű program volt. Ez az amerikai innovatív tanárok fórumával közös program volt, pontosabban egy olyan program, amit a nemzetközi résztvevők tartottak az érdeklődőknek. Mint kiderült a forma, a TeachMeet 2005-ben született Skóciában, de azóta már szerte a világon tartanak ilyen alkalmakat.

A koncepció egyszerű: tanárok beszélnek tanároknak olyan dolgokról, amiket ők csináltak, sikeresnek, jól működőnek vagy éppen ellenkezőleg, problémásnak, nehéznek találtak. Az alkalom lényege, hogy nagyon laza, oldott hangulatban történik és a klasszikus változatban az egyes előadások kifejezetten rövidek, gyakran csak három percesek, az előadók sorrendjét is sorsolják. Három perc valóban csak arra elegendő, hogy az ember bedobjon egy ötletet, felvessen egy problémát. Természetesen igazán fontos az egyes előadások közti szünet, a kávézás, ahol beszélgetni lehet az előadókkal, egymással.