Egy kollégával beszélgettem a minap, aki elmondta, hogy az ő iskolájukban a diákoknak a nap elején, belépéskor le kell adniuk a mobiltelefonjukat és csak akkor kapják vissza, amikor elhagyják az iskolát. Szerinte is ostoba ez a szabályozás és pozitív példaként említette a saját gyereke iskoláját, ahol elmondják a diákoknak, hogy mire és hogyan használhatják a telefonjukat. Itt csak azt kérik tőlük, hogy legyen lehalkítva a mobil és az órán ne foglalkozzanak vele. Sőt olyan tanár is van, aki azt mondja, ha annyira fontos a hívás, akkor vegye fel a diák, menjen ki és intézze el.

Elmondta azonban azt is, hogy ugyanebben az iskolában az igazgató közölte a diákokkal és a szülőkkel: Ha bárki rosszat ír az iskoláról valamilyen közösségi oldalon, másnap már ki van rúgva. Első pillantásra ez is rendben levőnek tűnik, hiszen melyik az a munkáltató, ami megengedi, hogy az alkalmazottai rossz hírét keltsék. Miért ne várhatnánk el ugyanezt a diákoktól is?

Érdekes problémával szembesültem nemrég: vajon kell-e (lehet-e) szabályozni a Facebook használatát általában egy iskola házirendjében? És ha igen, akkor mit tartalmazhat ez a szabályozás? Most, hogy sok iskolában újra kell fogalmaznunk a helyi tanterveket (és esetleg a házirendet is), a kérdés különösen aktuális. A probléma érdekes kérdéseket vet fel, amelyek elég messze vezetnek. A közösségi oldalakon vajon a magánéletünk, vagy a nyilvános életünk részeként vagyunk jelen? És mi köze mindennek az iskolához? Vagy így is fogalmazhatnék: mi köze mindehhez az iskolának? Figyelem, hangulatkeltő gondolatmenet következik!

Ha valaki nagyon lassan követi csak a technika fejlődését, megvan az az előnye, hogy kevesebbet kell költenie elavuló technológiákra. Ha például most szeretné valaki lecserélni a bakelitlemezeit valami modernebb hanghordozóra, átugorhatja CD-t, a DVD-t és rögtön gyűjtheti a zenéket valamilyen mozgó alkatrész nélküli, digitális tárolón (pl. egy pendrive-on). Ez egy minap megjelent tanulmányt olvasva (ITT TALÁLHATÓ) jutott eszembe, amiben a mostanában divatos kifordított osztályterem koncepcióját bírálják a szerzők. Ha valóban meghaladott ez a tanulási modell, akkor könnyedén túl lendülhetünk rajta, hiszen mifelénk még alig kezdték el használni egyáltalán.

A kifordított osztályterem lényege, hogy megfordul a tananyag leadásának és feldolgozásának színtere. A klasszikus modellben, a tanár az órán leadja az anyagot és a diákok azt feldolgozzák otthon. A fordított osztályterem esetében a diákok előbb otthon elolvassák (vagy megnézik videón) az anyagot, majd az órán közösen feldolgozzák, dolgoznak vele. Most azt tesztelték, hogy vajon melyik sorrend vezet hatékonyabb tanuláshoz. (Végre nem csak arról beszél valaki, hogy szerinte mi lenne jó, hanem kísérleteket, méréseket is végez róla, ahogy erről EGY KORÁBBI CIKKBEN már írtunk.) Lássuk, mit és hogyan vizsgáltak!

Az internetbiztonsággal, illetve annak hatásos elsajátításával foglalkozó első cikkünkben online forrásokat kerestünk, és így próbáltuk meg kitalálni, hogyan is készíthetnénk fel diákjainkat, gyermekeinket az online létre. A cikksorozat mai fejezetében az online szocializáció újabb helyszínére látogatunk el, ami nem más, mint a család. Jó eséllyel gondolható, hogy a szülők otthon hatalmas erőkkel és energiával készítik fel csemetéiket a digitális állampolgárságra. Statisztikai adatok azt mutatják, hogy a helyzet komoly, hiszen a gyerekek átlagosan napi 3-4 órát töltenek gép előtt, a közösségi oldalak használata is elterjedt, hiszen az általános iskolás korosztályban (10 év fölött) a Netgeneráció 2010 kutatás résztvevőinek több, mint 70%-a, 14 fölött minden iskolatípusban 90% fölött vannak jelen közösségi oldalakon. Részletek a lapozás után!

Nem csak a magyar oktatási rendszer van átalakulóban, nagy és igencsak vitatott reformok zajlanak például Angliában is. Az átalakításokhoz Albion Hoffmann Rózsája, Michael Gove nagyszerű szövetségest is szerzett magának, a tudományos népszerűsítés fenegyerekét, a gyógyszergyárak ostorát Ben Goldacre-t. Goldacre egyik nagysikerű konyve, a Rossz tudomány idén jelent meg magyarul (ITT RENDELHETŐ), ebben a könyvben sorra veszi a különféle áltudományos és humbug gyógymódokat a csontkovácsolástól a homeopátiáig, a méregtelenítéstől a megadózisú vitaminokig és bemutatja, hogy mit mondanak ezekről a hitelt érdemlő vizsgálatok. Érdekes módszertani útmutató is a könyv, hiszen bemutatja, hogy milyennek kell lennie egy olyan klinikai vizsgálatnak, amiben megbízhatunk.

Az orvostudományban az 1980-as évek végén kezdett el elterjedni a bizonyítékon alapuló megközelítés. Lényege, hogy a hagyományok, a szóbeszéd és az egyedi esetekből leszűrt következtetések helyett alapos, megismételhető, statisztikailag bizonyított vizsgálatokra alapozza az egyes kezelésekről hozott döntéseket. Furcsának tűnhet, hogy ez az elv csak harminc éves és tény, hogy korábban is megfigyelhetők voltak próbálkozások ilyen irányba (ilyen például Semmelweis esete is), de egységes rendszerként, az orvoslás egészét meghatározó alapvetésként valóban csak ekkor került elő. Magának a módszernek egészen megdöbbentő eredményei is voltak, évekig elfogadott kezelés volt, hogy a súlyos fejsérülést kapottaknak a duzzadást elkerülendő szteroidot adtak. A kezelés teljesen logikusnak tűnt, mégis, mikor elvégeztek egy klinikai tesztet kiderült, hogy a szteroid kezelés növeli a halálozás valószínűségét (nem nagyon, de mérhetően). Hiába volt tehát mindenki meggyőződve a kezelés hasznáról, hiába következett ez az elméletekből, a tapasztalat szerint nem segített. A kérdés az, lehet-e ezt az elvet a tanításra alkalmazni.

Fontos, hogy az interneten is biztonságban legyünk, ez kétségtelen. Nem csak mi, hanem a gyerekeink, meg a gyerekeink gyerekei, és így tovább. Egyre többet hallani arról, hogy a gyerekek, diákjaink gondtalanul és gondatlanul osztanak meg információt magukról. Ebben a sorozatban arra próbálunk választ keresni, hogy kitől és hogyan tanulhatja meg egy diák, hogy mit is jelent a felelős online lét, avagy mi fán terem a digitális állampolgárság. Átnyálazva az internetet, arra jutottam, hogy a digitális állampolgárok képzésének a helyszíne lehet a) a család, b) az iskola és c) online felületek, amelyek erre szakosodtak. Ma a harmadik lehetőséget vesszük górcső alá, és arra keressük a választ, hogy ha online indul el valaki, mi mindent tudhat meg az online biztonságról és  a közösségi oldalak felelős használatáról a mezei felhasználó.

Most, hogy hetedik éve nyúzzuk a TanárBlogot, egyre több helyen egyre több minden jelenik meg rólunk. Érdekes és izgalmas látni, ahogy két ’renegát’ tanár magánkezdeményezése egyre nagyobb hullámokat ver. Ez mára odáig jutott, hogy egyenesen a fejlesztés-szolgáltatás Microsoft-jának kiáltottak ki minket. Úgy érzem, egy pillanatra érdemes elgondolkodni azon, hogy mi is a TanárBlog – és mi nem. Lapozás után őszinte kitárulkozás!

Nemrég szóltunk a mindig sikeres ’tökéletes’ tanárról – legalábbis ahogy ez konferencia előadásokból, vagy blogokból kiolvasható. A tökéletes tanár második fontos ismérve a tökéletes diák. Milyen is ő? Hogyan viszonyuljunk hozzá? És legfőképpen: mi van, ha nem úgy tökéletes, ahogy nekünk kényelmes? A minap gyerekeim kérésére (9 és 7 évesek) megnéztük az Ének iskolája című műsort a televízióban. Itt gyerekek énekelnek egy ’tanárral’, majd a végén osztályozzák őket. Azt gondolom, hogy az osztályzás minden rossz reflexe tökéletesen működik a műsorban – nem adok ötöst, pedig a lehető legjobbat nyújtottad, nem adok hármast sem, nehogy megbántódj (hármas nincs is egyébként), illetve könnyes szemmel elsuttogott dicshimnusz után is jön a jegy: amit csináltál, az zseniális, átlépted saját magad árnyékát, sikerült azt a kis pluszt megtalálni, én magam sem énekelnék ennél jobban! A jegy tehát: 4! Az alábbi posztot Ollé János kiváló írása ihlette egy egyetemi oktató dilemmáiról, megítéléséről.

Lassan már én is unom, hogy a digitális bennszülöttek létezéséről vagy nem létezéséről írogassak, de egyfelől úgy látszik, hogy ez az elképzelés még mindig népszerű, másrészt tegnap olyan élményem volt, ami újfent alátámasztotta, hogy a digitálisnak gondolt nemzedék talán nem is olyan digitális, mint szeretnénk hinni. Ha bárki IKT-képzést tart, IKT-ról kezd el beszélni, szinte biztos, hogy a Z-generációról, a digitális bennszülöttekről és bevándorlókról szól az első dia. Ki is alakul egy kép arról, hogy a mai gyerekek mennyire természetesnek veszik és mennyire természetesen használják a technikát, milyen jártasak a virtuális világokban. (Ezt követi többnyire az, hogy a hallgatóság, a tanárok ezzel szemben milyen lemaradottak, talán reménytelenek is.) Ez a kép szerintem nem csak hibás, hanem nagyon káros is.

Ahogy a korábbi bejegyzésemből is kiderült, éppen erdei iskolában vagyok a 14-15 éves diákjaimmal. A többféle foglalkozás között szerepel a meteorológiai vizsgálat is. Ehhez több kis mérőállomást helyeztünk el a tábor területén, a gyerekek feladata volt, hogy rendszeresen leolvassák az értékeket. Egy csapat egyszer aggódva jött, hogy elromlott az állomás, mivel 72 fokot mutat. Felvilágosítottam őket, hogy valaki átállította Celsius fokról Fahrenheitre a gépet, számolják át és kész is van. Hogyan kell átszámolni, kérdezték ők. Mondtam, hogy ott a zsebükben a telefon, azon van mértékegység átváltó. Ja tényleg - volt a válasz!

A tökéletes tanárt arról lehet megismerni, hogy nem hibázik, nem téved, és minden helyzetben feltalálja magát. Nyitott és elfogadó, a diákjai mindig nyitott fülekkel találnak rá, a konfliktusokat legalább olyan jól kezeli, mint Anya az Anna, Peti, Gergő-ben, valamint szakmailag is tévedhetetlen. A tökéletes tanár jellemző előfordulási helye: konferenciák, illetve blogposztok. A minap egy liverpooli konferencián hallgattam végig azt az előadást, amelyben az angoltanítás nagyjainak kellett volna saját kudarcaikról vallani, illetve ehhez kapcsolódóan olvastam pár blogposztot, és rá kellett jönnöm: a legkomolyabb (valóban gyakran igen viccesen előadott) kudarc nem más, mint az az eset, amikor 10 évesen nem sikerült egy osztrák leendő nyelvtanárnak beszélgetnie egy angol turistával. Valahogy mintha a kudarc kevéssé lenne része a (tanár)ember szakmai fejlődésének.