Érdekes cikket találtam, ami a Journal of Cognitive Science című tudományos lapban jelent meg 2011-ben és a többszörös választásos tesztek hatékonyságát vizsgálta. A többszörös választásos tesztek nagyon népszerűek, a mi érettségi rendszerünkben is gyakran előfordulnak, de nagyon sok kritika is éri őket. Leginkább az, hogy nem segítik elő a valódi gondolkodást, az elmélyült tanulást. Az IKT-val foglalkozó tanárok számára ez azért is lehet érdekes, mert a különféle programok, e-learning rendszerek előszeretettel alkalmaznak ilyen teszteket. Előnyük, hogy a számítógép is ki tudja javítani őket, hátrányuk, hogy nem derül ki belőle, miként gondolkodott a diák és tudjuk, hogy hibás úton is lehet helyes eredményre jutni.

Nos Jeri Little és munkatársai azt vizsgálták, hogy a tanulási folyamat közben végzett felmérés hogyan befolyásolja a végső eredményt ha ez a felmérés többszörös választásos és ha rövid kifejtős típusú. A diákoknak egy rövid szöveget adtak, azután következett egy gyakorló teszt, tovább olvashatták a szöveget majd egy végső teszten derült ki, mennyit tanultak meg a szövegből. Meglepő módon a leghatékonyabban a többszörös választás segítette elő tanulást.

Egyre többet hallhatunk a  felhő alapú szolgáltatásokról, ahol internetes kapcsolat segítségével tulajdonképpen egy online adattárolót használhatunk. Ilyen szolgáltatást nyújt a Google (Google Drive), a Microsoft (SkyDrive), illetve ismert szolgáltató még a Dropbox. Most nem a szolgáltatásokról szeretnénk szólni, hanem azon gondolkodtunk el (egy EU-s jelentés kapcsán), hogy milyen előnyei és hátrányai lehetnek az ilyen szolgáltatások igénybe vételének. A kép árnyaltabb, mint gondolnánk.

Feladatul kaptam, hogy reflexíve vizsgáljam meg eddigi tanáraimat, majd válasszak egy tucatot közülük, akik valamiért (negatív vagy pozitív irányban) kiálltak az átlagból. Miközben megpróbáltam megtalálni magamban a ’jó tanár’ ismérveit, számomra is meglepő eredményt kaptam. A lapozás után öntényfeltáró elemzés található.

Az első szempont – amiért is azt gondoltam, hogy talán a TanárBlogon is helye lehet egy ilyen (nem annyira IKT ihlette) cikknek, az az innováció. Lehet, hogy tévedek, de az innováció akkor válik létkérdéssé, ha a diákok oldaláról (tanulás, nem tanítás) közelítünk a hivatásunkhoz. Így lehetünk képesek érzékelni, ha egyes módszereket (tartalmakat) meghaladott a kor, vagy csak megváltoztak a körülmények. Könnyű azt mondani, hogy ’rosszabb a gyerekanyag’, és nehezebb azon elgondolkodni, hogy miként tudna a tanár alkalmazkodni az új helyzethez. Ez gyakran a szakmai hitünk újragondolását is jelenti, ami kétségtelenül fájdalmas folyamat (is) tud lenni.

A digitális állampolgársággal foglalkozó sorozatunk arra keresi a választ, hogy a diákjaink (gyermekeink) hol és hogyan sajátítják el azokat a készségeket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az online térben hatékonyan és felellősen tudjanak eligazodni. Eddig megnéztük, hogy vajon otthon a család mennyire képes erre, majd körbenéztünk az interneten, hátha találunk olyan oldalt, amely hasznosan segíti az eligazodást. Nem találtunk, amit pedig találtunk, azt inkább ne találtuk volna. A mostani, harmadik részben azt feltételezzük, hogy a digitális állampolgárok felkészítésének a helyszíne az iskola. Jelentés a nyomozásról a lapozás után.

Amikor nagy számban van lehetőségem arra, hogy kollégákkal találkozzam olyan képzések során, amelyeknek a kötelező (nem választható) része egy IKT workshop, mindig úgy érzem, hogy egy sokkal hitelesebb pillanatképet kapok az IKT elfogadottságáról, mint amikor kifejezetten IKT képzésre jelentkező tanárokkal dolgozom. Az elmúlt pár nap érdekes tapasztalatokkal gazdagított, és bár lehet, hogy tévedek, azt gondolom, hogy egyre mélyebb és szélesebb a digitális szakadék a szakmánkban.

Fiam 12 éves, amióta kattintani tud, a számítógép körül él, bár korlátozva van, hogy naponta mennyi időt tölthet képernyő előtt. Az utóbbi időben (apukája nagyobb örömére) rájött arra, hogy a számítógép nem csak játékra jó, sorra fedezi fel a grafikai, filmvágó szoftvereket, a wikipediát és (bár ezt apukája némi aggodalommal figyeli) a közösségi oldalakat is. Indult az egész a YouTube-bal, szeretett volna maga is feltenni filmeket, olyanokat, amiket ő készített, ezek után pedig azt szerette volna, ha a barátai, minél szélesebb kör is látja, amit készített. Végül a Google+ mellett döntöttünk, hogy oda regisztrálhat, a rivális Facebook átláthatatlanabbnak, nehezebben kontrollálhatónak tűnt. Osztálytársaival el is kezdetek (nem túl heves) közösségi életet élni ezen az oldalon.

A minap viszont boldogan mutatta, hogy milyen vicceset készített a Paint programmal: egy (általa nem túl kedvelt) osztálytársáról készült fényképet, amin a fiú öt évesen a kádban volt látható díszített ki egy nyíllal és felirattal (pucér fenék). Az így továbbfejlesztett képet azután megosztotta barátaival a Google +-on.
Hosszas beszélgetés következett, aminek az elején fiam nem is értette, hogy mi ezzel a baj. Kiderült, hogy az eredeti képet az osztálytárs anyukája osztotta meg a Facebookon és onnan mentette le egy másik osztálytárs, aki mindkét oldalon jelen van. Az első reakciója az volt, hogy ő csak trollkodott. Amikor persze rákérdeztem, hogy tudja-e, hogy mit jelent a trollkodás, már nem tudott válaszolni. Azt viszonylag hamar sikerült megértetni vele, hogy nem teszünk olyat mással, amit nem szeretnénk, hogy velünk tegyenek, és bizony egy ilyen kép róla számára is nagyon sértő lehet. Ami azonban egy sokkal hosszabb beszélgetést igényelt, az volt, hogy mennyiben lesz más ez a trollkodás attól, hogy a weben követi el.

Egy kollégával beszélgettem a minap, aki elmondta, hogy az ő iskolájukban a diákoknak a nap elején, belépéskor le kell adniuk a mobiltelefonjukat és csak akkor kapják vissza, amikor elhagyják az iskolát. Szerinte is ostoba ez a szabályozás és pozitív példaként említette a saját gyereke iskoláját, ahol elmondják a diákoknak, hogy mire és hogyan használhatják a telefonjukat. Itt csak azt kérik tőlük, hogy legyen lehalkítva a mobil és az órán ne foglalkozzanak vele. Sőt olyan tanár is van, aki azt mondja, ha annyira fontos a hívás, akkor vegye fel a diák, menjen ki és intézze el.

Elmondta azonban azt is, hogy ugyanebben az iskolában az igazgató közölte a diákokkal és a szülőkkel: Ha bárki rosszat ír az iskoláról valamilyen közösségi oldalon, másnap már ki van rúgva. Első pillantásra ez is rendben levőnek tűnik, hiszen melyik az a munkáltató, ami megengedi, hogy az alkalmazottai rossz hírét keltsék. Miért ne várhatnánk el ugyanezt a diákoktól is?

Érdekes problémával szembesültem nemrég: vajon kell-e (lehet-e) szabályozni a Facebook használatát általában egy iskola házirendjében? És ha igen, akkor mit tartalmazhat ez a szabályozás? Most, hogy sok iskolában újra kell fogalmaznunk a helyi tanterveket (és esetleg a házirendet is), a kérdés különösen aktuális. A probléma érdekes kérdéseket vet fel, amelyek elég messze vezetnek. A közösségi oldalakon vajon a magánéletünk, vagy a nyilvános életünk részeként vagyunk jelen? És mi köze mindennek az iskolához? Vagy így is fogalmazhatnék: mi köze mindehhez az iskolának? Figyelem, hangulatkeltő gondolatmenet következik!

Ha valaki nagyon lassan követi csak a technika fejlődését, megvan az az előnye, hogy kevesebbet kell költenie elavuló technológiákra. Ha például most szeretné valaki lecserélni a bakelitlemezeit valami modernebb hanghordozóra, átugorhatja CD-t, a DVD-t és rögtön gyűjtheti a zenéket valamilyen mozgó alkatrész nélküli, digitális tárolón (pl. egy pendrive-on). Ez egy minap megjelent tanulmányt olvasva (ITT TALÁLHATÓ) jutott eszembe, amiben a mostanában divatos kifordított osztályterem koncepcióját bírálják a szerzők. Ha valóban meghaladott ez a tanulási modell, akkor könnyedén túl lendülhetünk rajta, hiszen mifelénk még alig kezdték el használni egyáltalán.

A kifordított osztályterem lényege, hogy megfordul a tananyag leadásának és feldolgozásának színtere. A klasszikus modellben, a tanár az órán leadja az anyagot és a diákok azt feldolgozzák otthon. A fordított osztályterem esetében a diákok előbb otthon elolvassák (vagy megnézik videón) az anyagot, majd az órán közösen feldolgozzák, dolgoznak vele. Most azt tesztelték, hogy vajon melyik sorrend vezet hatékonyabb tanuláshoz. (Végre nem csak arról beszél valaki, hogy szerinte mi lenne jó, hanem kísérleteket, méréseket is végez róla, ahogy erről EGY KORÁBBI CIKKBEN már írtunk.) Lássuk, mit és hogyan vizsgáltak!

Az internetbiztonsággal, illetve annak hatásos elsajátításával foglalkozó első cikkünkben online forrásokat kerestünk, és így próbáltuk meg kitalálni, hogyan is készíthetnénk fel diákjainkat, gyermekeinket az online létre. A cikksorozat mai fejezetében az online szocializáció újabb helyszínére látogatunk el, ami nem más, mint a család. Jó eséllyel gondolható, hogy a szülők otthon hatalmas erőkkel és energiával készítik fel csemetéiket a digitális állampolgárságra. Statisztikai adatok azt mutatják, hogy a helyzet komoly, hiszen a gyerekek átlagosan napi 3-4 órát töltenek gép előtt, a közösségi oldalak használata is elterjedt, hiszen az általános iskolás korosztályban (10 év fölött) a Netgeneráció 2010 kutatás résztvevőinek több, mint 70%-a, 14 fölött minden iskolatípusban 90% fölött vannak jelen közösségi oldalakon. Részletek a lapozás után!