A digitális állampolgársággal foglalkozó sorozatunk arra keresi a választ, hogy a diákjaink (gyermekeink) hol és hogyan sajátítják el azokat a készségeket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az online térben hatékonyan és felellősen tudjanak eligazodni. Eddig megnéztük, hogy vajon otthon a család mennyire képes erre, majd körbenéztünk az interneten, hátha találunk olyan oldalt, amely hasznosan segíti az eligazodást. Nem találtunk, amit pedig találtunk, azt inkább ne találtuk volna. A mostani, harmadik részben azt feltételezzük, hogy a digitális állampolgárok felkészítésének a helyszíne az iskola. Jelentés a nyomozásról a lapozás után.

Amikor nagy számban van lehetőségem arra, hogy kollégákkal találkozzam olyan képzések során, amelyeknek a kötelező (nem választható) része egy IKT workshop, mindig úgy érzem, hogy egy sokkal hitelesebb pillanatképet kapok az IKT elfogadottságáról, mint amikor kifejezetten IKT képzésre jelentkező tanárokkal dolgozom. Az elmúlt pár nap érdekes tapasztalatokkal gazdagított, és bár lehet, hogy tévedek, azt gondolom, hogy egyre mélyebb és szélesebb a digitális szakadék a szakmánkban.

Fiam 12 éves, amióta kattintani tud, a számítógép körül él, bár korlátozva van, hogy naponta mennyi időt tölthet képernyő előtt. Az utóbbi időben (apukája nagyobb örömére) rájött arra, hogy a számítógép nem csak játékra jó, sorra fedezi fel a grafikai, filmvágó szoftvereket, a wikipediát és (bár ezt apukája némi aggodalommal figyeli) a közösségi oldalakat is. Indult az egész a YouTube-bal, szeretett volna maga is feltenni filmeket, olyanokat, amiket ő készített, ezek után pedig azt szerette volna, ha a barátai, minél szélesebb kör is látja, amit készített. Végül a Google+ mellett döntöttünk, hogy oda regisztrálhat, a rivális Facebook átláthatatlanabbnak, nehezebben kontrollálhatónak tűnt. Osztálytársaival el is kezdetek (nem túl heves) közösségi életet élni ezen az oldalon.

A minap viszont boldogan mutatta, hogy milyen vicceset készített a Paint programmal: egy (általa nem túl kedvelt) osztálytársáról készült fényképet, amin a fiú öt évesen a kádban volt látható díszített ki egy nyíllal és felirattal (pucér fenék). Az így továbbfejlesztett képet azután megosztotta barátaival a Google +-on.
Hosszas beszélgetés következett, aminek az elején fiam nem is értette, hogy mi ezzel a baj. Kiderült, hogy az eredeti képet az osztálytárs anyukája osztotta meg a Facebookon és onnan mentette le egy másik osztálytárs, aki mindkét oldalon jelen van. Az első reakciója az volt, hogy ő csak trollkodott. Amikor persze rákérdeztem, hogy tudja-e, hogy mit jelent a trollkodás, már nem tudott válaszolni. Azt viszonylag hamar sikerült megértetni vele, hogy nem teszünk olyat mással, amit nem szeretnénk, hogy velünk tegyenek, és bizony egy ilyen kép róla számára is nagyon sértő lehet. Ami azonban egy sokkal hosszabb beszélgetést igényelt, az volt, hogy mennyiben lesz más ez a trollkodás attól, hogy a weben követi el.

Egy kollégával beszélgettem a minap, aki elmondta, hogy az ő iskolájukban a diákoknak a nap elején, belépéskor le kell adniuk a mobiltelefonjukat és csak akkor kapják vissza, amikor elhagyják az iskolát. Szerinte is ostoba ez a szabályozás és pozitív példaként említette a saját gyereke iskoláját, ahol elmondják a diákoknak, hogy mire és hogyan használhatják a telefonjukat. Itt csak azt kérik tőlük, hogy legyen lehalkítva a mobil és az órán ne foglalkozzanak vele. Sőt olyan tanár is van, aki azt mondja, ha annyira fontos a hívás, akkor vegye fel a diák, menjen ki és intézze el.

Elmondta azonban azt is, hogy ugyanebben az iskolában az igazgató közölte a diákokkal és a szülőkkel: Ha bárki rosszat ír az iskoláról valamilyen közösségi oldalon, másnap már ki van rúgva. Első pillantásra ez is rendben levőnek tűnik, hiszen melyik az a munkáltató, ami megengedi, hogy az alkalmazottai rossz hírét keltsék. Miért ne várhatnánk el ugyanezt a diákoktól is?

Érdekes problémával szembesültem nemrég: vajon kell-e (lehet-e) szabályozni a Facebook használatát általában egy iskola házirendjében? És ha igen, akkor mit tartalmazhat ez a szabályozás? Most, hogy sok iskolában újra kell fogalmaznunk a helyi tanterveket (és esetleg a házirendet is), a kérdés különösen aktuális. A probléma érdekes kérdéseket vet fel, amelyek elég messze vezetnek. A közösségi oldalakon vajon a magánéletünk, vagy a nyilvános életünk részeként vagyunk jelen? És mi köze mindennek az iskolához? Vagy így is fogalmazhatnék: mi köze mindehhez az iskolának? Figyelem, hangulatkeltő gondolatmenet következik!

Ha valaki nagyon lassan követi csak a technika fejlődését, megvan az az előnye, hogy kevesebbet kell költenie elavuló technológiákra. Ha például most szeretné valaki lecserélni a bakelitlemezeit valami modernebb hanghordozóra, átugorhatja CD-t, a DVD-t és rögtön gyűjtheti a zenéket valamilyen mozgó alkatrész nélküli, digitális tárolón (pl. egy pendrive-on). Ez egy minap megjelent tanulmányt olvasva (ITT TALÁLHATÓ) jutott eszembe, amiben a mostanában divatos kifordított osztályterem koncepcióját bírálják a szerzők. Ha valóban meghaladott ez a tanulási modell, akkor könnyedén túl lendülhetünk rajta, hiszen mifelénk még alig kezdték el használni egyáltalán.

A kifordított osztályterem lényege, hogy megfordul a tananyag leadásának és feldolgozásának színtere. A klasszikus modellben, a tanár az órán leadja az anyagot és a diákok azt feldolgozzák otthon. A fordított osztályterem esetében a diákok előbb otthon elolvassák (vagy megnézik videón) az anyagot, majd az órán közösen feldolgozzák, dolgoznak vele. Most azt tesztelték, hogy vajon melyik sorrend vezet hatékonyabb tanuláshoz. (Végre nem csak arról beszél valaki, hogy szerinte mi lenne jó, hanem kísérleteket, méréseket is végez róla, ahogy erről EGY KORÁBBI CIKKBEN már írtunk.) Lássuk, mit és hogyan vizsgáltak!

Az internetbiztonsággal, illetve annak hatásos elsajátításával foglalkozó első cikkünkben online forrásokat kerestünk, és így próbáltuk meg kitalálni, hogyan is készíthetnénk fel diákjainkat, gyermekeinket az online létre. A cikksorozat mai fejezetében az online szocializáció újabb helyszínére látogatunk el, ami nem más, mint a család. Jó eséllyel gondolható, hogy a szülők otthon hatalmas erőkkel és energiával készítik fel csemetéiket a digitális állampolgárságra. Statisztikai adatok azt mutatják, hogy a helyzet komoly, hiszen a gyerekek átlagosan napi 3-4 órát töltenek gép előtt, a közösségi oldalak használata is elterjedt, hiszen az általános iskolás korosztályban (10 év fölött) a Netgeneráció 2010 kutatás résztvevőinek több, mint 70%-a, 14 fölött minden iskolatípusban 90% fölött vannak jelen közösségi oldalakon. Részletek a lapozás után!

Nem csak a magyar oktatási rendszer van átalakulóban, nagy és igencsak vitatott reformok zajlanak például Angliában is. Az átalakításokhoz Albion Hoffmann Rózsája, Michael Gove nagyszerű szövetségest is szerzett magának, a tudományos népszerűsítés fenegyerekét, a gyógyszergyárak ostorát Ben Goldacre-t. Goldacre egyik nagysikerű konyve, a Rossz tudomány idén jelent meg magyarul (ITT RENDELHETŐ), ebben a könyvben sorra veszi a különféle áltudományos és humbug gyógymódokat a csontkovácsolástól a homeopátiáig, a méregtelenítéstől a megadózisú vitaminokig és bemutatja, hogy mit mondanak ezekről a hitelt érdemlő vizsgálatok. Érdekes módszertani útmutató is a könyv, hiszen bemutatja, hogy milyennek kell lennie egy olyan klinikai vizsgálatnak, amiben megbízhatunk.

Az orvostudományban az 1980-as évek végén kezdett el elterjedni a bizonyítékon alapuló megközelítés. Lényege, hogy a hagyományok, a szóbeszéd és az egyedi esetekből leszűrt következtetések helyett alapos, megismételhető, statisztikailag bizonyított vizsgálatokra alapozza az egyes kezelésekről hozott döntéseket. Furcsának tűnhet, hogy ez az elv csak harminc éves és tény, hogy korábban is megfigyelhetők voltak próbálkozások ilyen irányba (ilyen például Semmelweis esete is), de egységes rendszerként, az orvoslás egészét meghatározó alapvetésként valóban csak ekkor került elő. Magának a módszernek egészen megdöbbentő eredményei is voltak, évekig elfogadott kezelés volt, hogy a súlyos fejsérülést kapottaknak a duzzadást elkerülendő szteroidot adtak. A kezelés teljesen logikusnak tűnt, mégis, mikor elvégeztek egy klinikai tesztet kiderült, hogy a szteroid kezelés növeli a halálozás valószínűségét (nem nagyon, de mérhetően). Hiába volt tehát mindenki meggyőződve a kezelés hasznáról, hiába következett ez az elméletekből, a tapasztalat szerint nem segített. A kérdés az, lehet-e ezt az elvet a tanításra alkalmazni.

Fontos, hogy az interneten is biztonságban legyünk, ez kétségtelen. Nem csak mi, hanem a gyerekeink, meg a gyerekeink gyerekei, és így tovább. Egyre többet hallani arról, hogy a gyerekek, diákjaink gondtalanul és gondatlanul osztanak meg információt magukról. Ebben a sorozatban arra próbálunk választ keresni, hogy kitől és hogyan tanulhatja meg egy diák, hogy mit is jelent a felelős online lét, avagy mi fán terem a digitális állampolgárság. Átnyálazva az internetet, arra jutottam, hogy a digitális állampolgárok képzésének a helyszíne lehet a) a család, b) az iskola és c) online felületek, amelyek erre szakosodtak. Ma a harmadik lehetőséget vesszük górcső alá, és arra keressük a választ, hogy ha online indul el valaki, mi mindent tudhat meg az online biztonságról és  a közösségi oldalak felelős használatáról a mezei felhasználó.

Most, hogy hetedik éve nyúzzuk a TanárBlogot, egyre több helyen egyre több minden jelenik meg rólunk. Érdekes és izgalmas látni, ahogy két ’renegát’ tanár magánkezdeményezése egyre nagyobb hullámokat ver. Ez mára odáig jutott, hogy egyenesen a fejlesztés-szolgáltatás Microsoft-jának kiáltottak ki minket. Úgy érzem, egy pillanatra érdemes elgondolkodni azon, hogy mi is a TanárBlog – és mi nem. Lapozás után őszinte kitárulkozás!