Bizonyíték alapú oktatás
Vezércikk - 2013. június 23.
Nem csak a magyar oktatási rendszer van átalakulóban, nagy és igencsak vitatott reformok zajlanak például Angliában is. Az átalakításokhoz Albion Hoffmann Rózsája, Michael Gove nagyszerű szövetségest is szerzett magának, a tudományos népszerűsítés fenegyerekét, a gyógyszergyárak ostorát Ben Goldacre-t. Goldacre egyik nagysikerű konyve, a Rossz tudomány idén jelent meg magyarul (ITT RENDELHETŐ), ebben a könyvben sorra veszi a különféle áltudományos és humbug gyógymódokat a csontkovácsolástól a homeopátiáig, a méregtelenítéstől a megadózisú vitaminokig és bemutatja, hogy mit mondanak ezekről a hitelt érdemlő vizsgálatok. Érdekes módszertani útmutató is a könyv, hiszen bemutatja, hogy milyennek kell lennie egy olyan klinikai vizsgálatnak, amiben megbízhatunk.
Az orvostudományban az 1980-as évek végén kezdett el elterjedni a bizonyítékon alapuló megközelítés. Lényege, hogy a hagyományok, a szóbeszéd és az egyedi esetekből leszűrt következtetések helyett alapos, megismételhető, statisztikailag bizonyított vizsgálatokra alapozza az egyes kezelésekről hozott döntéseket. Furcsának tűnhet, hogy ez az elv csak harminc éves és tény, hogy korábban is megfigyelhetők voltak próbálkozások ilyen irányba (ilyen például Semmelweis esete is), de egységes rendszerként, az orvoslás egészét meghatározó alapvetésként valóban csak ekkor került elő. Magának a módszernek egészen megdöbbentő eredményei is voltak, évekig elfogadott kezelés volt, hogy a súlyos fejsérülést kapottaknak a duzzadást elkerülendő szteroidot adtak. A kezelés teljesen logikusnak tűnt, mégis, mikor elvégeztek egy klinikai tesztet kiderült, hogy a szteroid kezelés növeli a halálozás valószínűségét (nem nagyon, de mérhetően). Hiába volt tehát mindenki meggyőződve a kezelés hasznáról, hiába következett ez az elméletekből, a tapasztalat szerint nem segített. A kérdés az, lehet-e ezt az elvet a tanításra alkalmazni.
Goldacre kiáltványában (ITT OLVASHATÓ angolul) amellett érvel, hogy ezt a megközelítést a tanításra is alkalmazni kellene. Lehetőség szerint randomizált csoportokkal, kontrollal, komoly statisztikai apparátussal. Példát is hoz arra, miként működhet a dolog: Angliában évekig vitték a gyerekeket börtönlátogatásra, hogy így előzzék meg a bűnözővé válásukat. Az első vizsgálatok azt mutatták, hogy a program nagyon hatékony, amikor azonban a vizsgált iskolákat véletlenszerűen választották ki kiderült, hogy éppen a szándékolttal ellenkező a hatás. Nem elég tehát, hogy egy módszer jónak tűnik, nem elég, hogy új, bizonyíték is kellene arról, hogy hatásos.
Tény, hogy ilyen vizsgálatok sokkal ritkában készülnek az oktatási mint a gyógyítási módszerekkel kapcsolatban. Hogy a blog háza táján maradjunk, nincsen egyértelmű, meggyőző vizsgálat arról, hogy az IKT használata valóban hatékonyabbá tenné az oktatást. Ha valami, akkor az otthoni számítógéphasználat van összefüggésben például a jobb PISA eredményekkel, de az iskolairól nincs egyértelmű eredmény. Mindeközben milliárdok mennek el különféle oktatási reformokra és programokra, amikről valójában nem tudjuk, hogy működnek-e.
Jól hangzik tehát, hogy lépjünk a bizonyíték alapú oktatás útjára, de nem olyan rózsás a helyzet ezzel sem. Nem az a legnagyobb probléma, hogy maga az oktatás nagyon soktényezős rendszer (családi háttér, tanári felkészültség, az iskola felszereltsége, társas kapcsolatok a csoportban stb.) és ezért nem könnyű izolálni, hogy a megfigyelt hatások vajon minek köszönhetők. Jól ismert a Hawthorne-effektus, miszerint pusztán a változtatás pozitív eredményekkel járhat. Egy új módszer bevezetése tehát növelheti az eredményeket csak amiatt, hogy új. Mindezeket az akadályokat egy jól megtervezett, kellően nagy elemszámú vizsgálat képes kiküszöbölni.
Az igazi probléma, szerintem, abból adódik, hogy nem igazán tudjuk, mi az, amit mérni akarunk. Az orvostudományban ez nem olyan bonyolult: meggyógyult vagy nem gyógyult meg, szélsőséges esetben meghalt a beteg vagy életben van. Az oktatásban azonban nem ilyen könnyű a helyzetünk, hiszen nem tudjuk pontosan, mi is a tudás, amit szeretnénk növelni. A különféle tesztjeink, amikkel vizsgálni kívánnánk egy-egy módszer hatékonyságát csak részeit mérhetik meg annak a nagy és szerteágazó, viszont pontatlanul dolognak, amit tudásnak nevezünk. Fennáll a veszélye annak, hogy csak a tesztíró képességet mérjük meg, nem pedig magát a fejleszteni kívánt képességet vagy tudást. (Vannak komoly aggályok azzal kapcsolatban is, hogy a tudás, a képesség egyáltalán mérhető dolog-e, erről Nahalka István tud
Ha megkérdezzük a matematika tanárokat, hogy miért van szükség a tantárgyukra, általában a gondolkodás fejlesztéséről fognak beszélni, kevesen mondják, hogy a matematika tanítás célja az, hogy feladatokat tudjon megoldani a gyerek. Mérni viszont csak a feladatmegoldást mérjük (jobbára) és reménykedünk benne, hogy ez valamiféle pozitív korrelációban van a matematikai gondolkodás képességével. (Nincs feltétlenül, mivel sok feladatot meg lehet oldani rutinszerűen is, betanult automatizmusok alapján, matematikai gondolkodás nélkül. Érdekes módon leggyakrabban erre is tréningezzük a gyerekeket, amikor egy-egy példát megoldunk közösen, majd hasonlókból kell egy csokrot magának megcsinálnia. Nem kell új dolgot kitalálnia, a feladat, hogy alkalmazza a tanultakat, vagyis sajátítsa el az automatizmust. Ez a rendszer annyira berögzült, hogy a diákok gyakran sértve érzik magukat, ha valamilyen új problémával állítjuk szembe őket. A jellemző reakció: honnan kellene tudnom, ezt még nem tanultuk!) Az Egyesült Államokban, ahol az utóbbi évtizedekben valódi tesztelési mánia söpört végig az oktatáspolitikán egyre többen kelnek ki az ilyen mérések ellen és hívják fel a figyelmet azok káros voltára.
Még komolyabb probléma, hogy maga az iskola nem csak tanító hely, vagy legalábbis nem csak a tantárgyi értelemben vett tudást akarja fejleszteni. Szocializációs közeg, olyan hely, ahol a diákok ébren töltött idejük nagy részét töltik, így mindenképpen hatással van a gyerekek pszichés fejlődésére is. Ha megkérdeznénk egy szülőt, hogy mit szeretne inkább ha a gyereke felnőve okos vagy ha boldog lenne, a többség várhatóan az utóbbit választaná. A boldogság azonban még a tudásnál is nehezebben meghatározható, nehezebben mérhető dolog. Vannak ugyan olyan dolgok, amikről azt gondoljuk, hogy a boldogtalanság biztos jelei (alkoholizmus, öngyilkosság stb.), akár vizsgálhatnánk is, hogy milyen iskolák volt diákjai között kisebb ezek aránya, de ilyen vizsgálatok tudtommal nem nagyon készültek és kérdéses is, hogy kimutatható-e például az interaktív táblák használatának hatása a harminc évvel későbbi alkoholizmus előfordulására. Meglehet, hogy egy randomizált teszt kimutatná, hogy a rendhagyó igéket hatékonyabban lehet megtanítani, ha a tanár két hatalmas pofont ad annak a diáknak, aki hibázik, de talán nem csak a teszteken elért kellene vizsgálni, ha a módszert akarjuk megítélni.
Jól hangzik tehát a bizonyítékon alapuló oktatás, de mielőtt nem tisztázzuk, hogy pontosan mire keresünk bizonyítékokat fennáll a veszélye annak, hogy ez is csak meglévő elképzelések igazolására használt újabb politikai eszköz lesz csak.
