Ha az ember tejet vesz, rá van nyomtatva, hogy meddig jó, meddig használható fel. Huszonöt évvel ezelőtt még a zacskóra, alig olvashatóan és a boltosoknak fontos feladata volt, hogy a két nappal korábbi tejeket bekeverjék a frissek közé, de aki nagyon akarta láthatta a szavatosságot. A kínai boltban a tornacipő garanciája fél év, haelszakad, a kereskedőnek a törvény szerint kötelező javítania vagy cserélnie. Egy turmixgép szavatossága egy év, egy autóé három vagy öt. A svájci bicskára végtelen garanciát adnak, ha bármikor elromlana (de ez egy valódi svájcival persze nem történhet meg), cserélik, vagy visszafizetik az árát. De mi a szavatossága annak a tudásnak, amit az iskola ad? Meddig áll el? Talán érdemes egy kicsit elgondolkodni rajta.

Egyfolytában a folyosón ültek az egyik terem előtt a diákok, ezzel nap mint nap szembesülni egyre idegesítőbb volt. Nem csak azért, mert egyre nehezebb volt közlekedni, hanem azért is, mert januárt írtunk, így az is elég esélyes volt, hogyfelfánka és megbetegszenek. Szeptember óta próbáltam különféle eszközökkel rávenni a diákokat, hogy ne üljenek a földre, tetettem ki székeket is, de csak tovább fetrengtek a termek előtt. Végső elkeseredésemben úgy döntöttem, hogy létrehozok egy nyilvános Facebook eseményt, azzal a névvel, hogy Nem ülünk a folyosón a földre egy hétig a 2. emeleten!. Itt nap mint nap posztoltam egy képet, az eredményeket, egy videót, vagy motivációs idézetet azzal a céllal, hogy közösségi élménnyé tegyem a folyosóra nem ülést. Meglepődtem, amikor majdnem 200-an jelentkeztek be az eseményre, és más iskolákból, osztályokból, sőt még külföldről is kaptunk támogató üzeneteket, mondván, hogy akkor ők sem ülnek (pl. a Felvidéken) a második emeleti folyosókra. Nyilvánvalóan egy vicc volt az esemény, és amellett, hogy tényleg nem ült senki a folyosóra a hét alatt, természetesen megjelentek a forradalmások is, akik csakazértis leültek (bár egyébként nem tennék), és képeket készítettek róla, amit aztán gyorsan levettek, mert ... nem is tudni, miért. Szavazás is indult, amit szerkeszthetővé tettem, így megjelenhetett mindenkinek a gondolata. Összességében érdekes élmény volt, szerintem célt is ért, és sikerült egy egyszerű nevelési problémát közösségi élménnyé tenni. Kipróbálja valaki? Nem csak folyosón üléssel működik :)

Megjelent az Origón egy cikk az oktatás bajairól (ITT OLVASHATÓ). A cikk szerzője engem is megkeresett pár kérdéssel levélben és a válaszaim egy része (már a kérdések nélkül) be is került a cikkbe, de nem minden. Ezt azért sajnáltam igazán, mert volt a felvetett dolgok között egy, amit kifejezetten izgalmasnak találtam és el is gondolkodtam rajta. Talán itt a TanárBlogon helye lehet. Azt kérdezte az újságíró, hogy Ön szerint a problémákat miért óraszámnöveléssel akarja megoldani a kormány?

Az iskola abnormális hely, ami abból is látszik, hogy ott az kérdez, aki tudja a választ, és annak kell válaszolnia, aki nem tudja. - mondta Karácsony Sándor a 20. század nagy magyar pedagógusa. Az utóbbi időben gyakran eszembe jutott ez és egyre több további érv amellett, hogy milyen is az iskola:

Az iskola abnormális hely, ami abból is látszik, hogy a diákok egyedül dolgoznak, miközben minden munkaadó jó csapatjátékosokat keres.

Az iskola abnormális hely, ami abból is látszik, hogy az új történelmi Atlaszban nincsenek évszámok, miközben egy guglizással minden elérhető.

Az iskola abnormális hely, ami abból is látszik, hogy a tanárok panaszkodnak, hogy nincsenek IKT eszközeik, de a diákok nem használhatják a telefonjukat.

Itt a TanárBlogon lassan 9 éve próbálunk hasznos vagy érdekes anyagokat, weboldalakat, alkalmazásokat (és még sok mindent, amivel találkozunk) megosztani a mostanra népen olvasótáborunkkal. Ilyenkor, újév hajnalán óhatatlanul feltolul az emberben a vágy, hogy visszatekintsen, értékeljen, netán némi nosztalgiával újraélje az év legszebb, legszomorúbb, vagy éppen legintenzívebb pillanatait. Mivel ez csak egy weboldal, érzelmek ilyen széles skáláját nem tudjuk felvonultatni, és idén a múlt helyett a jövőbe tekintünk. Egy forradalom hajnalán, egy új (talán jobb, de feltétlenül érdekesebb) világ ébredésének lehetünk mindnyájan szemtanúi. Úgy érzem, fel kell emelnünk szavunk a virtuális világ egy méltatlanul elfeledett, elhanyagolt, kisemmizett közösségének nevében: barátaim, 2016-ban használjuk ki az összes emotikont!

Az év végén sokan visszatekintenek, összegeznek, listákat készítenek, így tett a rangos Nature magazin is, ami többek között közölte a legnehezebben kiirtható tudományos mítoszok listáját is (ITT), ezek között jelent meg egy olyan, ami nekünk tanároknak is érdekes lehet. A negyedik helyre ugyanis az a vélekedés futott be, hogy mindenkinek van valamiféle megfelelő tanulási stílusa, amiben atékonyan tud tanulni. Eszerint az elképzelés szerint lennének például vizuális típusok vagy éppen olyanok, akik hallgatás alapján tanulnak jobban. A dolog annyira népszerű gondolat, hogy számtalan helyen beszélnek róla, tanítják, alapoznak továbbképzéseket rá (egy leírás van itt). A gond vele csak az, hogy semmilyen vizsgálat, tapasztalat nem támasztja alá, hogy ez így lenne.

Érdekes cikk jelent meg a TeachThought oldalán arról, hogy mi az a 'pedagógiai minimum', amit mindenkinek hoznia kell. Röviden bemutatjuk mindazt, amit ezek szerint már minden tanárnak feladata lenne, és csinálnia kellene.

• Virtuális ozstályterem kialakítása. Erre működhet az Edmodo, de ha egy kicsit foglalkozik valaki vele, akkor a teljes funkcionalitású Office 365 virtuális osztáytermet Magyarországon ingyen használhatja (ITT ÍRTUNK róla). Ha nincs kedvünk ehhez, egy Facebook csoport is megteszi akár.
  • Mystery Skype-oljunk.
  • Próbáljuk a minimumra csökkenteni a fénymásolást.
  • Indítsunk egy YouTube csatornát az osztályunknak.

Nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy meghívtak a Független Diákparlament ezévi plenáris ülésére. Azt kérték, hogy beszéljek az ott jelenlevő képviselőknek a modern oktatásról. Már indultam volna, amikor szóltak, hogy csúszik a program, de ha hajlandó vagyok este beszélni, akkor továbbra is várnak. Mentem hát este, de ott sajnos kiderült, hogy nagyon csúszik a program és a vacsora végső soron fontosabbnak ítéltetett az összegyűltek által, mint az én előadásom. (Már az sem volt jó ómen, hogy a regisztrációs pultnál ülő leány azzal fogadott, hogy akkor ugye én fogok beszélni az internet veszélyéről, amit sajnálattal visszautasítottam, ugyanis arról nem nagyon akarnék.) Így aztán, ahogyan a mondás tartja, tartoztam egy úttal az ördögnek, amit nagyon sajnálok, mert tényleg szívesen elmondtam volna a független diákparlament képviselőinek, hogy

Szerencsére a 21. századi oktatás, a 21. századi képességek fejlesztése mára már egyértelmű dologgá vált. Nincs olyan oktatási konferencia, olyan projekt, irányelv, ami ne hangsúlyozná, hogy mennyire fontos az együttműködési készség, a kritikus gondolkodás, problémamegoldás. Mindenki tudja, hogy a modern, tudás alapú társadalmakban, a digitális világban, a globalizált munkaerőpiacon ezek a legfontosabb képességek, ez tehát az, amire az oktatásnak koncentrálnia kell. A baj csak az, hogy úgy vagyunk a 21. századi képességekkel, mint az egészséges táplálkozással: mindenki elmondja, hogy milyen fontos, mindenki egyetért benne, hogy ezzel kellene törődni, aztán mindenki elmegy és eszik egy szalonnás rántottát vagy egy sajtburgert. Ugyanis végső soron azt gondolja, hogy az a finom. A tanításban is végső soron megmarad a 19. századi tudásfelfogás és ezért az annak megfelelő oktatás is.

Szeptember 15-én jelent meg az OECD kutatási jelentése arról, hogy nem egyértelmű diákok teljesítménye és számítógép használata közötti összefüggés (ITT OLVASHATÓ az eredeti angolul). A bulvárosabb sajtóban leegyszerűsítve csak annyi jelent meg, hogy a számítógép rontja a diákok teljesítményét (pl ITT vagy ITT vagy éppen az e-kormányzat oldalán). Szerencsére voltak sokkal cizelláltabb megközelítések is (például ITT). Közös mindezekben, hogy valamifajta újdonságként beszélnek arról a tényről, hogy magukban az eszközök nem fogják javítani az eredményeket. De tényleg komolyan gondolta bárki is, hogy elég kiosztani egy halom tabletet és máris mindenki zseni lesz? Olyan ez, mint a régi anekdota: