Nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy meghívtak a Független Diákparlament ezévi plenáris ülésére. Azt kérték, hogy beszéljek az ott jelenlevő képviselőknek a modern oktatásról. Már indultam volna, amikor szóltak, hogy csúszik a program, de ha hajlandó vagyok este beszélni, akkor továbbra is várnak. Mentem hát este, de ott sajnos kiderült, hogy nagyon csúszik a program és a vacsora végső soron fontosabbnak ítéltetett az összegyűltek által, mint az én előadásom. (Már az sem volt jó ómen, hogy a regisztrációs pultnál ülő leány azzal fogadott, hogy akkor ugye én fogok beszélni az internet veszélyéről, amit sajnálattal visszautasítottam, ugyanis arról nem nagyon akarnék.) Így aztán, ahogyan a mondás tartja, tartoztam egy úttal az ördögnek, amit nagyon sajnálok, mert tényleg szívesen elmondtam volna a független diákparlament képviselőinek, hogy

Szerencsére a 21. századi oktatás, a 21. századi képességek fejlesztése mára már egyértelmű dologgá vált. Nincs olyan oktatási konferencia, olyan projekt, irányelv, ami ne hangsúlyozná, hogy mennyire fontos az együttműködési készség, a kritikus gondolkodás, problémamegoldás. Mindenki tudja, hogy a modern, tudás alapú társadalmakban, a digitális világban, a globalizált munkaerőpiacon ezek a legfontosabb képességek, ez tehát az, amire az oktatásnak koncentrálnia kell. A baj csak az, hogy úgy vagyunk a 21. századi képességekkel, mint az egészséges táplálkozással: mindenki elmondja, hogy milyen fontos, mindenki egyetért benne, hogy ezzel kellene törődni, aztán mindenki elmegy és eszik egy szalonnás rántottát vagy egy sajtburgert. Ugyanis végső soron azt gondolja, hogy az a finom. A tanításban is végső soron megmarad a 19. századi tudásfelfogás és ezért az annak megfelelő oktatás is.

Szeptember 15-én jelent meg az OECD kutatási jelentése arról, hogy nem egyértelmű diákok teljesítménye és számítógép használata közötti összefüggés (ITT OLVASHATÓ az eredeti angolul). A bulvárosabb sajtóban leegyszerűsítve csak annyi jelent meg, hogy a számítógép rontja a diákok teljesítményét (pl ITT vagy ITT vagy éppen az e-kormányzat oldalán). Szerencsére voltak sokkal cizelláltabb megközelítések is (például ITT). Közös mindezekben, hogy valamifajta újdonságként beszélnek arról a tényről, hogy magukban az eszközök nem fogják javítani az eredményeket. De tényleg komolyan gondolta bárki is, hogy elég kiosztani egy halom tabletet és máris mindenki zseni lesz? Olyan ez, mint a régi anekdota:

Nagy szeretettel hívunk minden érdeklődőt a KórházSuli program első konferenciájára, amelyet 2015. október 3.-án rendezünk Budapesten, az Eötvös József Gimnáziumban (Budapest, Reáltanoda utca 7, 1053). Jelentkezési lap ITT TALÁLHATÓ! Ki is a KórházSuli? Nos, egy olyan diákok, tanárok, szülők és kórházpedagógusok által közösen működtetett program, amely tartós kórházi ápolásra szoruló (pl. daganatos) beteg gyerekek számára készít játékos, interaktív tananyagokat személyre szólóan! Célünk, hogy minden olyan iskolás korú gyermek hozzájuthasson a saját igényeire szabott tananyaghoz, amely segíti őt a tanulásban. Ehhez digitális tananyagot fejlesztünk az E-studygroup használatával (ez egy keretrendszer, amelyben sokféle tananyag gyorsan elkészíthető). A konferencia részletes programja, valamint további információ magáról a KórházSuliról a lapozás után, mindenkit nagy szeretettel várunk!! (Ebéd lesz! :) ) Találkozzunk október elején. (A szervezők: Almássy Móni, Berczelédi Réka és Prievara Tibor)

Eljutottunk arra a pontra, hogy már nem etikus más módszerekkel tanítani. - mondja egy tudós a kutatáson alapuló természettudomány tanításról a Nature hetilap ehéten megjelent, az oktatással foglalkozó különszámában (ITT OLVASHATÓ). A szám címe: A 21. századi tudós kinevelése és a benne olvasható cikkek azzal foglalkoznak, miként változott a természettudományok tanítása az elmúlt években és milyen változásokra lenne még szükség. A legfontosabb lépés, hogy az oktatás kutatása komoly lépéseket tett afelé, hogy a természettudományok módszereivel dolgozó, komoly tudomány legyen. Ebben elévülhetetlen érdemei vannak a Nobel-díjas fizikusnak, Carl Wiemannak (róla ITT beszéltünk hosszabban).

Szeretnénk, ha a tanulás nem szenvedés, hanem játék lenne. Ezért is érdekes azokat a kezdeményezéseket látni, amelyek arra törekednek, hogy a játékos tanulást segítsék. Itt most csak egyetlen szempontot szeretnék - és csak röviden, tekintettel a nyárra és lerövidült figyelmi ciklusokra - érinteni, ez pedig a kerettörténet, vagy keretjáték. Amikor elkezdtem használni a módszert, én is gondolkodtam ebben, ki is találtam egy titkos szövetséget (a Vörös Varjú társaságot), és ennek a kalandjai mentén próbáltam (volna) felépíteni az osztálytermi folyamatokat. Aztán letettem róla, pedig ma is azt gondolom, hogy ez érdekes út. Részletek a lapozás után.

Krízisben van a természettudományok oktatása jelentik ki sokan és sokszor. Az USA, az Európai Unió komoly programokat indít, hogy megoldja a válságot. Ezek a programok (amiket például a Scientix oldalon találhatunk meg) elsődlegesen a természettudományos pályák és szakmák népszerűsítéséről szólnak, ugyanis a világgazdasági versenyben jelent hátrányt, ha nincs elég informatikus, mérnök, kutató, világszerte a legtöbb szabadalmat már most is Kínában nyújtják be, Európa igencsak le van maradva. Mindeközben a tudományos pályák népszerűsége az egyes országokban fordítottan arányos a fejlettségi indexszel. Miközben Norvégiában és Japánban nem érdekli ez a karrier a gyerekeket, Gabonban és Szváziföldön az diákok álma, hogy tudósok, mérnökök legyenek.

Drága, eredménytelen, nem térül meg - lehetett hallani gyakran a NYEK (nyelvi előkészítő év) ellenzőitől. Én magam a NYEK hatalmas híve vagyok, de a hatékonyság terén azt gondolom - főleg országos szinten - lehettek problémák. Nehéz azzal a tudattal mit kezdeni, hogy itt van heti 12 óra, tanuljunk csak nyelvet ennyi időben. Az ember hajlamos elpatópálosodni, hiszen annyi idő van még. Egy időben járkáltam különböző iskolákba, ohgy megnézzem, miként működik a NYEK. Volt, ahol zseniálisan - főleg a kéttannyelvű iskolákban - de volt, ahol úgy éreztem, sok minden benne maradt az órában. Helyenként mintha attól is féltek volna kicsit, hogy ha megtanul B2 szinten a gyerek az első évben, akkor mit csinál utána MÉG négy évig? Hogy mindennek mi az aktualitása most? A lapozás után szomorú hírek.

Az anekdota szerint Karinthy Frigyes végzett el egy kísérletet, hogy megállapítsa a vicc terjedési sebességét. Mi most egy hasonló kísérletet végezhetünk el a modern technika segítségével, mekkora a hülyeség terjedési sebessége? Vagy, hogy pontosabban, tudományosabban tegyük fel e kérdést: mi terjed gyorsabban az internetnek köszönhetően a pontos vagy a pontatlan információ?

A tankönyvek tele vannak olyan információkkal, amik nem igazak. Néha azért, mert le kell egyszerűsíteni dolgokat, amikor az atomszerkezetről van szó nem kezdhetünk a Schrödinger egyenletekkel hetedikben, ehelyett pályákon szaladgáló golyókat rajzolunk, még ha ez nem is fedi azt, amit ma tudunk erről a témáról. A gravitáció tanításakor sem megyünk bele abba, hogy a tér-idő görbület hogyan befolyásolja Newton törvényeit. Vannak azonban olyan állítások is, amik egyszerűen hamisak és nem hogy nem szolgálják, hanem megnehezítik a megértést, mégis szinte kiirthatatlanok. A tankönyvek átfutási ideje hosszú, ezzel esetleg magyarázható, hogy miért maradnak benne megcáfolt információk, de azt várnánk, hogy az internet segít a hibák kiküszöbölésében, nyilván az információs szupersztrádán csak a legújabb és legpontosabb információkat tárjuk a diákok elé. Lássuk valóban ez-e a helyzet!

Tizenpár éve már, hogy mindenféle fórumokon beszélek az IKT eszközök használatáról. Itt a TanárBlogon, konferenciákon, továbbképzéseken, baráti beszélgetéseken, ahol csak szóba került. Azóta voltak már nagy állami programok, Sulinet program, TÁMOPok és TIOPok, Digitális Pedagógus konferenciák sora, megjelentek szakkönyvek, elindultak és elhaltak különféle blogok és portálok. Egy dolog nem változott, az alapvető és első reakció, hogy úgysem lehet. A leggyakrabban ez az első reakció, ami elhangzik az érdekes és fontos, sőt lehet, hogy ez valóban a jövő útja, erre lenne jó, ha az iskola elmozdulna, de sajnos úgysem lehet. És itt aztán sokféleképpen folytatódik a mondat. Úgysem lehet, mert...