A tökéletes tanár 1
Vezércikk - 2013. május 5.
A tökéletes tanárt arról lehet megismerni, hogy nem hibázik, nem téved, és minden helyzetben feltalálja magát. Nyitott és elfogadó, a diákjai mindig nyitott fülekkel találnak rá, a konfliktusokat legalább olyan jól kezeli, mint Anya az Anna, Peti, Gergő-ben, valamint szakmailag is tévedhetetlen. A tökéletes tanár jellemző előfordulási helye: konferenciák, illetve blogposztok. A minap egy liverpooli konferencián hallgattam végig azt az előadást, amelyben az angoltanítás nagyjainak kellett volna saját kudarcaikról vallani, illetve ehhez kapcsolódóan olvastam pár blogposztot, és rá kellett jönnöm: a legkomolyabb (valóban gyakran igen viccesen előadott) kudarc nem más, mint az az eset, amikor 10 évesen nem sikerült egy osztrák leendő nyelvtanárnak beszélgetnie egy angol turistával. Valahogy mintha a kudarc kevéssé lenne része a (tanár)ember szakmai fejlődésének.
Sokat olvashatunk mostanában a PLN (personal learning network, azaz kb. személyes tanulási háló) fontosságáról. Ez egy olyan online ’tanári’, ahol a tagok egymást segítik, támogatják (ötletekkel csakúgy mint érzelmileg), és ahol biztonságosan ki lehet panaszkodni magunkat olyanok előtt, akik biztosan a mi oldalunkon állnak. Ugyanakkor ezek az írások körbejárnak, és eljutnak másokhoz is (részben Facebook ajánlások útján), és kívülről nézve egyre abszurdabbnak tűnnek.
Érdekes példa volt a minap annak az orosz kollégának (nyelvtanár) az írása, aki azt gondolta, hogy mindig nyitott és megközelíthető, ám egyszer az egyik diákja azt mondta neki, hogy azért nem kérdezett meg tőle valamit az óra után, mert nem akarta zavarni. És BUMM! Egyszer csak beütött, hogy mégsem annyira nyitott ő, mint ahogy gondolta. Nos, húsz év tapasztalat azt mutatja, hogy ez sajnos így működik. Nem lesz minden diáknak szimpatikus az, ahogy tanítok, lesz, aki szeret és lesz, aki nem. Lesz olyan diák, akinek az életében fontos szerepet játszom, és lesz olyan, aki az érettségi után soha még csak nem is gondol rám. És szintén rossz hír, de biztosan lesz olyan diák, aki számára megközelíthetetlennek tűnök, aki nem velem beszéli meg a problémáit és nem tőlem kér tanácsot – bármennyire is adnék én szívesen jobbnál jobbat. A PLN viszonylatában azonban ezek az esetek erősen felnagyítva jelentkeznek, és ehhez mérten érkezik mindig a megnyugtató online simogatás. Ügyes vagy, zseniálisan őszinte, hős stb.
Az ehhez hasonló álproblémák és álkudarcok gyakran uralják a blogoszférát, és egy idő után nehéz komolyan venni őket. Ha ugyanis a fent hivatkozott poszt szerzője valóban profi tanár (sőt, tanárképző), akkor ezzel a jelenséggel nyilván tisztában van. Ha nem, és valóban több év tanítás után eszmélt rá, hogy az, ami szerinte történik egy órán, illetve az, amit a diákok megélnek NEM UGYANAZ, akkor nem jeleskedik önreflexió terén, ami legalábbis furcsa, tekintve, hogy tanárokat képez.
Szintén érdekes az ilyen blogokon a kommenteket elolvasni. Kötelező együttérzés, megnyugtató üzenetek, annyi pozitivitás, hogy az egyszerű olvasó is töltekezik belőle. Egyetlen olvasóban sem fogalmazódik meg az a kérdés, hogy ’ez most komoly??!!’? Ha egy orvos meghatódva írna több éves praxis után arról, hogy ’én kivettem a vakbelét, de BEGYULLADT!! Hogy történhetett???’, nyilván senki nem venné komolyan a szakmában, és legalább egyvalaki megírná neki, hogy a vakbélműtét esetében hány százalékos az esély arra, hogy szövődmények legyenek. Némileg kínosabb lenne a helyzet akkor, ha ez az orvos klinikán dolgozna, és mondjuk rendszeresen foglalkozna hallgatókkal.
