Miután a tavalyi tanévben egy óra erejéig visszatértem egy kicsit az egyetemi tanításhoz az ELTE-n, azon kaptam magam, hogy egyre többet töprengek azon, milyen is volt kezdő tanárnak lenni (no meg fiatalnak, persze). Amikor a hallgatók (vagy egy munkahelyen a frissen végzett kollégák) tanácsokat kértek, nehezen tudtam mit mondani, és észrevettem, hogy egyre szívesebben hivatkozom szakirodalomra és kutatásokra. Mintha fontos lenne egy kicsit eltávolodni a problémától, és bebújni a tudományos absztrakció kényelmes köntösébe. A nyár azonban a könyörtelen szembesülések és a reggel akár 8-ig alvások időszaka. Lehet, hogy pusztán ezért, de úgy döntöttem, megpróbálok néhány szubjektív (és tudományosan nem feltétlenül védhető) tanácsot vagy tanulságot összegyűjteni. Segített ebben, hogy a TeachThought oldalán egy hasonló témájú cikkbe botlottam, és azt kellett látnom, hogy nem csak bennem fogalmazódnak meg ezek a gondolatok. Lássuk hát :)

A 21. századi oktatás három nagy kihívásából kettőre (IKT-használat és valós problémákra fókuszálás) megoldást nyújtott a Prievara Tibor által kidolgozott, gamifikáción alapuló értékelési rendszer. Ez olyan keretet jelent a tanórákon, mely demokratizálja az oktatási folyamatot, a tudásépítést helyezi előtérbe és a korábbinál nagyobb felelősségvállalásra ösztönzi a diákokat, hiszen jóval többször kerülnek döntéshelyzetbe. A hazai tapasztalatok alapján a jelenlegi berendezkedés nem támogatja a diákok önállóságát a saját tanulási folyamatuk szervezésében, ezért is tartom nagyon előremutatónak a pontrendszert, hiszen az egész életen át tartó tanulás koncepciójának (LLL) megalapozásához alapvető az önszabályozás kialakítása, a metakognitív képességek fejlesztése.

A Miami Herald hasábjain írt egy kicsit harcos, mégis némileg elkeseredett cikket egy tanárnő, ezzel a címmel: Unatkoznak a diákjaid az iakolában? Mondd meg nekik, hogy oldják meg. A szerző úgy látja, hogy manapság az oktatásban elcsúszott a fókusz. Olyan hívószavak mellett, hogy differenciálás, élménypedagógia, eljátékosítás stb. a pedagógia egy termék lesz, a diákok fogyasztók, a tanár pedig szolgáltató. Ha a tanóra (vagy projekt, házi feladat stb.) nem elég érdekes, játékos, izgalmas, akkor a diákok nem csinálják, vagy csak fél gőzzel. A termék nem kell. A cikk írója úgy látja, hogy egy nagyon veszélyes spirálba kerül így az oktatás, ahol folyamatosan megpróbáljuk tanárként változatos eszközökkel átütni a diákok egyre magasabb ingerküszöbét. Gondolkozzunk el ezen egy percre!

Új, minden eddiginél nagyobb és alaposabb tanulmány jelent meg a számítógépek tantermi használatáról a minap (ITT OLVASHATÓ). A kutatók az USA katonai főiskoláján vizsgálták a hallgatók eredményeit egy bevezető közgazdaságtan kurzuson, úgy, hogy a több mint 700 diákot véletlenszerűen osztották három csoportba. Voltak, akik olyan órán vettek részt, ahol tilos volt bármiféle számítógépet használni, mások használhattak tabletet, aminek folyamatosan képernyővel felfelé az asztalon kellett lennie, míg az utolsó csoportba járók teljes interneteléréssel használhattak laptopot, a tanár csak akkor szólt rájuk, ha látványosan mással voltak elfoglalva. Az eredmények hasonlóak ahhoz, amit a korábbi vizsgálatok mutatnak: a számítógépet használók (mindegy, hogy milyen formában) rosszabbul teljesítenek azoknál, akik hagyományos módon jegyzetelnek. A különbség nem nagyon nagy, de szignifikáns és nem is elhanyagolható (a szórás 18%-a). Nem ez az első ilyen vizsgálat és nem az első hasonló eredmény, olyan kutatás is van, ami kimutatta, hogy nem csak a géppel jegyzetelők eredménye múlik, hanem a mellettük ülőké is. Egy elemzés fel is veti (ITT), hogy jelen pillanatban az lenne a legtanácsosabb, ha betiltanánk a technikai eszközöket a tanulásban.

Önnek nincs olyan egészségügyi problémája, amely miatt nem lehet alkalmas tanárnak? Befizette a 4000 Ft-os csekket? Olvasott pedagógiáról szóló irodalmat? Meg tud írni egy motivációs levelet anélkül, hogy szörnyű ostobaságok lennének benne? És végül: fel tud-e készülni 15 darab pedagógiai szituációból? Ha a válaszai a fenti kérdésekre IGEN, Ön minden valószínűség szerint alkalmas tanárnak. Avagy: mi az? 10+ napon át csak az ELTE-n ezzel foglalkoznak oktatók százai, és minden vizsgálat ugyanazt az eredményt hozza? Éz nem más, mint a pedagógiai 'alkalmassági vizsgálat' (sic). Megpróbálunk a színfalak mögé nézni, hogy megtudjuk, vajon mennyit ér ez a több ezer óra befektetett munka.

Idén nem először vettünk részt ebben a nagyszerű nemzetközi versenyben. Lényege az, hogy 3 iskola alkot egy csapatot, és közösen együtt dolgozik szeptembertől március végéig egy témán. Mennyire tudunk együttműködni? Nekünk, tanároknak ismernünk kell néhány alapvető online eszközt, de a legnagyszerűbb ebben a versenyben, hogy van egy mentorunk. Nekünk évek óta Janet néni, aki Chicago-ban élő tanár néni. Rettenetesen segítőkész, tényleg támaszt ad . Ha kérdésünk van akár technikai, akár bármilyen más jellegű, bátran írunk neki, vagy skypon hívom, és akár lépésről lépésre lediktálja, hogy mit hogyan kell megtenni. Biztonságot ad a segítőkészsége.

Az IKT eszközök használatával, az iskola digitalzációval kapcsolatban van nagyon sok várakozás, elképzelés és félelem. Mi már jó ideje foglalkozunk IKT eszközök használatával, az idei tanévben pedig egy laptop-iskola projektbe is belevágtunk. Sokan vetették bele magukat nagy lelkesedéssel és várakozásokkal és sokan erős fenntartásokkal, mostanra nagyjából látszik, hogy miként is alakultak a dolgok. Úgy gondoltuk, hogy érdemes lenne csokorba gyűjteni, milyen alaptalan elvárások és milyen alaptalan félelmek vannak azzal kapcsolatban, hogy mi lesz majd a digitális iskolában. Itt van tehát hat olyan dolog, ami biztosan nem lesz a digitális iskolában, pedig sokszor hangzik el.

Tavaly kihívtam több osztályt, hogy óra alatt küldjenek el nekem egy sms-t úgy, hogy én nem veszem észre. Elég magabiztos voltam, azt gondolván, hogy azért nagyjából tudom, hogy mi minden történik körülöttem. Csúnya bukás lett a vége, csak az nem küldött sms-t, aki nem akart. Idén egy kilencedikes osztállyal játszotam ugyanezt, felvértezve magam a múlt tapasztalataival. Nos, azt gondoltam, hogy nem fogok idén sem nyerni, de az, ami következett, egészen megdöbbentett. Őszinte vallomás olvasható a lapozás után.

Emlékszik még valaki erre a szlogenre? Valamikor az őskorban, amikor a Sziget még Diáksziget volt és nem gigantikus vidámparknak, hanem közösségi élménynek készült, ez volt a mottója. Most a múlt héten befejeződő Digitális Témahét kapcsán jutott eszembe, mert valamilyen számomra is érthetetlen módon ez a hét is közösségi élmény volt. Miközben azt gondoltam, hogy az oktatás modernizációjával, az IKT használattal, a digitális iskolával kapcsolatban már nem sok meglepetés tud érni, ez a hét számomra hatalma és nagyon pozitív meglepetést hozott. Egy kicsit megpróbálok elgondolkodni azon, hogy miért és hogy ennek milyen tanulságai vannak.

Hétéves tanári pályafutásom során az egyik leggyakrabban visszatérő nehézségem a diákok teljesítményének értékelésével kapcsolatban volt. Függetlenül attól, hogy józsefvárosi szakközépiskoláról, budai gimnáziumról, a felső tízezernek szóló nemzetközi iskoláról vagy éppen a Kürt Alapítványi Gimnáziumról volt szó, a diákok alapvetően ugyanolyan reakciókat mutattak a Magyarországon elterjedt és szinte kizárólagosnak tekintett jeggyel történő, szummatív értékelésre.