Néhány tanács kezdő (és haladó) tanároknak - Első rész
Vezércikk - 2016. augusztus 13.
Miután a tavalyi tanévben egy óra erejéig visszatértem egy kicsit az egyetemi tanításhoz az ELTE-n, azon kaptam magam, hogy egyre többet töprengek azon, milyen is volt kezdő tanárnak lenni (no meg fiatalnak, persze). Amikor a hallgatók (vagy egy munkahelyen a frissen végzett kollégák) tanácsokat kértek, nehezen tudtam mit mondani, és észrevettem, hogy egyre szívesebben hivatkozom szakirodalomra és kutatásokra. Mintha fontos lenne egy kicsit eltávolodni a problémától, és bebújni a tudományos absztrakció kényelmes köntösébe. A nyár azonban a könyörtelen szembesülések és a reggel akár 8-ig alvások időszaka. Lehet, hogy pusztán ezért, de úgy döntöttem, megpróbálok néhány szubjektív (és tudományosan nem feltétlenül védhető) tanácsot vagy tanulságot összegyűjteni. Segített ebben, hogy a TeachThought oldalán egy hasonló témájú cikkbe botlottam, és azt kellett látnom, hogy nem csak bennem fogalmazódnak meg ezek a gondolatok. Lássuk hát :)
1. Nem a TE osztályod és nem a TE tantermed.
Sokszor hallom, hogy "az én osztályomban" stb. Szerintem ez tévedés. Az osztály az osztályé és a tanterem pedig a diákoké. Mi is fontos kellék vagyunk benne, de a szakmai sikerünk nem annyira rajtunk és a tudásunkon múlik, hanem a befogadókon. Lehet valaki akármilyen jó tanár, ha nem tanulnak tőle semmit (mint ahogy egy fociedzőt is kizárólag az eredmények minősítenek). Alapvetően részben kellemes helyzet, részben tragédia, hogy tanárként nem az alapján ítéltetünk meg, amit mi csinálunk, hanem az alapján, ahogy a diákok teljesítenek. Jobban tesszük tehát talán, ha nem annyira azt várjuk el, hogy a diákok alkalmazkodjanak hozzánk, hanemmegpróbálunk olyan közeget teremteni, ahol mindenki kényelmesen és biztonságban érzi magát.
2. Kedves jóarc fiatal tanártól az üvöltöző paragépig pár lépésben
Érdekes látni (és most, hogy belegondolok ez rám is nagyon igaz volt), hogy mennyire magabiztosan és kicsit talán arrogánsan vetik bele magkat fiatal kollégák a tanításba. Miután látták már, hogy mi működött és mi nem (persze, csak diákként), tudják, hogy ők milyenek szeertnének lenni. Szinte kivétel nélkül jófej, megértő, a diákokat partnerként (néha barátként) kezelő, nyitott, vidám pedagóguskép lebeg mindenki előtt. Aztán jön az első óra, az első hét, és még egyetlen egy osztályban sem álltak fel a padra a diákok és senki nem mondta, hogy 'Kapitány, kapitányom'. Sőt, hiába készülünk a legkreatívabb órákkal, van, aki nem partner. HIába viszünk csokit és próbáljuk motiválni minden lehetséges eszközzel a diákokat, lesz, aki flegma lesz, beszól, nem csinálja, nem ír házit, hülyéskedik, széttrollkodja az általunk sok munkával összerakott órát. Ki az, akinek ez nem esik rosszul? Érthető, ha ilyenkor kicsit ingerültebben (rosszabb esetben a 'rosszalkodó' diákot akár megalázva) próbáljuk elérni, hogy ezt fejezzék be, és figyeljenek a mi csodás óravázlatunkra. Érthető módon a jófej, vicces tanártól az ingerült hangvétel szokatlan, és ezért csendben is maradnak - egy ideig. De a poénkodás úgyis tovább folyik, és nekünk már hangosabban kell kiabálni, hogy a diákok egyre magasabb ingerküszöbét átüssük. És már bele is kerültünk abba az örvénybe, aminek a végén már instrukciót is kiabálva kell adnunk.
Ilyen helyzetbe került tanárokkal beszélgetve azt láttam, hogy gyakran a folyamat mozgatója az a tudat, hogy ami a tanteremben zajlik, az rólunk, tanárokról szól. Ha nem figyel, akkor mi nem csinálunk valamit jól, ha nem írt házit, akkor mi nem voltunk elég következetesek vagy szigorúak, ha nem fegyelmezettek, akkor minket nem szeretnek stb. Ez annyira így van, hogy még a KórházSuli programban is, ahol egyetemisták mentoráltak daganatos beteg gyerekeket, előfordult sértődés azért, mert a beteg nem jelent meg a Skype órán. Hosszas beszélgetés után sikerült a hallgatókkal arra a következtetésre jutnunk, hogy ez nem feltétlenül az ő munkájuk kritikája, hanem egy beesett vizsgálat, vagy egy fertőzés eredménye, ami miatt pár napig az intenzív osztályra került gyerek nem volt abban az állapotban, hogy tanulni tudjon. Azt gondolom, hogy ha ennyire nyilvánvaló okokat is felülír saját bizonytalanságunk, vagy annak a tudata, hogy minden körülöttünk forog, egy hagyományos tantermi helyzetben vajon mit várhatunk?
Abban a pillanatban, hogy ezt sikerül elengedni, és megpróbáljuk elfogadni azt a tényt, hogy sok más tényező is szerepet játszik/játszhat egy diák viselkedésében egy adott napon, ez a súly lehullik rólunk. Mielőtt elkezdenénk kiabálni, gondoljuk át, hogy mi van, ha a diáknak gondjai vannak otthon, vagy éppen csak hagyományosan rosszul teljesített az általunk tanított tantárgyból, és még soha nem volt sikerélménye. Ha ezt feltételezzük először, ha arra figyelünk, ami a diákban zajlik, és nem arra, ami bennünk (és főleg nem sértődünk meg azért, mert nem azt csinálja akkor és ott azt, amit mi mondtunk vagy szeretnénk), közelebb kerülünk a megoldáshoz. Én a mai napig fontosnak érzem, hogy nyugodtan naponta legalább fél órát azzal töltsek, hogy az aznap megélt helyzeteket elemezzem és keressem a lehetésges, jobb megoldásokat. Erre remekül alkalmas egy futás vagy biciklizés (vagy bármilyen monoton sport :) Nem mindig sikerül jó megoldást választanom, és néha elvesztem a türelmemet én is, de valahogy középtávon mindig akkor jövök ki jobban ezekből a helyzetekből, ha nyugodt tudok maradni, és nem veszem személyes sértésnek, amit a diákok tesznek. Erre talán érdemes emlékezni.
Igazából 10 jótanácsot írtam össze, azonban annyira hosszúra sikeredett az első kettő leírása, hogy folytatásokban leszek kénytelen megírni, mivel köztudott, hogy egy oldanál hosszabb posztokat nem szívesen olvasunk. Úgyhogy ha tetszett, nemsokára folytatása következik, ... ha nem tetszett, akkor is :)