Új, minden eddiginél nagyobb és alaposabb tanulmány jelent meg a számítógépek tantermi használatáról a minap (ITT OLVASHATÓ). A kutatók az USA katonai főiskoláján vizsgálták a hallgatók eredményeit egy bevezető közgazdaságtan kurzuson, úgy, hogy a több mint 700 diákot véletlenszerűen osztották három csoportba. Voltak, akik olyan órán vettek részt, ahol tilos volt bármiféle számítógépet használni, mások használhattak tabletet, aminek folyamatosan képernyővel felfelé az asztalon kellett lennie, míg az utolsó csoportba járók teljes interneteléréssel használhattak laptopot, a tanár csak akkor szólt rájuk, ha látványosan mással voltak elfoglalva. Az eredmények hasonlóak ahhoz, amit a korábbi vizsgálatok mutatnak: a számítógépet használók (mindegy, hogy milyen formában) rosszabbul teljesítenek azoknál, akik hagyományos módon jegyzetelnek. A különbség nem nagyon nagy, de szignifikáns és nem is elhanyagolható (a szórás 18%-a). Nem ez az első ilyen vizsgálat és nem az első hasonló eredmény, olyan kutatás is van, ami kimutatta, hogy nem csak a géppel jegyzetelők eredménye múlik, hanem a mellettük ülőké is. Egy elemzés fel is veti (ITT), hogy jelen pillanatban az lenne a legtanácsosabb, ha betiltanánk a technikai eszközöket a tanulásban.

Önnek nincs olyan egészségügyi problémája, amely miatt nem lehet alkalmas tanárnak? Befizette a 4000 Ft-os csekket? Olvasott pedagógiáról szóló irodalmat? Meg tud írni egy motivációs levelet anélkül, hogy szörnyű ostobaságok lennének benne? És végül: fel tud-e készülni 15 darab pedagógiai szituációból? Ha a válaszai a fenti kérdésekre IGEN, Ön minden valószínűség szerint alkalmas tanárnak. Avagy: mi az? 10+ napon át csak az ELTE-n ezzel foglalkoznak oktatók százai, és minden vizsgálat ugyanazt az eredményt hozza? Éz nem más, mint a pedagógiai 'alkalmassági vizsgálat' (sic). Megpróbálunk a színfalak mögé nézni, hogy megtudjuk, vajon mennyit ér ez a több ezer óra befektetett munka.

Idén nem először vettünk részt ebben a nagyszerű nemzetközi versenyben. Lényege az, hogy 3 iskola alkot egy csapatot, és közösen együtt dolgozik szeptembertől március végéig egy témán. Mennyire tudunk együttműködni? Nekünk, tanároknak ismernünk kell néhány alapvető online eszközt, de a legnagyszerűbb ebben a versenyben, hogy van egy mentorunk. Nekünk évek óta Janet néni, aki Chicago-ban élő tanár néni. Rettenetesen segítőkész, tényleg támaszt ad . Ha kérdésünk van akár technikai, akár bármilyen más jellegű, bátran írunk neki, vagy skypon hívom, és akár lépésről lépésre lediktálja, hogy mit hogyan kell megtenni. Biztonságot ad a segítőkészsége.

Az IKT eszközök használatával, az iskola digitalzációval kapcsolatban van nagyon sok várakozás, elképzelés és félelem. Mi már jó ideje foglalkozunk IKT eszközök használatával, az idei tanévben pedig egy laptop-iskola projektbe is belevágtunk. Sokan vetették bele magukat nagy lelkesedéssel és várakozásokkal és sokan erős fenntartásokkal, mostanra nagyjából látszik, hogy miként is alakultak a dolgok. Úgy gondoltuk, hogy érdemes lenne csokorba gyűjteni, milyen alaptalan elvárások és milyen alaptalan félelmek vannak azzal kapcsolatban, hogy mi lesz majd a digitális iskolában. Itt van tehát hat olyan dolog, ami biztosan nem lesz a digitális iskolában, pedig sokszor hangzik el.

Tavaly kihívtam több osztályt, hogy óra alatt küldjenek el nekem egy sms-t úgy, hogy én nem veszem észre. Elég magabiztos voltam, azt gondolván, hogy azért nagyjából tudom, hogy mi minden történik körülöttem. Csúnya bukás lett a vége, csak az nem küldött sms-t, aki nem akart. Idén egy kilencedikes osztállyal játszotam ugyanezt, felvértezve magam a múlt tapasztalataival. Nos, azt gondoltam, hogy nem fogok idén sem nyerni, de az, ami következett, egészen megdöbbentett. Őszinte vallomás olvasható a lapozás után.

Emlékszik még valaki erre a szlogenre? Valamikor az őskorban, amikor a Sziget még Diáksziget volt és nem gigantikus vidámparknak, hanem közösségi élménynek készült, ez volt a mottója. Most a múlt héten befejeződő Digitális Témahét kapcsán jutott eszembe, mert valamilyen számomra is érthetetlen módon ez a hét is közösségi élmény volt. Miközben azt gondoltam, hogy az oktatás modernizációjával, az IKT használattal, a digitális iskolával kapcsolatban már nem sok meglepetés tud érni, ez a hét számomra hatalma és nagyon pozitív meglepetést hozott. Egy kicsit megpróbálok elgondolkodni azon, hogy miért és hogy ennek milyen tanulságai vannak.

Hétéves tanári pályafutásom során az egyik leggyakrabban visszatérő nehézségem a diákok teljesítményének értékelésével kapcsolatban volt. Függetlenül attól, hogy józsefvárosi szakközépiskoláról, budai gimnáziumról, a felső tízezernek szóló nemzetközi iskoláról vagy éppen a Kürt Alapítványi Gimnáziumról volt szó, a diákok alapvetően ugyanolyan reakciókat mutattak a Magyarországon elterjedt és szinte kizárólagosnak tekintett jeggyel történő, szummatív értékelésre.

Van egy klasszikus vicc Szergejről, aki a szamovár gyárban dolgozik, és nagyon szeretne magának otthonra is egyet. Panaszkodik is a főnökének, aki azt tanácsolja, hogy vigye haza az alkatrészeket és rakjon össze otthon magának egyet. Mire a válasz: „Próbáltam már, de mindig gépfegyver lesz belőle!” Mintha így állnánk a tantervek, a tananyag átgondolásával is. A mostani tiltakozásokban mindig elhangzik, hogy a diákok túlterheltek, hogy az anyag sok, teljesíthetetlen, értelmetlen. Úgy tűnik azonban, hiába gyürkőznének neki újra meg újra, ez a mennyiség a legjobb esetben sem csökkenne. Mint a pokolba vezető út, itt is jó szándékkel van kikövezve az ösvény, de ahhoz, hogy letérjünk róla nagyot (és az ismeretlenbe) kellene lépni.

Ha az ember tejet vesz, rá van nyomtatva, hogy meddig jó, meddig használható fel. Huszonöt évvel ezelőtt még a zacskóra, alig olvashatóan és a boltosoknak fontos feladata volt, hogy a két nappal korábbi tejeket bekeverjék a frissek közé, de aki nagyon akarta láthatta a szavatosságot. A kínai boltban a tornacipő garanciája fél év, haelszakad, a kereskedőnek a törvény szerint kötelező javítania vagy cserélnie. Egy turmixgép szavatossága egy év, egy autóé három vagy öt. A svájci bicskára végtelen garanciát adnak, ha bármikor elromlana (de ez egy valódi svájcival persze nem történhet meg), cserélik, vagy visszafizetik az árát. De mi a szavatossága annak a tudásnak, amit az iskola ad? Meddig áll el? Talán érdemes egy kicsit elgondolkodni rajta.

Egyfolytában a folyosón ültek az egyik terem előtt a diákok, ezzel nap mint nap szembesülni egyre idegesítőbb volt. Nem csak azért, mert egyre nehezebb volt közlekedni, hanem azért is, mert januárt írtunk, így az is elég esélyes volt, hogyfelfánka és megbetegszenek. Szeptember óta próbáltam különféle eszközökkel rávenni a diákokat, hogy ne üljenek a földre, tetettem ki székeket is, de csak tovább fetrengtek a termek előtt. Végső elkeseredésemben úgy döntöttem, hogy létrehozok egy nyilvános Facebook eseményt, azzal a névvel, hogy Nem ülünk a folyosón a földre egy hétig a 2. emeleten!. Itt nap mint nap posztoltam egy képet, az eredményeket, egy videót, vagy motivációs idézetet azzal a céllal, hogy közösségi élménnyé tegyem a folyosóra nem ülést. Meglepődtem, amikor majdnem 200-an jelentkeztek be az eseményre, és más iskolákból, osztályokból, sőt még külföldről is kaptunk támogató üzeneteket, mondván, hogy akkor ők sem ülnek (pl. a Felvidéken) a második emeleti folyosókra. Nyilvánvalóan egy vicc volt az esemény, és amellett, hogy tényleg nem ült senki a folyosóra a hét alatt, természetesen megjelentek a forradalmások is, akik csakazértis leültek (bár egyébként nem tennék), és képeket készítettek róla, amit aztán gyorsan levettek, mert ... nem is tudni, miért. Szavazás is indult, amit szerkeszthetővé tettem, így megjelenhetett mindenkinek a gondolata. Összességében érdekes élmény volt, szerintem célt is ért, és sikerült egy egyszerű nevelési problémát közösségi élménnyé tenni. Kipróbálja valaki? Nem csak folyosón üléssel működik :)