Nagy szeretettel hívunk minden érdeklődőt a KórházSuli program első konferenciájára, amelyet 2015. október 3.-án rendezünk Budapesten, az Eötvös József Gimnáziumban (Budapest, Reáltanoda utca 7, 1053). Jelentkezési lap ITT TALÁLHATÓ! Ki is a KórházSuli? Nos, egy olyan diákok, tanárok, szülők és kórházpedagógusok által közösen működtetett program, amely tartós kórházi ápolásra szoruló (pl. daganatos) beteg gyerekek számára készít játékos, interaktív tananyagokat személyre szólóan! Célünk, hogy minden olyan iskolás korú gyermek hozzájuthasson a saját igényeire szabott tananyaghoz, amely segíti őt a tanulásban. Ehhez digitális tananyagot fejlesztünk az E-studygroup használatával (ez egy keretrendszer, amelyben sokféle tananyag gyorsan elkészíthető). A konferencia részletes programja, valamint további információ magáról a KórházSuliról a lapozás után, mindenkit nagy szeretettel várunk!! (Ebéd lesz! :) ) Találkozzunk október elején. (A szervezők: Almássy Móni, Berczelédi Réka és Prievara Tibor)

Eljutottunk arra a pontra, hogy már nem etikus más módszerekkel tanítani. - mondja egy tudós a kutatáson alapuló természettudomány tanításról a Nature hetilap ehéten megjelent, az oktatással foglalkozó különszámában (ITT OLVASHATÓ). A szám címe: A 21. századi tudós kinevelése és a benne olvasható cikkek azzal foglalkoznak, miként változott a természettudományok tanítása az elmúlt években és milyen változásokra lenne még szükség. A legfontosabb lépés, hogy az oktatás kutatása komoly lépéseket tett afelé, hogy a természettudományok módszereivel dolgozó, komoly tudomány legyen. Ebben elévülhetetlen érdemei vannak a Nobel-díjas fizikusnak, Carl Wiemannak (róla ITT beszéltünk hosszabban).

Szeretnénk, ha a tanulás nem szenvedés, hanem játék lenne. Ezért is érdekes azokat a kezdeményezéseket látni, amelyek arra törekednek, hogy a játékos tanulást segítsék. Itt most csak egyetlen szempontot szeretnék - és csak röviden, tekintettel a nyárra és lerövidült figyelmi ciklusokra - érinteni, ez pedig a kerettörténet, vagy keretjáték. Amikor elkezdtem használni a módszert, én is gondolkodtam ebben, ki is találtam egy titkos szövetséget (a Vörös Varjú társaságot), és ennek a kalandjai mentén próbáltam (volna) felépíteni az osztálytermi folyamatokat. Aztán letettem róla, pedig ma is azt gondolom, hogy ez érdekes út. Részletek a lapozás után.

Krízisben van a természettudományok oktatása jelentik ki sokan és sokszor. Az USA, az Európai Unió komoly programokat indít, hogy megoldja a válságot. Ezek a programok (amiket például a Scientix oldalon találhatunk meg) elsődlegesen a természettudományos pályák és szakmák népszerűsítéséről szólnak, ugyanis a világgazdasági versenyben jelent hátrányt, ha nincs elég informatikus, mérnök, kutató, világszerte a legtöbb szabadalmat már most is Kínában nyújtják be, Európa igencsak le van maradva. Mindeközben a tudományos pályák népszerűsége az egyes országokban fordítottan arányos a fejlettségi indexszel. Miközben Norvégiában és Japánban nem érdekli ez a karrier a gyerekeket, Gabonban és Szváziföldön az diákok álma, hogy tudósok, mérnökök legyenek.

Drága, eredménytelen, nem térül meg - lehetett hallani gyakran a NYEK (nyelvi előkészítő év) ellenzőitől. Én magam a NYEK hatalmas híve vagyok, de a hatékonyság terén azt gondolom - főleg országos szinten - lehettek problémák. Nehéz azzal a tudattal mit kezdeni, hogy itt van heti 12 óra, tanuljunk csak nyelvet ennyi időben. Az ember hajlamos elpatópálosodni, hiszen annyi idő van még. Egy időben járkáltam különböző iskolákba, ohgy megnézzem, miként működik a NYEK. Volt, ahol zseniálisan - főleg a kéttannyelvű iskolákban - de volt, ahol úgy éreztem, sok minden benne maradt az órában. Helyenként mintha attól is féltek volna kicsit, hogy ha megtanul B2 szinten a gyerek az első évben, akkor mit csinál utána MÉG négy évig? Hogy mindennek mi az aktualitása most? A lapozás után szomorú hírek.

Futótűzként terjedt Joós Andrea tanár TEDxDanubia előadása az internetes sajtóban. Mivel láthatóan hullámokat vert Andrea, mi is elgondolkodtunk, hogy mi is lehetett az, ami annyira vagy tetszett az embereknek, vagy nem (IDE KATTINTVA tekinthető meg az előadás). Azért is fontosnak tartom ezt, mert több pontban magam is érintett vagyok, hiszen azt a rendszert, amiről Andrea beszél, én vezettem be először és használom 2011 óta. És rögtön az első kérdés: mi az, amit ez az előadás elmond? Mi lehet vajon az üzenete? Én ebben kettősséget éreztem; volt egy tartalmi (szakmai) és egy motivációs, elsősorban az érzelmekre ható szintje. A lapozás után mindkét jelentésréteget elemzem, illetve megpróbálom az előadás előnyeit, illetve hátrányait a kommentek fényében értelmezni.

Az anekdota szerint Karinthy Frigyes végzett el egy kísérletet, hogy megállapítsa a vicc terjedési sebességét. Mi most egy hasonló kísérletet végezhetünk el a modern technika segítségével, mekkora a hülyeség terjedési sebessége? Vagy, hogy pontosabban, tudományosabban tegyük fel e kérdést: mi terjed gyorsabban az internetnek köszönhetően a pontos vagy a pontatlan információ?

A tankönyvek tele vannak olyan információkkal, amik nem igazak. Néha azért, mert le kell egyszerűsíteni dolgokat, amikor az atomszerkezetről van szó nem kezdhetünk a Schrödinger egyenletekkel hetedikben, ehelyett pályákon szaladgáló golyókat rajzolunk, még ha ez nem is fedi azt, amit ma tudunk erről a témáról. A gravitáció tanításakor sem megyünk bele abba, hogy a tér-idő görbület hogyan befolyásolja Newton törvényeit. Vannak azonban olyan állítások is, amik egyszerűen hamisak és nem hogy nem szolgálják, hanem megnehezítik a megértést, mégis szinte kiirthatatlanok. A tankönyvek átfutási ideje hosszú, ezzel esetleg magyarázható, hogy miért maradnak benne megcáfolt információk, de azt várnánk, hogy az internet segít a hibák kiküszöbölésében, nyilván az információs szupersztrádán csak a legújabb és legpontosabb információkat tárjuk a diákok elé. Lássuk valóban ez-e a helyzet!

Tizenpár éve már, hogy mindenféle fórumokon beszélek az IKT eszközök használatáról. Itt a TanárBlogon, konferenciákon, továbbképzéseken, baráti beszélgetéseken, ahol csak szóba került. Azóta voltak már nagy állami programok, Sulinet program, TÁMOPok és TIOPok, Digitális Pedagógus konferenciák sora, megjelentek szakkönyvek, elindultak és elhaltak különféle blogok és portálok. Egy dolog nem változott, az alapvető és első reakció, hogy úgysem lehet. A leggyakrabban ez az első reakció, ami elhangzik az érdekes és fontos, sőt lehet, hogy ez valóban a jövő útja, erre lenne jó, ha az iskola elmozdulna, de sajnos úgysem lehet. És itt aztán sokféleképpen folytatódik a mondat. Úgysem lehet, mert...

Most, hogy kezdődik az érettségi szezon, talán érdemes megemlékezni egy, a vizsgákkal kapcsolatos vitáról, ami a napokban lángolt fel az Egyesült Királyságban. Annyi történt, hogy az ország vizsgaközpontjának vezetője azt nyilatkozta, előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz, hogy engedélyezzék a Google használatát a vizsgákon (beleértve az érettséginek megfelelő GCSE és A-level vizsgákat is). Mark Dawe fő érve az, hogy a vizsgának tükröznie kell azt, ahogyan a diákok tanulnak és ahogyan majd dolgozni fognak, márpedig az internet használata ma már mindkét területen mindennapos. Természetesen sokan felkapták a vizet a szavak hallatán. Volt aki azt mondta, hogy jó ötlet, hogy legyen vizsga a Google használatából is, de az nem ugyanaz, mint a Google használata a vizsgán. Mások teljesen elutasítják az ötletet és amellett érvelnek, hogy a valódi tudás az, ami a diákok fejében van nem pedig az, ami az interneten, sokan azt is hangsúlyozzák, hogy nincsenek képességek alapvető ismeretek nélkül és azokat is tesztelni kell.

A pár hete megrendezésre került Digitális Nemzedék konferencia egyik előadásáról készült a Dívány-on egy méltató cikk, azzal a címmel, hogy Másmilyen tanár kéne a mai, digitális kölykök mellé. Rengeteg hasznos információ és a digitális nemzedék (szerintem) jó körülírása mellett azért sikerült egy jókorát ’digitálisbevándorlósozni’, erről immár négy éve írtunk ITT Külön izgalmas a kommenteket olvasni Dívány cikkhez, ahol gyakran köszön vissza a ’ki kéne menni a szabadba, nem kütyüzni’ sematikus érvelése. Aki egy kicsit is belegondol, nem hiheti azt, hogy a digitális világ jelentette kihívásokra az lehet a hiteles megoldás, hogy kizavarjuk a gyereket a kertbe játszani. Ezt is lehet – sőt kell is – néha, de attól még a probléma fennáll, mert kiviszi a gyerek a telefonját, leül a fa tövébe és már meg is van a baj. Azon gondolkodtam, hogy tényleg milyenek is ezek a gyerekek? Szerencsére egy komoly cikket találtam az Economist-ban, ennek a rövid kivonatát olvashatja a nyájas olvasó a lapozás után.