Fantasztikus ez a kép (IDE KATTINTVA nagyobb változatban). 1890-ben készült Stockholmban és a telefontornyot ábrázolja. Nekem erről a tanterveink jutottak eszembe. Kifejtem, hogy miért: a telefon megjelenésekor a technika nem volt túl bonyolult, minden egyes lakást vezeték kötött össze a központtal, ahol a telefonos kisasszonyok kapcsolták össze a beszélni kívánó feleket. Kezdetben légvezetékek voltak, miért is lett volna szükség bármi másra? Ahogy viszont nőtt az előfizetések száma, nőttek a vezetékek is. 1890-ben már több mint 5000 előfizető volt a svéd fővárosban, tehát több mint 5000 vezetéknek kellett befutnia a központba. A vezetékekkel folyamatosan gond volt, nem bírták az időjárást, leszakadtak, balesetet okoztak. 1913-ban már meg is szűntek a légvezetékek, feltalálták a törzskábelek használatát, a telefonközpontot és a föld alatt vezették a kábeleket.

Rettenetes veszélynek vannak kitéve a gyerekeink! Már szinte minden fiatal kütyüfüggővé válik a telefonoktól és a számítógépes játékoktól! A digitális heroin szedi áldozatait! Egyes iskolák pedig maguk adják a gyerekek kezébe a kütyü-drogot, ahelyett, hogy a gyerekeket tiltanák tőle. Sok tanár számol be arról, hogy a diákokat lehetetlen tanítani, mivel az óra alatt is a telefonjukon lógnak!

Vajon hogyan lehet, hogy cigarettát és pálinkát nem vehetnek tizennyolc éves korukig, míg a nagy telefontársaságok kifejezetten gyerekeknek szánt csomagokkal csábítják az ártatlan fiatalokat? Helyesnek tartanánk, ha lenne a gyerekeket megcélzó Miki egeres cigi és csokis pálinka? Nem lenne helyesebb ezt a romboló anyagot is a drogokhoz hasonlóan korlátozni? Vagy legalább az oktatási intézményekből kitiltani?

Még mindig erősen tartja magát a szóbeli feleltetés, mint pedagógiai eszköz. Ami engem illet, én nem szoktam feleltetni, mégpedig jó okkal. Arra gondoltam ugyanakkor, hogy érdekes lehet végignézni a szóbeli feleltetés mellett szóló érveket és azok cáfolatát. Itt is, mint szinte minden pedagógiai gyakorlatban, a legfontosabb szerepe annak van, hogy a tanár milyen 'hittel' végzi a munkáját. A pedagógiai hit igen erős, mélyen rögzült és nehezen módosítható erőtér, amelyben minden elem szorosan kapcsolódik egy, a tanításról (jobb esetben a tanulásról) kialakult képhez a tanár fejében. Erre természetesen rátevődnek a pedagógus személyiségjegyei, amelyek szintén befolyásolják szakmai működését, Nézzük, hol a feleltetés helye ebben a gyakorlatban.

Amikor arról beszélünk, hogy valamiként változnia kellene az oktatásnak és tények tanítása helyett a képességeket kellene előtérbe helyezni, mindig fellángol a vita a tények fontosságáról és arról, hogy azok nélkül nem igazán lehet semmit megtanítani. A leglátványosabban talán a történelem atlasz körüli polémiában (jó-e, ha van kronológia az atlaszban és a diákoknak nem kell memorizálniuk minden évszámot). Ha nekem kell megvédenem az álláspontomat mindig azt szoktam hangsúlyozni, hogy nem arról van szó, hogy a továbbiakban nem kell tényeket, adatokat, konkrétumokat tanulni, hanem arról, hogy a tanításnak nem lehet célja ezek bemagoltatása és a tudás mérése sem alapulhat azon, hogy ezeket miként tudja rekonstruálni a diák. Gyakran még ez a moderált álláspont is botrányosnak hat, pedig lehet ennél radikálisabban is gondolkodni. Mint megtette ezt Szent-Györgyi Albert, aki 1964-ben írt a Science-be ezzel a címmel: Teaching and the Expanding Knowledge (A tanítás és a bővülő tudás). Az írás IDE KATTINTVA olvasható teljes terjedelmében, de pár gondolatot kiemelnék belőle:

A nyáron meghívtak egy vidéki nagyvárosba, és nagy örömmel mentem, hogy egy új tanulóközösség pedagógiai jövőképének kialakításában segédkezzem. Tényleg nagyon jó volt látni a sok 'laikus', nem pedagógus lelkesedését, akik - észlelve a közoktatás helyenként tragikus helyzetét - a saját kezükbe vették a sorsukat, és megszerveztek egy tanulóközösséget, előbb 4-5, majd 8-10 gyereknek. És várhatóan - újságolta büszkén meghívóm - ez a szám még tovább nő a közeli jövőben. Olyannyira így van ez, hogy más tanulócsoportok már közösségként, kvázi-franchise-ként működnek, és már kezdenek várólisták is kialakulni egyes helyeken. Mivel az igény egyre nagyobb - és egyre gyorsabban nő - remek ötlet lehet most ilyen rendszereket működtetni. a nyáron további 5-6 olyan felkérést kaptam, hogy tartsak előadást egy tanulócsoport indításának pedagógiai minimumáról.

Alexander Fleming a penicillin felfedezéséről híres és sokan tudják, hogy maga a felfedezés a véletlennek, egy elfertőződött petri-csészének köszönhető. A történet azonban ennél is érdekesebb,Fleming ugyanis valóban a gondatlanságból elől hagyott tenyészeten találta meg a gombát, ami elpusztítja a baktériumokat, azonban ezt sokáig csak a művészet érdekében használta fel. Fleming ugyanis azzal szórakoztatta magát, hogy színes baktériumokkal festett képeket, olyanokat, mint ami a mellékelt képen is látható (innen). Nem könnyű dolog ez, hiszen úgy kell időzíteni a különböző baktériumokat, hogy a színük egyszerre jelenjen meg. Amikor észrevette a penicillin hatását, megörült, hogy a segítségével a tájképeken remek napocskát tudott létrehozni. Aztán csak jóval kezdte el vizsgálni, hogy mi is ez az anyag és használható-e gyógyításra is. A digitális eszközök használatával jó eséllyel mi is azon a szinten vagyunk, mint Fleming a napocskáival

Elfogtunk egy levelet ... pontosabban kaptunk egyet egy kollégától, aki a TanárBlogon (és még inkább a Facebook oldalunkon) megosztott olvasói vélemények, reakciók hatására ragadott klaviatúrát, és küldte el nekünk saját véleményét erről a csodás hivatásról. A cikkben saját kérésére nem szerepel a neve. És most jöjjön (változtatás és szerkesztés nélkül) a levél:

Általános iskolában tanítok felső tagozatban, és napközit vezetek alsó tagozatban. Igaz, nem vagyok régen a pályán, mindössze hatodik éve. A sajnálatos többséggel szemben, nem pályaelhagyó, hanem pályavisszatérő vagyok. Miután tanári diplomával hivatalnoki állásra tettem szert, hosszú évek után úgy éreztem, jobb lenne tanítani. Így egész más jellegű munkahelyi tapasztalatokkal bírok, mint kollégáim jelentős része.

Új év, újév. Szeptembertől ismét izzítjuk a billentyűzetet, hogy minél több érdekességgel, hasznos és hasznosítható tudással örvendeztessük meg kedves olvasóinkat. Mielőtt azonban az új tanév körüli örömködés kezdetét vehetné, egy rossz hírrel vagyunk kénytelenek szolgálni: több, mint 3 éves működés után 2018.09.05-én leáll a BeeTheBest nevű gamification alapú pontrendszer-nyilvántartó weboldal. Fura érzés nekem, hiszen valahogy a kezdetek és a vég eljövetelénél is aktív szereplője voltam az oldal történelmének. A kezdetek során az ötlet gazdájaként, én javasoltam a szimpatikus, lelkes fiatal fejesztőcsapatnak, hogy nem biztos, hogy egy újabb tesztmotort kellene indítani, hanem egy új értékelési rendszer online alapjait lehetne megteremteni.

Izgalmas és sokakat vitára ingerlő írást osztott meg blogján kollégánk és barátunk Főző Attila (ITT OLVASHATÓ). Röviden összefoglalva arról ír a Kahoot! alkalmazás apropóján, hogy attól, hogy egy órán valaki használ mobiltelefont, számítógépet a gyerekekkel még egyáltalán nem biztos, hogy digitális pedagógiát is használ. Sőt az egyszerű, alacsony köszöbű, de a megszokott tanítási paradigmába, sémákba könnyen illeszthető eszközök (mint a Kahoot! is) egy ponton túl gátjai lehetnek a változásnak.

”Ha azt mondjuk, hogy mi órán szoktunk kahootozni, az ma már olyasmi, hogy mi órán szoktunk golyóstollat is használni. Lehet, hogy jó, lehet, hogy nem jó. Ha lehet, akkor már legyen inkább jó.” - írja zárszóként. Könnyűnek tűnik, mégis az egyik legnagyobb probléma, amivel az oktatás jelenleg szembe néz.

A nyugati kultúra első nevelésfilozófiai művének is tartják Rousseau regényét, az Emilt, a könyvben leírja, hogy miként kell jó embert nevelni, amihez leginkább szabadságra, az érdeklődés kielégítésére és az ösztönző környezet megteremtésére van szükség. Bár a való életben Rousseau kifejezetten pocsék nevelőnek számított (gyerekeit árvaházba adta) azóta a reformpedagógusok újabb és újabb nemzedékeit inspirálta, akik gyakran merítettek az ő elképzeléseiből. Nem az ő hibája, hogy az általa elképzelt ideális nevelés sosem tudott megvalósulni. Meglehet, azért is, mert a technikai közeg nem volt még alkalmas hozzá. Nem csak a szemléltetőeszközökről vagy a kommunikációs lehetőségekről van itt szó, hanem arról is, hogy a technika miként határozza meg az emberi tudást. A 18. században még sokkal nagyobb volt a tényanyag és a procedurális ismeretek szerepe abban, amit tudásnak neveztek, mint ami ma. Talán eljött ez új Emil ideje?