Szegény kovalens kötés, ha bárhol bárki azt akarja példázni, hogy milyen sok értelmetlenséget kell megtanulni az iskolában a kovalens kötés kerül elő példaként. A mai (január 19.) diáktüntetésen is tábla hirdette, hogy Ňem tudok adózni, de azt tudom, mi a kovalens kötés! Az, hogy az iskolában az adóbevallás kitöltését kellene megtanulni mindenféle listákon is megjelenik (pl. itt), amik aztán nagyon sok megosztást és lájkot kapnak. A kovalens kötésről, mint értelmetlen dologról még mémek is születnek, például az itt látható is. Ez az érvelés legalább olyan ostoba, mint az a tananyag, amivel szembe kíván szállni. Nem csak arról van szó, hogy igenis tanítani kellene a kovalens kötést, hanem arról is, hogy kifejezetten értelmetlen dolog lenne az adóbevallás kitöltését oktatni.

Az ember nem lehet elég óvatos, félti a gyerekeit, tanítványait, vagy akár saját magát is a közösségi oldalak árnyoldalaitól. Természetesen a kritikus szövegértelmezés rendkívül fontos, mégis néha beszippant minket a pánik egy pillanatra. Mivel többet foglalkozunk itt, a TanárBlogon (immár 11 éve) mindazzal, ami az online térben történik, igyekszem figyelni arra, hogy ilyen témákra, cikkekre 'ugrunk'. Történt a minap, hogy egy digitális pedagógia szakértő a Facebook-on megosztotta EZT A CIKKET, amely egy kegyetlen játékról, az ún. 48 órás kihívásról szól, ahol gyerekeket arra vesznek rá, hogy eltűnjenek két napra, és a szüleiknek ne szóljanak. A szabály egyszerű: minél többen, minél jobban aggódnak érte, annál több pontot kap. Állítólag valaki számolja azt is, hogy hány Facebook-poszt, megosztás komment érkezik. Ez egy olyan kegyetlen játék, ami állítólag futótűzként terjed a tinédzserek között. És ez sajnos igaz is: a média, és a felelőtlen Facebook megosztások nyomán! Rövid oknyomozás következik a lapozás után.

Most már lassan fél éve, hogy minden Facebook csoportom megszűnt, amely iskolai csoport volt, és - meg kell, hogy mondjam - az életem sokkal egyszerűbb lett. Nem az volt természetesen az alternatíva, hogy megszűnik köztem és diákjaim között a kommunikáció, hanem az, hogy egy zárt, biztonságos, mégis egyszerűen használható felületre tereltem a szakmai kommunikációt. Erre a Microsoft Teams lett a megoldás (ami egyébként ingyenesen használható minden magyar iskolában). Mivel mostanra teljesen világosan látszik, hogy mi minden változott meg, gondoltam, talán hasznos lehet összegezni pár rövid pontban.

Hollandia nem kiemelkedő az atlétikában gondolhatná a felületes szemlélő. Alapozhatná ezt arra a megfigyelésre, hogy az olimpiákon alig nyertek ilyen érmeket, Rióban összejött egy ezüst női 200 méteren, de azelőtt csak Barcelonában volt érmük (női 800-on egy arany). Szóval nem az atlétika a hollandok erőssége állíthatnánk, ha nem tudnánk, hogy Fierljeppen-ben minden világrekordot holland tart és minden komolyabb versenyt is holland nyer (pontosabban fríz, de tényleg ne legyünk szőrszálhasogatók). Az, hogy a fierljeppen nevű csatornaárugrást, ahol egy, a csatornába állított tíz méteres pózna felhasználásával kell minél messzebbre ugrani, szóval a tény, hogy ezt a sportot a világon sehol máshol nem űzik semmit nem von le a teljesítmény értékéből. Nézzük csak meg, miről is van szó:

Sokat beszélnek/beszélünk arról, hogy vajon mennyire vagyunk kiszolgáltatva a közösségi oldalaknak. A válasz az, hogy valószínűleg nagyon, sőt, szinte teljesen, és egyre több olyan hangot hallhatunk, akik arra ösztönöznek bennünket, hogy óvatosak legyünk ezeken az oldalakon. Ez hasznos tanács, de csak annyira, mintha a csatába induló katonának tanácsolnánk azt, hogy vigyázzon magára. A közösségi portálok ugyanis úgy - és azáltal - működnek, hogy aktivitást végeznek az ott található emberek. Ha nem teszik, semmi értelme az egésznek, és az oldal elhal. Ezért elemi érdeke a fejlesztőknek, hogy minél izgalmasabbá, vonzóbbá és kifizetődőbbé tegye számunkra az aktivitást. Szóval a feladat adott: hogyan maradjunk életben egy csatában, ahol azt tanácsolják nekünk, hogy a 'legbiztosabb az, ha nem is lősz'.

Minden tanár (a legtöbb biztosan) szeretné, ha 'menő' lenne. Mindenki másképpen törekszik erre, de érthető és alapvető vágya mindenkinek, aki emberekkel dolgozik, hogy azok pozitívan jelezzék vissza a munkáját. Tanárként a 'menőség' elég logikus iránya manapság az IKT. Egy szakmai cikkben, ahol egy telefonos applikáció használatát mutatják be, a feladatot kitaláló tanár így ír a sikerről: "A diákok teljesen el voltak ragadtatva attól, hogy „milyen menő már a tanárnő” és engem is rendkívül boldoggá tett látni, hogy milyen élvezettel dolgoznak egy amúgy – mondhatni – nem túl érdekfeszítő feladaton." Azaz két szempontot emelt ki, amelyek miatt a tanóra sikeres, ezek pedig: 1) menőnek gondolták a diákok őt, 2) élvezettel dolgoztak egy egyébként unalmas feladaton. A következőkben egy fenyőfa történetén keresztül szeretnék az IKT szerepéről szólni, reflektálva az idézetben megfogalmazott két 'sikerkritériumra'. Azt gondolom ugyanis, hogy az IKT jövője (és talán már jelene is), valami egészen más irányban van.

A fiam már régóta játszik egy, szerintem, elég bugyuta ugrálós játékkal a számítógépen. Az elég régóta hetekben mérhető, persze nem arról van szó, hogy semmi mást nem csinál, e ha a géphez ül játszani, akkor ez kerül elő. Kérdeztem tőle, hogy a végére ért-e már, kissé sértve mondta, hogy természetesen. Akkor minek játszol még vele? - kérdeztem, amire a válasz az volt: Ki akarom vinni mindegyik pályát 100%-osra.

Történik-e ilyen az iskolában? Van-e olyan, hogy egy diák azt mondja: Ez a dolgozat törtek osztásából (Arany János epikájából, a félgerinchúrosokból, a present perfectből, a vegyes házi királyokból stb. - a nem kívánt törlendő) most 86% lett, de én szeretném megírni 100%-osra. Miért nincs?

A kockásinges 'forradalom' kapcsán gondolkodtam sokat arról, hogy vajon miért halt el, miért nem lett belőle valódi, országos mozgalom. Sok - mások számára valószínűleg érdektelen - végkövetkeztetésre jutottam, ugyanakkor az az egy gondolat, hogy valamiért nem akarnak, vagy nem mernek tanárok például egy ütős sztrájkot indítani, nem engedett el. Természetesen érthető, vagy akkor legalábbis annak tűnt, ha valaki nem merte az állását, bevételét, egzisztenciáját feltenni egy minden szempontból bizonytalannak tűnő helyzetben. Mára azonban mintha nagyot fordult volna a világ, és az sem tűnik teljesen elképzelhetetlennek, hogy a pedagógus társadalom problémáinak a megoldása nem forradalom lesz, pláne nem kockásinges, hanem nagyon egyszerű, világos, mégis kérlelhetetlen közgazdasági szükségszerűség: a kereslet és a kínálat törvénye. Nézzük meg a jelenlegi trendeket, és gondoljunk végig egy lehetséges alternatív jövőt.

Kisgyerekkoromban nagyapám hetente leültetett minket a maga által eszkábált kvarclámpa elé, ahol aztán fél órát ülnünk kellett fejünkön a szintén általa készített szemüveggel. Meg volt győződve arról, hogy nagyon jót tesz nekünk ezzel, hiszen így lesz elég D-vitaminunk, ami nélkül girbe-gurba angolkórós unokái lennének. Ma már tudjuk, hogy a D-vitamin pótlást tablettában érdemes beadni és a kvarcolás jobban segítette a bőrrák kialakulását mint a helyes csontképződést. Mindez egy olyan tudományos összefoglaló (review) kapcsán jutott eszembe, ami pár napja megjelent mindenféle hazai lapban is.

Régebben magam is sokat beszéltem arról, hogy a digitális bennszülöttek mennyire mások mint mi és mennyire másként viszonyulnak a technikához. Aztán hat évvel ezelőtt írtam arról, hogy ez a digitális szupersztár, mindentudó csodalény talán nem is létezik (ITT A CIKK), most is azt gondolom, hogy igazam volt akkor. Mégis időről-időre megdöbbent, hogy milyen igazi digitális analfabétákkal, sőt igazi ludditákkal találkozom néha a tanteremben. Amikor nekikezdtünk a digitális iskola projektünknek (ITT VAN egy film róla), több olyan diák is volt, aki nem tudta használni a gépet, nem igazodott ki a OneNote-ban, nem mentette el a munkáját, elfelejtette megnyomni a Beadás gombot stb. Olyan is volt, aki ült a gépe felett és kérdésemre közölte, hogy lemerült, mondtam neki, hogy esetleg dugja be a konnektorba. Eszembe jutott erről, amit John Holt ír az Iskolai kudarcok című könyvében (Gondolat,1991):