Szemfényvesztés és parasztvakítás? Avagy mennyire szórakoztasson az oktatás
Vezércikk - 2016. július 21.
A Miami Herald hasábjain írt egy kicsit harcos, mégis némileg elkeseredett cikket egy tanárnő, ezzel a címmel: Unatkoznak a diákjaid az iakolában? Mondd meg nekik, hogy oldják meg. A szerző úgy látja, hogy manapság az oktatásban elcsúszott a fókusz. Olyan hívószavak mellett, hogy differenciálás, élménypedagógia, eljátékosítás stb. a pedagógia egy termék lesz, a diákok fogyasztók, a tanár pedig szolgáltató. Ha a tanóra (vagy projekt, házi feladat stb.) nem elég érdekes, játékos, izgalmas, akkor a diákok nem csinálják, vagy csak fél gőzzel. A termék nem kell. A cikk írója úgy látja, hogy egy nagyon veszélyes spirálba kerül így az oktatás, ahol folyamatosan megpróbáljuk tanárként változatos eszközökkel átütni a diákok egyre magasabb ingerküszöbét. Gondolkozzunk el ezen egy percre!
Az amerikai tanárnő szerint mindez nagyon komoly baj. Én azt gondolom, hogy részben igaza van, illetve nem biztos, hogy jót teszünk azzal, ha minden órából egy hatalmas játékot próbálunk csinálni. Egyrészt rövid időn belül elértéktelenedik a játék fogalma, hiszen mindig más játékot kellene így kitalálnunk (és egyre jobbakat, mert itt is van hozzászokás), másrészt nem lehet ezt bírni heti 24 órában hét 35 fős osztályban. Lehet próbálkozni, de ebben gyorsan felőrlődik bárki - még a legkreatívabb játékgyártó is.
Lehet, hogy nem célravezető tehát a diákok szabadidős tevékenységeit etalonként szem előtt tartva mindig több, izgalmasabb, összetettebb, mégis differenciált, multimédiás órákat gyártani - naponta ötöt. Mi lehet a megoldás? Az első kérdés persze az, hogy mennyire valós a csapdahelyzet. Ezt mindenki a saját tapasztalatai alapján másképpen fogja megítélni, én látom ennek a veszélyét. A legelső interaktív táblás órámat soha nem fogom elfelejteni ... olyan gyorsan telt el, hogy észre sem vették a diákok. Teljesen le voltak nyűgözve, és alig várták a következő órát. Aztán szépen lassan hozzászoktak, és már nem volt annyira érdekes maga a tábla. Ekkor megpróbáltam animációkkal, filmek vetítésével, sok multimédiával feldobni, ami ideig-óráig működött is, de aztán arra jöttem rá, hogy nem érdemes (és nem is nagyon lehetséges) tovább erőltetni ezt. Nem az interaktív tábla viszi el az órát, az csak egy nagy képernyő. Ha nincs más, csak a tábla, az óra kiürül és tartalmatlanná válik. Valahogy ugyanezt gondolom az eljátékosításról is. Egy ideig játszanak bármit a diákok, csak ha megunják, nem tudjuk mi lesz.
Az előbb megoldást ígértünk, aztán a problémákat soroltuk tovább. Nos, a cikk szerzőjének igaza van akkor, amikor azt mondja, hogy a felelősséget a saját tanulásukért és fejlődésükért át (vagy vissza?) kell adnunk a diákok kezébe. Ha mindent kiporciózva, kiskanállal próbálunk átadni, addig a diákok elkényelmesednek, és mindent visszapattintanak ránk. Hirtelen mindenért a tanár lesz a felelős, a tanár egyénisége, személyisége kerül a középpontba. Ha ez jó, tetszik, vicces stb. , akkor megveszik. Ha nem, akkor nem. Amikor lassan öt évvel ezelőtt bevezettem a pontrendszert és a hozzáadott érték alapján történő értékelést, hasonló kérdések dolgoztak bennem. Miért az én vállamon van minden teher? Miért gondoljuk azt, hogy egy diák képtelen ezeket a feladatokat megoldani? Amikor a pontrendszer viszonylagos sikerének az okain töprengtem, valahogy mindig ide lyukadtam ki. Nem lettek érdekesebbek az órák, sőt, mintha az unalmasabb feladatokat is szívesebben csinálnák. A lényeg az, hogy ők irányíthassanak. Ezt természetesen nem lehet egyik pillanatról a másikra elvárni, évek szorgos és kitartó NEM munkája szükséges a tanár részéről (pl. nem szólok bele, ha olyanról ír, ami nem hasznos szerintem, nem ragaszkodom azokhoz a forrásokhoz, amiket én adtam meg stb.). A szabadság, vagy talán inkább a tanulói autonómia lehet tehát a megoldás - vagyis az egyik megoldás, netán a megoldás egyik eleme, kis része. A siker egyik kulcsa pedig az lehet, hogy mit NEM csinálunk. Hogy képesek vagyunk-e rábízni a diákokra magunkat, kényelmesen tudunk-e egy olyan környezetben dolgozni, ahol nem kiszámítható a következő lépés, ahol nyitott kérdésekre keresünk válaszokat, és a tanár annál jobban teljesít, minél kevésbé látszik az órán.
