Neveléstudomány a Science-ben
Vezércikk - 2011. május 18.
A neveléstudományi kutatások csak ritkán törik át a nagy tudomány ingerküszöbét, a legrangosabb, legmagasabb impact faktorú tudományos szaklapok (mint a Nature és a Science) elsősorban biológiával, kémiával és fizikával foglalkoznak, nagy néha csúszik be egy-egy kísérletes pszichológiáról szóló cikk, de a pedagógia többnyire túl puha tudomány ezeknek a komoly fórumoknak.
A május 13-i keltezésű Science szám most egy ízig-vérig pedagógiai cikket közölt. Talán nem független a dolog attól, hogy a cikk harmadik szerzője Nobel-díjas fizikus, aki a Bose-Einstein kondenzátum előállításáért kapta meg a neves kitüntetést nem pedig a didaktibán elért újításaiért. Carl Wiedman érdeklődése az utóbbi években az oktatás hatékonysága felé fordult, ezért is alakult meg a nevével fémjelzett kutatóintézet. Ebben az intézetben végezte el két friss PhD-s diák azt a kísérletet, amiről beszámoltak a lapban és aminek az a következtetése, hogy a diákok bevonásán és tevékenységeken alapuló tanítás sokkal hatékonyabb, mint a hagyományos frontális előadás. De nézzük a részleteket!
Elsőéves egyetemistákat vizsgáltak, akik fizikát tanultak. A két nagy létszámú csoportot több héten át két gyakorlott és magasra értékelt tanár tanította, a megszokott módokon: előadásokat tartottak és az egyes anyagrészek végén értékelték a diákok tudását (többnyire osztálytermi feletetőrendszerrel, klikkerrel). 12 hét elteltével a diákok egyik csoportjában 3 órát (egy hetet) a két kutató tartott meg, míg a másik csoportban továbbra is a gyakorlott tanár folytatta a munkát. A kutatók csoportjában az adott tananyagrészt a szokásostól teljesen eltérő formában dolgozátk fel. Az úgynevezett célzott gyakorlat módszer a konstruktivista pedagógia-elméleten alapszik és fontos részét képezi a rendszeres formatív értékelés. A diákok kérdéssorokat és problémákat kapnak, ezeket kell csoportosan megoldaniuk. Természetesen ehhez tanári segítséget is kaphatnak. Az órák során többször kell a klikkerekkel kérdésekre felelniük, ezekre a válaszokra azonnal kapnak visszajelzést és a tanár is látja, hogy hol kell esetleg beavatkoznia. A kísérleti csoportban hagyományos előadás nem volt. A három óra egyetlen témakört ölelt fel (elektromágneses hullámok), aminek a végén mindkét csoport tesztet írt.
Az eredmények nagyon meggyőzőek, a két csoport eredménye alig fed át, a szórások figyelembe vételével is több mint kétszeres az interaktív módszer hatékonysága. egy korábbi tanulmánukban a szerzők azt tapasztalták, hogy az ilyen módszerrel tanított ismeret legalább olyan jól rögzül akár másfél elteltével is, mint a hagyományos. A teszteken túl azt is mérték, hogy mennyire voltak aktívak a diákok az órákon, mennyit lógtak, itt is sokkal pozitívabb volt az interaktív módszer hatása.
A szerzők következtetése, hogy a tanár személye jóval kevesebbet számít, mint maga a módszer és a célzott gyakorlat hatékonyabb mint a hagyományos oktatás.
Természetesen kritikákat is meg lehet fogalmazni a vizsgálattal kapcsolatban. elsőként is megemlíthető a Hawthorne-hatás. Mint ismert a termelékenységet vizsgáló kutatás egy hawthorne-i üzemben azt találta, hogy bármilyen változás javít a munka hatékonyságán. A szerzők kitérnek erre a kritikára, de úgy vélik, az a (nem teljesen bizonyított) jelenség, ami egy futószalag mellett dolgozókra esetleg igaz, nem feltétlenül általánosítható az oktatás egészére.
Felmerülhet viszont a placebo-hatás kérdése is, a kísérleti csoportnak a hét elején (hogy elkerüljék a tanulók esetleges ellenállását), hogy miért ezzel a módszerrel tanulnak és hogy ez a módszer a kutatások alapján hatékonyabb a hagyományosnál. Az így keletkezett várakozás a diákokban elegendő lehet a pozitív hatás kiváltásához, de a tesztek olyan drasztikus különbséget mutatnak, amit nehéz lenne pusztán ezzel magyarázni.
Kérdéses lehet természetesen az is, hogy a megközelítés ugyanilyen hatékony-e hosszú távon is, nem fáradnak-e bele a diákok a nagy interkativitásba?
Az sem mellékes tényező, hogy a kísérleti csoport az egyes órákra kapott előzetes olvasnivalót, aminek elsajátítását egy rövid teszt ellenőrizte és az óra ezekre az ismeretekre építve folyt. Biztosan többet foglalkoztak tehát a tanulással, mint a kontroll csoport. Az is számíthat, hogy a kísérleti csoportban két tanár is jelen volt a teremben. Mindenképpen érdemes azonban azon elgondolkodni, hogy mindebből mi és miként alkalmazható akár a mi közép és elemi szintű gyakorlatunkban.
Itt a TanárBlogon is alakult ki parázs vita arról, hogy mennyi értelme van a pedagógiai kutatásoknak, mennyire használhatóak azok a gyakorlatban. Érdemes odafigyelni arra, hogy mindazok a változások, amik ilyen hatékonyság emelkedéssel jártak, pedagógiai elméleti alapozottságúak voltak, a konstruktivizmusból nőttek ki.
