Technofóbok VS. technofilek (az új árkok)
Vezércikk - 2011. május 1.
A blogokat olvasgatva, illetve a Pedagógia-online beszélgetéseit hallgatva azon tűnődtem, hogy vajon milyen hidakat is kellene vernünk és kik / mik közé nekünk, akik az oktatás szereplőinek tartjuk magunkat. Adott mindenek felett a kutató, aki a neveléstudománynak igencsak örül, meg él is belőle (ha szerencséje van), és olyan dolgokkal foglalkozik, amit szeret. A beszélgetésben Nahalka István mondta, hogy a pedagógusok (az egyenlet másik oldalán) ugyanakkor szakirodalmat egyáltalán nem olvasnak. Ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy netán a neveléstudomány szakkifejezéseit sem tudják helyesen használni, máris kitárul az a szakadék, ami főlé hidat illene verni. A 'lövészárkokban' dolgozó, adminisztrációtól, a leépítésektől, az óraszám emelésétől, és ki tudja mitől nem sújtott pedagógus társadalom van tehát a másik oldalon, akit egyfolytában továbbképzésekre küldözgetnek ráadásul, ahol semmi használhatót nem kapnak. Márpedig nekik a gyakorlati, kézzelfogható ötletekre, receptekre volna szükségük, nem pedig (számukra gyakran teljesen marginális) kutatások statisztikai elemzésének részletes bemutatására. Különben is, az egyetemi katedrán állók 'soha nem láttak élő gyereket osztályban'.
Biztosan sok igazság van mindkét oldal véleményében, most azonban - ha nagyon figyelünk - egy újabb szakadék van kialakulóban; a technofóbok és a technofilek egyre nehezebben kibékíthető ellentéte.
Az idén Brightonban tartották az angoltanárok szövetségének rendes évi kongresszusát. Erről írt Scott Thurnbury egy posztot, amely elég ijesztő perspektívát vetített előre. Ő magát technoszkeptikusknak tartja, ám a poszt végére az derül ki, hogy ez tulajdonképpen a technofóbia előszobája. Hitegethetjük magunkat azzal, hogy nem irracionálisan és érzelmek alapján, hanem biztosan álló érvrendszert felállítva mondjuk ki: NEM KELL A TECHNOLÓGIA az oktatásban. És nem azért, mert elfogultak vagyunk, hanem azért, mert van jobb nála. Miért keresnék az interneten választ, érveket, kérdéseket, amikor ugyanazt előhívhatom a közösségi tudalatti megpiszkálásával? Miért kellene webkettes eszközökkel dolgoznom, amikor lehet beszélgetni is, szóban kommunikálva együttműködni (mint ember az emberrel!)? Régen rossz, ha egy tanár a dolgozat előtt chat-en (is) segít a gyerekeknek, hiszen elveszi a személyes kapcsolattartás pedagógialiag és emberileg is kívánatos szerepét. Vagy mágsem?
Ha fel szeretnénk tenni tehát a kérdést, az így hangozna valahogy: Kinek kell az IKT? (vagy a technológia, ha úgy tetszik). Nahalka tanár úr vicces válaszát adaptálva: természetesen az IKT képzőknek, és digitális tábla és tananyag gyártóknak. Persze, ha nem lenne IKT, nem lenne TanárBlog sem. De TanárBlog azért - is - lehet, mert vannak, akik olvassák. Vajon kik lehetnek ők? Sokáig azt gondoltuk, hogy a fiatal, egyetemről frissen kikerült tanároknak lesz a TanárBlog egyfajta kiindulópont. De nem. Írtuk már, hogy a Facebook-on a TanárBlog 'rajongóinak' átlagéletkora 39 év. A képzésekre sem az elveszett pályakezdők jönnek elsősorban, hanem a 10-15 éve a szakmában tevékenykedő, tapasztalt tanárok. És látszik ugyan a félelem az ismeretlentől, de ezzel párhuzamosan megjelenik a belátás, hogy ezt MEG KELL TANULNI. És mivel ezek a kollégák a saját pénzükön, szabadidejükben járnak a képzéseinkre (ráadásul most már évente százával), velük beszélgetve egy újabb csoportot lehet definiálni, akiknek az IKT fontos. Ez pedig az a gyakorlott tanár, akinek napi tapasztalata a diákság drasztikus változása, az egyik évről a másikra. A kezdők nem tudják, hogy milyen ijesztően és gyorsan változnak a gyerekek szokásai, életterei (még ha a gyerekek nem is), hiszen nekik természetes a Facebook használata. Az a tanár azonban, aki megtapasztalta 1-2 év alatt a telefonba bújó, állandóan azzal foglalatoskodó gyerekek berobbanását a közoktatásba, tudja, hogy ezzel neki dolga lesz!
És itt jön az újabb szakadék, és remélhetően megjelennek majd a hídverők is nemsokára. Az a nagyon szűk kör, aki valóban a napi gyakorlatban, iskolában használja az IKT-t szinte mindig azt szajkózza, hogy 'aki ezt nem tudja, az nem is lehet szakmailag felkészült tanárnak tartani'. Teszi ezt azért (is), mert látja, hogy mennyi mindent mennyivel egyszerűbben lehet az IKT segítségével megoldani, illetve a saját pedagógiai szemlélete is elkezdett megváltozni. Ettől pedig egyrészt nehezebb megérteni a nem IKT jedik problémáit, másrészt ettől kialakul (sajnos, de így van) némi túlzott magabiztosság, netán arrogancia. Ennek logikus ellenpontja lesz egy idő után a technofób tanár, akinek talán egyszerűbb is azt elmagyarázni, hogy az IKT miért nem jó (elidegenít, nem működik, sok idő előkészíteni, bizonytalan, a diákok jobban értenek hozzá, meg különben is minek, amikor a táblára is fel lehet írni mindent - azért van! stb.). 'Szerencsére' mindkét oldalnak lesznek egy idő után lelkes szónokai, és kezdődhet az árokásás. Nemsokára (de egy picit már most is ezt érzem különben) a tanári egyik felében ülnek az okostelefonokkal twitterező, hátukon három számítógépet cipelő tanárok, akikre a szoba másik felében a kezükben krétát szorongató 'hagyományos' kollégák néznek vissza bizalmatlanul.
Természetesen a szakadékok előállítása mindig könnyebb, mint a hídverés. Jelenleg azt nem látom, hogy ez pontosan kinek is a dolga lenne / lehetne? Az nyilvánvaló, hogy a tudományos folyóiratok, a 'szakma' nem nagyon engedheti meg magának, hogy a tanárok napi praxisában használható gyakorlati dolgokról közérthetően írjon. Ez nem is lehet célja a neveléstudománynak - állítólag. A fontos az, hogy szakmailag (kutatásmódszertanilag) megfelelő cikkek szülessenek, amelyek aztán majd lecsapódnak a mindennapok gyakorlatába. Vagy mégsem? Nahalka tanár úr említette a fentebb már idézett beszélgetésben, hogy a döntéshozók felé nem nagyon csapódik le semmi (ők pedig hatással lehetnének - mégpedig akár törvényileg is - az iskolában történtekre). Nahalka t. úr szerint néha a kutatások eredményeivel kifejezetten ellentétes politikai döntések születnek. Remek, szóval oda nem megy. Akkor használható-e a tanár számára mindez? Nem tudom, van-e olyan, aki komolyan azt gondolja, hogy a kaposfői általánosban dolgozó tanítónő hazamegy, ellátja a 3 gyerekét, majd este pedagógiai szaklapokban kutatások elemzését böngészi, majd önreflexíven beépíti a kutatások gyakorlati implikációit a mindennapok oktatási gyakorlatába. Ugye nem valószínű?
Lehetnek a hídverők a tudományos ismeretterjesztéssel foglalkozó, vagy az elméletet a gyakorlattal ideális mértékben ötvözni próbáló, közérthető médiumok is. Nem titkoltan a TanárBlog is pont ilyen szeretne lenni. Meg is kapjuk sokszor a tudománytól, hogy 'megalapozatlan', amit írunk. Sajnos tényleg nem végzünk mindenhez kutatásokat, de azt gondoljuk, hogy amit mi hozzá tudunk tenni a hídcölöpökhöz, az a gyakorlatban kipróbált eszközök, alkalmazások bemutatása, módszertani elemzése (némi elmélettel és véleményekkel). Haználni kellene egymás tudását, olyan team-eket összeállítani, ahol a több típusú tudás egyszerre tud megjelenni és érvényesülni - lehet, hogy van, aki jobb kutatási tervet tud, mint a másik, aki viszont ennek a gyakorlati alkalmazását ismeri jobban stb. Erre sajnos jelenleg még csak kísérletet sem látok.
Végül csak reménykedni tudunk, hogy a hídépítés közben a szögeket nem egymás kezébe verjük majd be, mert akkor nagyon nehéz lesz majd továbblépnünk! Mindenkinek, együtt.
