Torz tükrön át – valóságok az interneten

A legegyszerűbb torzítás a leghétköznapibb dolgokban nyilvánul meg. Megfigyeltem magamon, hogy az internetes időjárásjelentő oldalak közül azt nézem legszívesebben, amelyik a legjobb időt jósolja. Természetesen nem mindig jön be (sőt), de attól még legközelebb is odamegyek az időjárásért. Nem tudom, szándékosan csinálják-e, mindenesetre rám hat.

Aztán vannak ennél sokkal bonyolultabb kérdések, ilyen például a Facebook esete. Nemrég csereprogramot szerveztünk egy erdélyi iskolával, és arra gondoltak a tanárok, hogy milyen vicces lenne, ha egy Facebook csoporton elkezdhetnek ismerkedni a gyerekek, még mielőtt személyesen találkoznának. Nos, bár vannak pozitívumai a csoportnak, elmondhatjuk, hogy 2-3 nap alatt teljesen elmérgesedett a kapcsolat a két osztály között. Azon gondolkodtam, hogy vajon miért lehet ez így?

Az első alapvető szabály, amit mindenki a saját kárán tanul meg, az az, hogy ’e-mailben nem vitázunk’, abból csak összeveszés lehet. Mindig! A metakommunikáció hiánya (ezt a smiley-k nem pótolják), a hangulat éreztetése, valamint az olvasó figyelmetlensége mind-mind arra mutat, hogy a vita vége hirig lesz. Ezért, még mielőtt dörgedelmes e-mailt írnék, inkább felhívom az illetőt, és általában 2 perc alatt tisztázódik a helyzet.

Miért vesztek össze a gyerekek? Nyilvánvalóan van egy-két marha, aki ’troll’-ként minden fórumon fröcsög, de itt szerintem többről volt szó (bár a trolloknak is nagy szerepe lehetett). Egy Facebook csoportban összeveszni más, mint a ’valóságban’, vagy akár trollként beszólva hiszen …
a)    nem adatik meg a névtelenség – nem álnéven írunk, azaz, ha sértenek, akkor nem egy alteregónkat ütik, hanem minket
b)    mindennek nyoma marad – akár 1 év múlva is látszik a csoportban, hogy kié volt az utolsó szó. A valóságban ez nem ennyire nyilvánvaló, de legalábbis gyorsabban elfelejtődik. Ez lehetőséget ad a ’visszavonulásra’ anélkül, hogy maradandóan sérüljön az önérzetünk. A Facebook azonban mindig beledörgöli az orrunkat, hogy mit is mondtunk, vagy mondtak nekünk akár évekkel ezelőtt. Ezért is lehet, hogy nehezebb valamit annyiban hagyni egy közösségi oldalon.
c)    felületesen írunk, és felületesen olvasunk. Gyakran esik meg (velem is), hogy erősebbnek, durvábbnak élünk meg egy e-mailt, vagy bejegyzést, mint ahogy azt az írójuk szánta.  Ha ez kommentekben történik meg, akkor folyamatosan tolódik el a beszélgetés egyre durvább irányba (főleg tinédzsereknél), és a vége csak egy lehet.  Érdekes volt megfigyelni, ahogy egy ártatlan poénból 25-30 komment alatt hogyan lett fékevesztett anyázás. Most, moderálás után otthagyott kommenteket átnézve is összeszorul a gyomrom egy-egy bejegyzés láttán. Beszélgettem erről gyerekekkel, ők ezt mondták: ez egy ilyen világ, mi így beszélünk egymással. Ha Facebook csoportot csinálnak nekik, akkor ez lesz. Ha ez nem tetszik, akkor ne papolni tessék, hanem nem csinálni Facebook csoportot. Érdekes álláspont!

Végül a számomra legmegdöbbentőbb torzító hatásról szeretnék szólni. Arról, ami olyan mértékű, hogy menekülésre készteti az embert. Gavin Dudeney (ismert szakember, sok konferencia hőse, előadó, és IKT jedi) a napokban ’twitter-öngyilkosságot' követett el. Ez azt jelenti, hogy 4 év után törölte magát a Twitter-ről. Elég volt, vége, kész. Miért, kérdezhetjük mindannyian, akik annyira szerettük Gavin twit-jeit, írásait? Gavin így látja: annyira sokan követték, annyira széles lett a PLN-je (PLN = personal learning network, magyarul kb. személyes tanulási háló), hogy gyakorlatilag megfojtotta a szakmai és magánéletét is már. Konferenciákon egyre kevesebbet tudott beszélgetni azokkal, akikkel tényleg szeretett volna, hiszen a PLN új tagjai mind-mind szerettek volna vele egy pár szót váltani. Az eredmény rengeteg felületes, rövid beszélgetés. Ugyanez igaz az online jelenlétre is, hiszen folyamatosan kérdeznek, írnak, beszélgetni szeretnének az emberek. Gavin órákat töltött naponta a Twitter-en, hogy karbantartsa a PLN-jét. Aztán egyszer csak elege lett, és lelőtte az egészet.

A tanulság mindebből az, hogy csak most kezdjük megismerni a közösségi oldalak életciklusait, valamint az egyes emberek életciklusait az oldalakon belül. Lehet, hogy Gavin egyszerűen csak ’kiöregedett’ a Twitter-ből? Lehet, hogy ez egy normális folyamat, csak még nagyon kevesen jutottak el ide, ezért meglepődünk, ha valakinek a Twittere végelgyengül? Érdekes volt olvasni egyéb blogokon a megdöbbent ’twitter-kamaszok’ bejegyzéseit, akik teljesen meg voltak döbbenve, hiszen milyen fantasztikus dolog is hasonló érdeklődésű emberekkel naponta egy közösségben lenni, valami újat tanulni, megosztani, beszélgetni. És ez valószínűleg így is van. Egy ideig!