Blogolás mint kényszer és mint szükséglet
Vezércikk - 2011. augusztus 30.
A TanárBlog Nyári Akadémia újabb tapasztalatát szeretnénk megosztani az olvasóval. Most a blogokról, illetve a blogolásról lesz szó. A fontos kérdés számunkra az volt, hogy a tanárokat miképp lehet arra rávenni, hogy blogot indítsanak. Talán nem is így helyes a kérdést feltenni, inkább az érdekelt, hogy létezik-e olyan természetes folyamat, amelynek a végén a blog mint szükséglet születik meg, nem pedig kényszerként élik meg a tanárok. És a gyakorlatban is hasznos, viszont nem kifejezetten az önreflexió színtere (gyakorló pedagógustól véleményem szerint nem lehet / érdemes azt elvárni, hogy a napi munka után ŐSZINTÉN reflektáljon bármilyen publikus felületen a munkájára. És nem is biztos, hogy kell.) Milyen folyamat végén születik hát 'organikusan' egy tanári blog? A lapozás után elmondjuk.
Sok-sok tanártovábbképzést tartottam, ahol igyekeztem a hallgatóságot blogolásra serkenteni ... kevés sikerrel sajnos. Semmilyen, vagy csak kérészéletű blogok születtek ilyen továbbképzések kapcsán. Ha megnézzük, hogy néz ez ki 'intézményesítettebben', a suli.net.tan projekt talán érdekes tapasztalatokat nyújt. Itt 20-20 kezdő, és IKT-ban jártasabb tanár indított egy program keretében blogot. Az elképzelés az volt, hogy ha megismertetjük a tanárokkal a blogolást, mint önkifejezési formát, segítséget adunk a szükséges készségek elsajátításához, illetve közösségbe vonjuk őket, akkor ez elég lehet ahhoz, hogy izgalmas szakmai blogok induljanak, és szolgálják a közoktatást hosszabb távon is. Nos, most végignézve a blogokon azt láthatjuk, hogy 2-3 'senior' blogoló valóban tovább blogolt, és 1 vagy 2 blogon azóta is kb. heti rendszerességgel vannak új posztok (nyáron is!). A kezdőbb 'junior' blogolók lelkesedése azonban mintha a projekttel együtt elhamvadt volna.
És ez egy nagyon nehéz kérdés. A TanárBlog Nyári Akadémián szándékunkban állt blogolásra bírni a fital, kezdő tanárokat, akik meglepően vonakodtak (azt sem tudom, hol lehet ilyet csinálni). Miután együtt regisztráltunk blogokat, leginkább semmi sem történt rajtuk, mivel igazi iskolai kondíciókat sikerült abból a szempontból szimulálnunk, hogy 3-4 órára kellett naponta felkészülniük. Emellett (4 óra tanítás, majd kb. 4 óra készülés) egyszerűen nem maradt sem idő, sem energia még a blogra is írni. Akármit.
Adódott aztán, hogy az egyik IKT teremben egy linket kellett volna megosztani, de éppen nem működött az az osztálytermi rendszer, amely segítségével ezt egy mozdulattal lehetne megtenni. A riadt tanár felírta a táblára a viszonylag hosszú címet, a gyerekek pedig megpróbálták lemásolni. 5 percig tartott, és 3 gépnél még így is nekünk kellett begépelni. Hangsúlyozom: ezzel nem azt kívánom mondani, hogy a gyerekek 'buták', vagy hogy 'rossz a gyerekanyag', hanem azt, hogy ez a tábláról böngészőcímsorba írás nehezen megy. Mindenkinek.
Miután ez többekkel megtörtént (néha egy-két gép szakadt el a központi irányítástól, de már egy hosszabb cím esetében ez is 3-4 percet vett el az órából), a jelöltek maguk kérdezték, hogy ez ellen hogyan lehetne védekezni. És ezen a ponton lett szerepe a blognak. Ha ezeket a linkeket kitesszük egy blogra, akkor csak a blog nevét kell megtanulni (ami lehet pl. a tanár valódi, vagy beceneve), és ha nem működik a rendszer, akkor oda lehet irányítani a gyerekeket. A blog címét gyorsan megtanulják és megismerik. Két alkalom után ez automatizmussá válik már. A tanár pedig megnyugodhat, tudja, hogy egy gonddal kevesebb az órán. Ehhez természetesen az szükséges, hogy a tanár tudjon / akarjon IKT teremben, IKT eszközökkel órát tartani, különben nem bukik ki a probléma, és nem keres megoldást. Aki ezt az akadályt nem tapasztalta meg a tanáraink közül, az nem is nagyon akart blogot indítani (vagyis nagyon jó ötlet, majd kicsit később feltétlenül - mondták).
A másik ok, amiért hasznosnak bizonyult a blog, az a diákmunkák publikálása volt. A tanár a diákokkal zárt rendszerben kommunikál(hatott), de abban megegyeztünk, hogy ide szülőket nem engedünk. Rengeteg digitális osztályteremben dolgoztam, még annak idején a Nicenet volt az első, de szülőket egyetlen egyszer engedtem csak be - kifejezett kérésükre, hogy jobban tájékozódhassanak a gyerekről. Az eredmény: a gyerek soha többet nem írt semmit sehová. Szóval tanutam belőle, sem azelőtt, de az eset után pláne nem engedem szülőknek, hogy a digitális osztálytermünkbe beüljenek.
Viszont mi van akkor, ha azt szeretném, hogy a szülő láthasson valamit abból, amit a gyerekek produkáltak. Nos, erre működött kiválón a blog, hiszen pl. egy tízéves kislány által készített rajzfilm neki nagy csoda, és szeretett volna dicsekedni vele otthon. A tanár tehát kitette a blogra a rajzfilmet, vagy a linkjét, a gyerek már úgyis tudta a címet (amit többször is a fülem hallatára próbált bediktálni a szüleinek telefonon), a gyerek örült, mert 'publikálták' a művét, a szülő örült, mert jobban belelátott abba, hogy mi történik a gyerekkel, illetve hogy mi mindent csinál.
Összefoglalva: a blogolás nem igazán tud külső 'kényszer', vagy rábeszélés, de még valódi meggyőzés hatására beindulni, úgy tűnik. Egészen addig nem lesz a legjobb szándékú kényszerítésnek foganatja, amíg a mindennapi gyakorlatban nem tudja a pedagógus a blogot a munkáját segítő funkciókkal felruházni. Ez nem azt jelenti, hogy nem lesz egyre több blogot író tanár (bár számuk szerintem nem nő kifejezetten gyorsan), de ez még mindig a tanár társadalom elhanyagolhatóan kis része.
Ha a tanárképzésre fordítom ezt le (és ezt a 32 tanárjelölttel folytatott egy hónapos munkánk, illetve azóta 8 különböző szakon tanuló diákokkal zajló beszélgetések is egyértelműen megerősítik), azt mondanám, hogy az egyetemen lenne érdemes a blogolást bevezetni (mire használják mások, hogyan kell blogot létrehozni stb.), viszont a tanítási gyakorlaton - kötelező IKT-val segített órák tervezése mellett - lehetne a gyakorlatba is átültetni.
