Facebook ismét
Vezércikk - 2011. december 14.
Teljesen véletlen, és nem összebeszélés nyomán jelenik meg két cikk is a Facebook-ról egymás után a TanárBlogon. Engem az alábbi történet ihletett meg: tizenévesek buliztak, majd az egyik fiú valószínűleg megütött egy lányt. Ezt nem onnan tudom, hogy együtt voltunk ezen a bulin, hanem onnan, hogy a kislány azonnal kiposztolta Facebook-ra, hogy a fiú mit is csinált. Mindezalatt ugyanabban a szobában tartózkodtak, de nem veszekedett a fiúval a lány, hanem így vágott vissza. VAjon azért, mert félt? Nem, nem azért, csak egész egyszerűen így tudta a legnagyobb kárt okozni a fiúnak. Így most több száz ember tudhatta meg azonnal, hogy mi is történt vele. És működött. Beszélgettem ezzel a fiúval kb. 4 hónappal az eset után, és csak egy halvány utalást tettem a bulira, mire ő teljesen elsápadt. Működött a terv! Mindezek kapcsán kezdtem el gondolkodni azon, hogy hol is a helyünk nekünk, tanároknak, a Facebook-on.
Egy szakértő szerint fontos szerepet játszik mindebben, hogy a Facebook-on megmaradnak a dolgok. Ha ez egy ebédszünetben hangzik el a tanári aztalnál kicsit hangosabban, biztosan megbotránkoztatna sok embert, de pillanatok alatt elfelejtenék az esetet - legalábbis sokkal nehezebben válna országos üggyé.
A kérdés, amely nekünk, Magyarországon dolgozó tanároknak, is fontos lehet, talán úgy tehető fel egyszerűen, hogy miként legyünk jelen a közösségi oldalakon? Angolul tudóknak érdekes lehet az ITT TALÁLHATÓ ajánlás, amely a tanároknak ad baráti tanácsokat arról, hogy mit és hogyan tegyenek a közösségi oldalakon. Összefoglalva: a közösségi oldalak gyakorlatilag csatatérnek tekintendőek, ahol minden lépésnek, minden egyes leírt szónak komoly következményei lehetnek. Védd magad! - gyakorlatilag így lehetne a legjobban összegezni az ajánlásokat. Vagy ahogy ők fogalmaztak: ne posztolj ki semmit, amit nem olvasnál fel hangosan egy tantestületi értekezleten.
Mindebből nyilvánvaló, hogy a közösségi oldalak nem a magánéletünk, hanem a szakmai életünk részévé váltak. Mégsem így használjuk őket. Ha magánemberként is szeretnénk jelen lenni, az amerikai ajánlás szerint praktikusabb álnéven, e-mail címünk megadása nélkül, mintegy rejtőzködve megnyilvánulni.
Mindezek alapján talán az látszik, hogy nincs a Facebook-nak jövője az oktatásban, hiszen mi, tanárok, egyre inkább publikus életünk részeként takintünk rá, a gyerekek viszont makacsul ragaszkodnak ahhoz, hog yez a magánéletük része. Gyakran gondolkodás nélkül bejelölnek tanárokat, majd ugyanúgy - ti. gondolkodás nélkül - posztolják ki az adott tanár órája alatt, hogy a tanár milyen uncsi. De már ez sincs teljesen így, én azt látom, hogy a diákok is kezdenek óvatosabbak lenni. A Facebook kutatás 2011 oldalán olvastam a különböző típusú felhazsnálókról a Facebook-on. Nos, az én tapasztalatom az, hogy az egyéni beállítottság mellett létezik a 'csordaszellem' is, ami alatt azt értem, hogy ha egyes osztályokban divat a tanárokat bejelölni, akkor onnan szonte minden diák azonnal bejelöl. Ahol volt már ebből gond, akkor abból az osztályból a diákok együtt nem jelölnek be (egy-két kivteltől eltekintve).
