Pedagógiai világutazás

Azon töprengtem, hogyan is lehetne a legjobban átadni mindazt, amit itt tapasztaltam, aztán úgy döntöttem, ömlesztve írom le az eseményeket, pont úgy, ahogy impresszióként értek.

Már írtam arról a norvég tanárnőről, akinek a kollégái nem alartak IKT-sülni, mire fogta magát és írt a diákjaival egy könyvet a témáról, amit aztán az Amazon forgalmaz. Értékelés? Egyszerű, ott a névmutató: minél hosszabb egy név után az oldalszámok lisája, annál többet írt az illető. Nem kellett osztályozni.

Találkoztam aztán egy kenyai elit iskola igazgatójával, aki elmondta - afrika ide vagy oda - hogy ő miként buktatta meg az elnök fiát. Aki pedig elfogadta a pedagógus szakmai döntését. Szintén érdekes volt a kenyai oktatási rendszerben is arról hallani, hogy minden diák kap jövőre egy laptopot. Ezt egyébként egyre több országból érkezett tanár mondta, szinte mindig hozzátéve, hogy kicsit meg is vannak ijedve, mert nem igazán tudják, hogy mire használják majd a sok eszközt.

Aztán beszélgettem egy El Salvadorban tanító kollégával, aki azt mesélte, hogy náluk például úgy kezdődik az év, hogy a gyerekek leírják, hogy mi foglalkoztatja őket, mire kíváncsiak ... pl. hogy miért kék az ég, vagy hogy miért halt meg a rokonuk a polgárháborúban. Én ez utóbbi projektből láttam részleteket, vagyis abból az egyórás történelmi filmből, amiben ezt feldolgozták.

Találkoztam ezután egy fiatal maláj tanárnővel, aki abból csinált projektet, hogy a gyerekek nem jöhettek be az iskolába az esőzések és a köd miatt. Otthon gyűjtögetett mindenki anyagot, segítettek egymásnak, és mire a köd felszállt, megértették, hogy miért ereszkedett le, és hogy mindebből hogyan lesz áradás, és akkor mit is kell csinálniuk.

Dél-Afrika volt a következő állomás, ahol egy általános iskola diákjai a a régi iskolaépület lebontásakor sok doboznyi könyvet találtak. Addig-addig szervezkedtek (7-11 év közöttiek), amíg kerestek Dél-Afrikában, Ghánában és Lesothoban olyan iskolákat, ahol nincsenek egyáltalán könyvek, pénzt gyűjtöttek, adománylapokat állítottak ki az adományozóknak, majd elküldték a könyveket azoknak, akiknek másképpen nem juthatna. Miután a könyvek célba értek, annyira fellelkesedtek, hogy saját maguk is elkezdtek képeskönyveket írni, amiben a környék vadvilágát dolgozták fel.

Indiai szomszédaim egy gazdasági középiskolából érkeztek, ahol üzleti terveket készítenek és valósítanak meg. Az egyik - teljesen hihetetlenül zseniális - ötletet Chalkster-nek hívják (az angol chalk - kréta és duster - táblatörlő szivacs nyomán), és annyit tesz, hogy a táblára írás közben keletkező krétaport felszívja, így sem a tanár ruhája, sem a tüdeje nem lesz krétaporos. Érdekes, hogy nem elégedtek meg ennyivel, hanem most azzal kísérleteznek, hogy az összeszedett krétaport maga a Chalkster hogyan tudná ismét krétává préselni, így a sok elvesztegetett, káros krétapor összeállna egy újabb krétává. És mindezt teszik Mumbay-tól 700 kilóméterre egy város középiskolájában.

És jöjjenek akkor a finnek. Az egyik finn kolléga egy online / offline zaklatás elleni programmal készült. Jól kikérdeztem (részben azrért is, mert megjelenésében és hangjában is rendkívül hasonlított a Dr. House-t is játszó Hugh Laurie korábbi, még angilai alakjára), és kiderült, hogy 8.-ban hetente egy órájuk van a gyerekeknek, ahol ezzel a kérdéssel foglalkoznak, a jelenség elleni küzdelem legfontosabb eszközének pedig a beszélgetést tartotta. A sok, érdekes beszélgetést, tajákozott, nyitott tanárok vezetésével, vagy anélkül. Hangsúlyozottan NEM egy 45 perces prezentációval kísért előadás, vagy büntető szankciók bevezetése működik náluk, hanem a hosszadalmas, nyitott beszélgetés, az erre épülő projektek, valamint azok bemutatása a teljes közösségnek - de úgy, hogy néha egész nap az iskola összes képernyőjén ezek az alkotások (pl. rajzfilmek, kisfilmek stb.) mennek. És amikor megkérdeztem, hogy hogy van erre idejük, kicsit meghökkenve nézett vissza, és azt mondta: hogyne lenne! Ezek a gyerekek az életük felét már online közegben töltik. Hogyan is hagyhatná ezt figyelmen kívül a tanár, de még inkább az iskola és a közoktatás (bocsánat, köznevelés) teljes rendszere. Persze csak hümmögtem, meg bólogattam.

Beszélgettem egy amerikai tanárral is, aki 500 diákot tanított meg nyolcvanadmagával egy délután alatt egyszerűbb mobiltelefonos applikációkat készíteni. No de honnan van a 80 tanár? Nem tanárok, mondta, hanem infor,atikusok és mérnökök, akik ezzel foglalkoznak, és szívesen rászántak egy napot arra, hogy délutánra 500 játékos applikációval legyen gazdagabb a világ.

És akkor még nem is beszéltem a plenáris előadókról. Legérdekesebbnek a spanyol oktatási minisztérium egyik feje bizonyult, aki azzal nyitott, hogy "elméletben az elmélet és a gyakorlat ugyanaz. A gyakorlatban nem." Mindezek után a gondolatmenetét arra fűzte fel, hogy miért fontos az oktatásban a decentralizálás, illetve a folyamat gondos és hatékony katalizálása.

Nyilván indezek kiragadott példák, és nem képezik le az átlagos afrikai középiskolák vagy finn intézmények mindennapjait. MIndenesetre érdemes abba is belegondolni, hogy ide csak 200 projekt jutott el, és 23 000 pályázat érkezett be! Ilyenkor mindig szeretném azt gondolni, hogy valami megozdul, és elindul. És nem értelmetlen, haszontalan eszközfelmalmozásba torkollik, hanem olyan pedagógia változást jelez, ami valóban segít nekünk, tanároknak és a diákoknak is abban, hogy értelmesen töltsük el azt a napi 6-7 órát az iskolákban.