Tanár a présben

A dolog persze nem ennyire egyszerű – sosem az – hiszen a présbe csak több oldalról lehet valakit szorítani. Én jelenleg ezeket látom a mindennapi gyakorlatban (előre szólok, természetesen minden, amit leírok szubjektív és saját megfigyeléseken alapul):

Szóval itt van először is a gyerek. Ez a gyerek egyre többet hall mindenféle izgalmas projektekről, lassan látja, hogy az ő feladata nem feltétlenül mechanikus műveletek végrehajtása lesz, esetleg a szüleinek sem rendes ’munkahelye’ van, hanem 1-2 évre veszik fel őket ’projektek’-re bizonyos cégek. Azt is láthatja, hogy a Skype milyen jól jön, ha nem lehet személyesen találkozni, vagy éppen azt, hogy a szülei a cégnél minden dokumentumot kötelezően a felhőben tárolnak. És a gyerekek elkezdenek kérdéseket feltenni. Miért nem lehet ezt az iskolában stb? Ez jelenthet némi gondot, de ezt könnyen ki lehet kerülni, hiszen alapvetően a tanár mondja meg, hogy mi történjen az órákon és azt is, hogy mit és milyen módon kell elsajátaniuk a gyerekeknek. Szerencsére, ha egy tanár ma ’rendesen leadja az anyagot’ és ’tisztességesen kéri vissza’, akkor ezt a helyzetet nem nehéz kezelni. Az más kérdés, hogy a gyerekeket ez mennyire motiválja, de hát ahogy régen egy kollégám szokta volt mondani: Ez egy iskola, és vegyük tudomásul, hogy ide nem azért jövünk, hogy jól érezzük magunkat. Lehet, hogy igaza van.

A gyerek néha örül, ha megússza az órát tanulás nélkül, máskor kritizál, meg puffog, de tanárt ’megbuktatni’ igazából csak azzal lehet, ha adminisztratív hibákat vét, vagy nem tanít ténylegesen semmit (azaz meg sem próbálja ’leadni az anyagot’). Itt lép a képbe azonban a szülő, aki a bőrén érzi, hogy mire lenne szükség az iskolán túl és elkeseredetten látja idegen nyelvből a kétnyelvű szószedetet például, ami 10 oldalon keresztül összegzi az egész éves nyelvtanítás hatékonyságát. Ugyanakkor egyre többen jönnek gimnáziumba már egész jó nyelvtudással (sokszor magántanárok teljesítményét dicsérve), a nyelvi előkészítő év is kitermel sok, nyelveket egyre jobban tudó diákot. Mivel a nyelvtudás az egyik legfontosabb eszköz a későbbi boldoguláshoz, nem meglepő, hogy ez az a terület, ahol a legháklisabbak tudnak lenni a szülők. Szeretnék látni, hogy a gyermekük a lehető leggyorsabban, leghatékonyabban megtanul legalább egy idegen nyelvet. Szintén látják, hogy mit várnak el a munkáltatók tőlük (lásd fentebb), és az angol szószedet és a tegnapi tárgyaláson használt angol között hatalmas űr tátong. Az iskolában kiadott fénymásolatok és a munkahelyen felhőben közösen szerkesztett dokumentumok között szintén fényévnyinek tűnik a távolság. Ezért hát a szülők vagy elkezdenek osztályok levelezőlistáján lázongani, vagy a gyerekkel együtt csendben dohognak, rosszabb esetben nekimennek a nyelvtanárnak.

És akkor itt a harmadik eleme ennek a présnek, ami váratlan fordulatot hozhat: ez pedig a 21. századi pedagógia intézményes megjelenése. Amikor nem csak érdekesség lesz az, hogy tudásépítés áll az órai tevékenység középpontjában, hanem elvárás. Sőt, követelmény, hiszen nem is olyan régen utasította maga Hoffman Rózsa az iskolák vezetését arra, hogy megoldást találjanak és akciótervet dolgozzanak ki arra, hogy az átlag alatti PISA eredményeket hogyan lehetne feljavítani. Nos, ha a PISA teszt valóban annyira fontos értékmérője egy ország munkaerőpiacának, mint ahogy azt gondoljuk, akkor a válasz az lehet talán a felhívásra, hogy tessék komolyan venni, és valóban hatékonyan beépíteni a 21. századi pedagógia elemeit a mindennapi oktatási gyakorlatba!

És itt már szerintem baj lesz, mert a gyerek és a szülő nem tud minket felmérni, a PISA tesz viszont igen. Ráadásul egyre szorosabb lesz a prés, amibe a diák és a szülők érdeke, valamint az elvárás szintjén megjelenő 21. századi pedagógia szorít minket.