Számos előfeltevés és széles körben osztott sztereotípiák birtokában az Egyesült Államok Ohio államába a híres-neves Kenti Egyetemre érkeztem az amerikai külügyminisztérium Fulbright kutatótanári ösztöndíjával, többek között médiatudatosságot és amerikai oktatási rendszert tanulmányozni 2019 őszén. A következő oldalakon kísérletet teszek tapasztalataim és első kézből szerzett ismereteim, benyomásaim minél tárgyilagosabb megosztására a kedves olvasókkal. Mint minden önmagára valamit adó ország, az Egyesült Államok is folyamatosan változik és az oktatási, illetve iskolarendszere is megpróbál lépést tartani a hihetetlen ütemű technológiai változásokkal, amelyek természetesen nem hagyják érintetlenül az emberi közösségeket így az iskolákat sem. Az amerikai oktatási rendszer igencsak sok változáson ment keresztül, ugyanakkor kijelenthetjük, hogy az alap jellemvonások nem változtak az utóbbi évtizedekben: helyi tankerületi szakmai és pénzügyi felügyelet, (full local control) tagállami és szövetségi kerettantervi iránymutatások (curriculum guidelines) és sok-sok központi szintfelmérő és rangsoroló teszt (advanced placement tests).

A technika iskolai megjelenésének egyik érdekes leírása a SAMR-modell. A modellt Ruben R. Puentedura dolgozta ki (pl. ITT), mi is ismertettük könyvünkben. Eszerint a technika kétféleképpen jelenhet meg az iskolában vagy bővíti vagy átalakítja a tanítás menetét. Mindegyik két szintje képzelhető el: a bővítés esetében a helyettesítés és a kiterjesztés, az átalakításnál a módosítás és az átértelmezés. Gyakran egy piramisnak ábrázolják ezeket, aminek az alján a helyettesítés, a tetején az átértelmezés áll, ez azonban nem mindig célravezető kép, talán többet segít, ha egy spektrumon képzeljük el a technika szerepét a helyettesítés infravörösétől az átértelmezés ultraibolyájáig. Így talán elkerülhető az is, hogy automatikusan értékítéletet társítsunk az egyes típusokhoz (minél magasabban van, annál jobb), hanem úgy gondolkodjunk, hogy a különféle alkalmazási szinteknek megvan a szerepe, ahogyan a különféle fényeknek is.

Itt az ősz, újabb cikk jelent meg arról, hogy a számítógépek valójában hátráltatják az oktatást, ezúttal a Családinet oldalon (ITT OLVASHATÓ), lényege, hogy egy ausztrál iskola elhagyta a digitális eszközök használatát, mert azt tapasztalta, hogy a könyvekre és füzetekre visszatérve a gyerekek sokkal jobban teljesítenek. Itt a bizonyíték, talán ideje lenne, ha bezárnánk ezt az oldalt is, meg az összes oktatási technikai fejlesztésekre szánt valami másra fordítanánk, hiszen a tények makacs dolgok. De mielőtt ezt megtennénk, nézzük meg alaposabban, miről is van szó.

Mi ez?

A diákok fejlődését, eredményeit jelenleg az iskolai rendszerek a tantárgyak keretein belül képesek hatékonyan visszajelezni, itt is jellemzően az osztályzás az értékelés elsődleges formája. Ennek egyik hátránya, hogy a képességek fejlődését, attitűdök alakulását kevésbé tudjuk követni, illetve az egyes diákok más tantárgyakból elért eredményeinek rendszerszintű kommunikációja sem megoldott (esetleges, hogy mely eredményekről jut el információ a teljes tantestülethez. Ha meg is jelenik a hír, általában kiemelkedő teljesítmények érik csak el az iskolai levelezőlista ingerküszöbét). A képességmátrix arra tesz kísérletet, hogy a képességek fejlődését, és az iskola alapvető értékeinek megjelenését kimutassa a szorgos pedagógiai hétköznapokban. RÉSZLETEK A LAPOZÁS UTÁN!!

Mindenkit megnyugtatott az illetékes államtitkár a Magyar Nemzet hasábjain, a magyar oktatási rendszer nagyszerű és csak politikai okokból támadják tuddjukkik. Az alapos riporter nem engedi, hogy a politikus könnyedén csak elmondja, amit szeretne, kemény kérdésekkel szorongatja meg. Hiába nyugtat meg az államtitkár hogy 2018-ben nőtt az érettségizők száma (1 százalékponttal, de még így is 78 százaléka a 2011-esnek), az újságíró rákérdez, hogy mi a helyzet a minőségi mutatókkal. Kiderül, hogy itt sincs gond aggodalomra, mivel az utóbbi években a Cambridge-i Egyetemen a magyar felvételizők érik el az egyik legjobb eredményt és a diákjaink sorra aratnak a technikai, robotikai és informatikai megméretéseken is. És ez az, amiről érdemes lenne egy kicsit beszélni, vajon az oktatás minőségét mennyiben jellemzik a kiemelkedő eredmények, a bajnoki címek és a díjak.

Fantasztikus ez a kép (IDE KATTINTVA nagyobb változatban). 1890-ben készült Stockholmban és a telefontornyot ábrázolja. Nekem erről a tanterveink jutottak eszembe. Kifejtem, hogy miért: a telefon megjelenésekor a technika nem volt túl bonyolult, minden egyes lakást vezeték kötött össze a központtal, ahol a telefonos kisasszonyok kapcsolták össze a beszélni kívánó feleket. Kezdetben légvezetékek voltak, miért is lett volna szükség bármi másra? Ahogy viszont nőtt az előfizetések száma, nőttek a vezetékek is. 1890-ben már több mint 5000 előfizető volt a svéd fővárosban, tehát több mint 5000 vezetéknek kellett befutnia a központba. A vezetékekkel folyamatosan gond volt, nem bírták az időjárást, leszakadtak, balesetet okoztak. 1913-ban már meg is szűntek a légvezetékek, feltalálták a törzskábelek használatát, a telefonközpontot és a föld alatt vezették a kábeleket.

Rettenetes veszélynek vannak kitéve a gyerekeink! Már szinte minden fiatal kütyüfüggővé válik a telefonoktól és a számítógépes játékoktól! A digitális heroin szedi áldozatait! Egyes iskolák pedig maguk adják a gyerekek kezébe a kütyü-drogot, ahelyett, hogy a gyerekeket tiltanák tőle. Sok tanár számol be arról, hogy a diákokat lehetetlen tanítani, mivel az óra alatt is a telefonjukon lógnak!

Vajon hogyan lehet, hogy cigarettát és pálinkát nem vehetnek tizennyolc éves korukig, míg a nagy telefontársaságok kifejezetten gyerekeknek szánt csomagokkal csábítják az ártatlan fiatalokat? Helyesnek tartanánk, ha lenne a gyerekeket megcélzó Miki egeres cigi és csokis pálinka? Nem lenne helyesebb ezt a romboló anyagot is a drogokhoz hasonlóan korlátozni? Vagy legalább az oktatási intézményekből kitiltani?

Még mindig erősen tartja magát a szóbeli feleltetés, mint pedagógiai eszköz. Ami engem illet, én nem szoktam feleltetni, mégpedig jó okkal. Arra gondoltam ugyanakkor, hogy érdekes lehet végignézni a szóbeli feleltetés mellett szóló érveket és azok cáfolatát. Itt is, mint szinte minden pedagógiai gyakorlatban, a legfontosabb szerepe annak van, hogy a tanár milyen 'hittel' végzi a munkáját. A pedagógiai hit igen erős, mélyen rögzült és nehezen módosítható erőtér, amelyben minden elem szorosan kapcsolódik egy, a tanításról (jobb esetben a tanulásról) kialakult képhez a tanár fejében. Erre természetesen rátevődnek a pedagógus személyiségjegyei, amelyek szintén befolyásolják szakmai működését, Nézzük, hol a feleltetés helye ebben a gyakorlatban.

Amikor arról beszélünk, hogy valamiként változnia kellene az oktatásnak és tények tanítása helyett a képességeket kellene előtérbe helyezni, mindig fellángol a vita a tények fontosságáról és arról, hogy azok nélkül nem igazán lehet semmit megtanítani. A leglátványosabban talán a történelem atlasz körüli polémiában (jó-e, ha van kronológia az atlaszban és a diákoknak nem kell memorizálniuk minden évszámot). Ha nekem kell megvédenem az álláspontomat mindig azt szoktam hangsúlyozni, hogy nem arról van szó, hogy a továbbiakban nem kell tényeket, adatokat, konkrétumokat tanulni, hanem arról, hogy a tanításnak nem lehet célja ezek bemagoltatása és a tudás mérése sem alapulhat azon, hogy ezeket miként tudja rekonstruálni a diák. Gyakran még ez a moderált álláspont is botrányosnak hat, pedig lehet ennél radikálisabban is gondolkodni. Mint megtette ezt Szent-Györgyi Albert, aki 1964-ben írt a Science-be ezzel a címmel: Teaching and the Expanding Knowledge (A tanítás és a bővülő tudás). Az írás IDE KATTINTVA olvasható teljes terjedelmében, de pár gondolatot kiemelnék belőle:

A nyáron meghívtak egy vidéki nagyvárosba, és nagy örömmel mentem, hogy egy új tanulóközösség pedagógiai jövőképének kialakításában segédkezzem. Tényleg nagyon jó volt látni a sok 'laikus', nem pedagógus lelkesedését, akik - észlelve a közoktatás helyenként tragikus helyzetét - a saját kezükbe vették a sorsukat, és megszerveztek egy tanulóközösséget, előbb 4-5, majd 8-10 gyereknek. És várhatóan - újságolta büszkén meghívóm - ez a szám még tovább nő a közeli jövőben. Olyannyira így van ez, hogy más tanulócsoportok már közösségként, kvázi-franchise-ként működnek, és már kezdenek várólisták is kialakulni egyes helyeken. Mivel az igény egyre nagyobb - és egyre gyorsabban nő - remek ötlet lehet most ilyen rendszereket működtetni. a nyáron további 5-6 olyan felkérést kaptam, hogy tartsak előadást egy tanulócsoport indításának pedagógiai minimumáról.