Kahootozni necesse est

Nem újszerű gondolat ez, Seymour Papert 1972-ben (46 éve!) írta a következőket:
”Az a kifejezés, hogy ’technika és oktatás’ legtöbbször annyit tesz, hogy valamiféle kütyüket használunk arra, hogy a megszokott dolgokat tanítsunk a megszokott módszerek alig leplezett változatával. Amikor ezek a kütyük számítógépek, akkor a megszokott tanítás csak sokkal drágább lesz és a legostobább része kerül előtérbe, az a fajta memoriter tanulás, amivel a gyerekekből mérhető eredményeket nyerhetünk ki, miközben úgy kezeljük őket, mint Skinner a galambjait.”

Látnoki szavak voltak ezek, amik így csaknem fél évszázad elteltével sem veszítettek semmit az érvényességükből. Amikor elkezdtem az IKT eszközök iskolai használatával foglalkozni, a sztár alkalmazás a Hot Potatoes volt (még ma is elérhető ITT bár öt éve nem frissült), a segítségével párosítós, többszörös választásos feladatokat, keresztrejtvényt, egérrágta szöveget lehetett készíteni, ami azután a weben keresztül volt elérhető. Ezek könnyen gépesíthető feladatok, nem véletlen, hogy a mai sztár alkalmazások (pl. a Tankockák vagy a Quizlet) is ugyanezeket használják. A külcsín persze sokat változott, lényegesen csinosabbak lettek ezek a feladatkészítők, de a belbecs, hogy milyen fajta tudásra koncentrálnak ezek a feladatok, maradt a régi. Könyvünkben is írunk arról, hogy az igazi változást nem az jelenti, hogy milyen műszaki cikkek jelennek meg a tanteremben, hanem az, hogy a technikai fejlődés megváltoztatja azt is, hogy mi maga a tudás. A probléma a bevágható ismeretekre építő tanítással nem az, hogy erre ne lenne szükség, hanem az, hogy ez ma már csak az első lépés a tudás kialakítása felé.

Főző Attila cikkére sokan reagáltak azzal, hogy ők a Kahoot! programot nem csak arra használják, hogy maguk tesztekben versenyeztessék a diákokat, hanem ezen túl lépve a diákok feladata lesz, hogy ilyen teszteket készítsenek egymásnak, amit természetesen nagyon élveznek. Ez egyfajta organikus fejlődés, látja az ember, hogy a diákok szeretik az ilyen versengős teszteket, aztán rájön, hogy még könnyebb lesz a dolga, ha nem ő bíbelődik a kérdésekkel, hanem rábízza ezt a gyerekekre. Elsőre jó ötletnek látszik, de az eredménye többnyire kiábrándító (legalábbis nekem az volt) és nem feltétlenül azért, mert hibák lesznek a kérdésekben (lesznek), hanem azért mert kiderül belőle, hogy a diákok maguk mit gondolnak arról, mi is a tudás. Nem nagyon lesznek majd olyan kérdések, amiken gondolkodni kellene, amik valamilyen gondolkodási készséget tennének próbára, jellemzően adatokra, tulajdonképpen jelentéktelen részletekre fognak rákérdezni a diákok. Miért? Sajnos azért, mert azt tanulták meg, hogy az iskolában ez számít tudásnak.

Nem azt állítom, hogy nem lehet jó többszörös választásos tesztet, párosítós feladatot stb. csinálni, csak azt, hogy nagyon nehéz. Nehéz olyan kérdéseket kitalálni, amik nem adatokra kérdeznek rá, hanem gondolkodásmódot vizsgálnak, még nehezebb az ilyen kérdéseket automatizálhatóvá tenni. De nem lehetetlen. A fizikában például jól ismert az Erő Fogalom Teszt (FCI), amit 1985-ben dolgoztak ki először és tökéletesítettek azóta is. Én kipróbáltam, nem voltak szívderítőek az eredmények, azok a diákok, akik az érettégi feladatokat vidáman oldották meg, komoly fogalmi hiányosságokról tettek tanúbizonyságot. Ilyen tesztet csinálni nem könnyű, kell hozzá egy nagyon világos elképzelés arról, hogy milyen képességeket, milyen fogalmi rendszereket szeretnénk egyáltalán mérni. Mondhatjuk, hogy célunk a kritikus gondolkodás fejlesztése, de mennyire egzakt az elképzelésünk arról, hogy az mi is? Ha pedig nem tudjuk pontos, hogy mi is lenne az, mérni sem könnyű. Ha már van egy tesztünk érdekes lenne azt is tudni, hogy mér-e egyáltalán valamit? Erről szól a validálás statisztikai eljárása, amit az iskolai feladatok esetében ritkán végzünk el, nem sok olyan témazáró dolgozatot láttam még, ami mellett ott lett volna az arra vonatkozó Cronbach-alfa érték. Még érdekesebb lenne azt megnézni, hogy az egyes kérdések miként épülnek egymásra, vajon valóban egyszerűbb-e az egyszerűbbnek tartott feladat? Erre a célra szolgálna az Item Tree Analysis módszer, ami szintén nincs mindennapos használatban a tanárok között. De nem is az a legnagyobb baj, hogy nincs minden egyes dolgozat így vizsgálva, hiszen az érettségi sincs. Valójában tehát nem lehetünk biztosak abban, hogy az a teszt, amin a fiatalok sorsa múlik bármit is mér. Az sem lenne elég persze, ha tudnánk, hogy a feladataink kellően hierarchikusak és mérnek valamit, mert akkor még mindig nem biztos, hogy az a valami az a tudás, amit mi fejleszteni szeretnénk, nem pedig egyszerűen a tesztíró képesség.

Lehetne ezeket az eszközöket persze a tanítási folyamatban úgy is használni, hogy hatékonyan segítsék a munkánkat. Volt olyan témakör, amikor a csoport minden óra elején egy öt kérdéses Kahoot! tesztet töltött ki, amivel természetesen pontokat gyűjthettek, ami be is számított az értékelésükbe. A trükk az volt, hogy csak két kérdés vonatkozott az addig már tanultakra, három kérdés olyan dolgokra kérdezett rá, amit az adott órán tanultunk majd meg. A cél ezzel az volt, hogy a diákok figyelmét koncentráljam arra, mit fontosnak tartok. Amikor azok a dolgok kerültek elő, amik az órai eleji kérdésekben is szerepeltek arra jobban odafigyeltek, tudták, hogy az lényeges.

A tanárképzés egyik problémája, hogy milyen kevés szó esik arról, miként is kell jó feladatokat készíteni, jól kérdezni. Ezért is van az, hogy a tanárok nagy része a saját maga által készítettek helyett a tankönyvek feladataiban bízik meg és kizárólag azokat használja.

Visszatérve Főző Attila bejegyzésére fontos lenne tisztázni, hogy ő sem azt mondja, hogy a Kahoot! rossz, vagy ne lehetne jó tanár, aki azt használja. A Kahoot! egy eszköz és amiként a kés is sokféleképpen használható, ez is. Beszélni viszont mindenképpen fontos lenne arról, hogy hogyan.