Általános iskolában tanítok ...

Miért írok? Szeretnék a „de nehéz ma tanárnak lenni” jellegű írások közé becsempészni egy ellentétes véleményt. Nagyon csodálkozom a kollégáim mindennapos panaszait hallgatva, és kissé már ingerült is vagyok, amikor rendre azt olvasom a neten, hogy milyen borzasztó nehéz ma tanárként dolgozni.

Igen, tudom. Nem ritka, hogy este nyolckor megyek haza az iskolából, annak ellenére, hogy fél ötkor hazament az utolsó gyerek is. Mert a nyári napközis tábort készítjük elő, vagy pályázati megbeszélésen veszek részt, vagy segítek a könyvtáros kollégának leltározni, vagy elhúzódik a fogadóóra, szülői értekezlet. Igen, előfordult, hogy egész évben a saját gyerekeimmel töltendő idő rovására foglalkoztam egy tehetséges diákkal, boronáltam a továbbtanulásának útjait, majd a sikeres felvételi után nem hogy köszönömöt nem kaptam, de még csak köszönést sem az utcán. Igen, időnként nagyon nehéz. Rossz, amikor az öt napos éjjel-nappali zánkai tábori ügyeletet fizetés helyett megalázó étkezési utalvánnyal honorálja az állam, rossz, amikor hónap végén az sms-t lesem, megjött-e a fizetés. És? Kinek könnyebb? Az ápolónőknek, akik nem tudják kivenni az egész éves szabadságukat? Való igaz, hogy mi sem kapunk több szabadságot, mint bárki más, de mi biztosak lehetünk benne, hogy megkapjuk. Rossz, hogy egész évben nem tudunk elmenni egy orvosi vizsgálatra (ez sem igaz teljesen), de a nyarat tervezhetjük. Van olyan szülő ismerősöm, aki évek óta nem volt szabadságon. Vagy jobb annak a könyvelő anyukának, aki a főállása mellett éjjelente ennek-annak könyvel, mert nem, neki sem magasabb a fizetése, mint nekem? Jobb esetleg annak, aki három műszakban dolgozik szalag mellett, és reggel egyedül kénytelen kelni és iskolába indulni az alsós kisgyereke? Könnyebb annak, aki hivatalban dolgozik, hivatalosan napi nyolc órát, gyakorlatban 10-et? Sorolhatnám. Nem állítom, hogy könnyű ma tanárnak lenni… de el kellene gondolkodni azon, kinek panaszkodunk. Állítom, hogy minden nehézség ellenére: tanárnak lenni nem a legnehezebb dolog ma Magyarországon. És van még valami: ezt a munkát lehet szeretni. Nagyon lehet szeretni. Személy szerint hálás vagyok a sorsnak, hogy válthattam. Mert bár a fizetésem fele annak, amit a régi helyemen kaptam, sokkal szívesebben indulok reggelente dolgozni, és nem várom a pénteket. Szeretem a hétfőket, szeretem a gyerekeket, szeretek az iskolában tartózkodni.

Ki az, aki ezt ma felvállalja? Lúzer? Lehet. Ugyanis divat utálni, amit csinálunk. Ha nem utáljuk – mert nyíltan mégsem lehet ezt kimondani- milyen jó hibáztatni, ostorozni a másik oldalon lévőt, s milyen jó panaszkodni a saját helyzetünkre. Úgy tűnik, máshogy ez nem megy. Az orvos szidja a sok beteget, az eladók folyton kioktatják a vásárlókat, a tanárok panaszkodnak a gyerekere vagy/és a szüleikre. Pedig a szülőknek nehéz, sokszor nehezebb, mint nekünk, pedagógusoknak. A gyerekeknek meg sokszorosan nehéz. Nagyon kevés gyerek érkezik rendezett, kiegyensúlyozott családi háttérből, ezt nagyon jól tudjuk. Mégis a gyerekekre neheztelünk: nem tudnak viselkedni, figyelemzavarosak, lehetetlen velük haladni, semmi nem érdekli őket… stb. Ismerős?

Komolyan nem lehet ezt máshogy? Nem, nem azért nehéz ma tanárnak lenni, mert a gyerekek és szüleik olyanok, amilyenek. Azért sem nehéz, mert nincs más munkalehetőség. Van, nagyon sok, jobban fizető. Azért nehéz, mert nincs bátorságunk szembenézni azzal, hogy igenis szerencsés és kivételes helyzetben vagyunk, hogy csodálatos a munkánk és nem kötelező magunkra erőltetni a mártír szerepét. Mert erőnek erejével elhitetjük magunkkal, hogy nekünk rossz, nagyon rossz. Szeretném kérdezni, hol nincsenek elszomorító helyzetek, hol nincsenek időnként hálátlan ügyfelek vagy kollégák, hol nem értik félre az embert, hol nincsenek törtetők, hátbaszúrók, hol nincs fizetetlen túlmunka, kialvatlanul munkába indulás, hol nem érzi az ember (jogosan!), hogy alulfizetik a munkáját? Máshol se jobb, nagyon sok helyen nem jobb.

De a mi pályánkon mindig vannak gyerekek, akiknek csillog a szemük, akik külön kiselőadással készülnek, vagy akiket megvigasztalhatunk egy-egy kedves szóval, akik kiöntik nekünk a lelküket és megtisztelnek a bizalmukkal, akikkel lehet egy jót játszani, akik mondanak valami humorosat, és akik hálásak nekünk, ha viccelünk velük. A gyerekekkel jó lenni, és ha valaki ezt nem érzi, ha ez nem írja felül a sok-sok kevésbé kellemes részét a pedagógus munkának, az ismerje el, hogy baj van. És nem a gyerekekkel.

Valljuk be: sokan rutinból tanítanak. Ha valaki prezentációval készül az órájára, gondolom, örömmel teszi. Ha magam külön bemutatót készítek, igenis örömem telik benne, mintha a hobbimmal foglalkoznék. Mert azzal is foglalkozom. Ha pedig nincs időm kiegészítő anyaggal készülni, akkor bizony rutinból tanítok, és élvezem, hogy milyen könnyedén megy. Kezdő pedagógusként elhiszem, hogy minden órára készül az ember, később már ez biztosan nincs így, lehetetlen is lenne. De annyi lehetőség áll a rendelkezésünkre! Ha nincs is minden teremben interaktív tábla, a netről rengeteg olyan ötletet lehet nyerni, amiért 20-30 éve még valóban könyvtárakban kellett órákat búvárkodniuk a tanároknak. A szülők is segítenek szívesen, legalábbis addig, amíg a rendszeres panaszainkkal nem mérgezzük meg velük végleg a jó viszonyt. Egy-egy programszervezés is számos örömet rejt magában – s nem fontosabb-e a közösen szerzett élmények léleképítő hatása a jó fizetésnél? Nem mondom, még véletlenül sem, hogy nem kell küzdenünk több fizetésért! Küzdenünk kell, rémesen, megalázóan alul van fizetve egy pedagógus. De például a megbecsülést már nem követelhetjük ki a társadalomtól. Meg kell érte küzdeni. Folytonos panaszkodással nem fog menni.

Csak azt kérem, vállaljuk fel, hogy szép és lelkesítő a mi munkánk! Sokan riogatnak, talán joggal, hogy elöregedik a szakma, nem jönnek a fiatalok tanítani. Hát ne azt üzenjük nekik, hogy nem is érdemes! Mert minden alulfizetettség és nehézség ellenére, igenis, hiszem, hogy érdemes!

Egy gyakorló pedagógus