Ostobaság lenne azt gondolni, hogy a tanároknak nincs szükség arra, hogy fejlődjenek, tanuljanak. Miközben a csapból is az folyik, hogy a 21. században milyen gyorsan változik a világ, milyen gyorsan strukturálóik át az, hogy mi a fontos, értékes tudás, azt állítani, hogy egy tanárnak bizonnyal elegendő, amit az egyetemen megtanult nem tűnik vállalható álláspontnak. A szakmai fejlődésnek az alapja pedig az, hogy tudjuk és lássuk, hogy állunk, mi az, amiben fejlődnünk kellene, egyszóval egyfajta állapotfelmérés, ha úgy tetszik értékelés. A tanári munkát értékelni, azt visszajelezni tehát szükséges, de nagyon nem mindegy, hogy miként. Korábban már írtunk arról, hogy milyen gondok vannak a Belügyminisztérium által meglebegtetett tervezettel, most arról töprengünk, hogy milyen lehetne egy ideális rendszer.

A politika számára sokszorosan nehéz terep az oktatás. Viszonylag sok pénzt felemészt (a skandináv országokban a GDP 8%-át, nálunk 5-öt sem), minden családot érint, szinte mindenkinek van vele kapcsolatban első kézből élménye, viszont a valós eredmények eléréséhez nagyon hosszútávú és alapos gondolkodás kell, az oktatáspolitika igazi dimenziói messze túlnyúlnak a politika jellemzően négy éves, választástól választásig tartó horizontján. Így válik az oktatás a látványos gesztuspolitizálás ideális terepévé, az érdemi intézkedések helyett a hangzatosak kerülnek előtérbe, így lesz sokkal több szó arról, hogy melyik író legyen a kötelező olvasmányok között, mint arról, hogy egy megváltozott világban milyen készségekre lesz majd szüksége a gyerekeknek és miként kellene az iskolának erre felkészítenie őket. Bő negyven éve az oktatáspolitika egyik kedvenc szava az elszámoltathatóság, azaz az igény, hogy a tanárok valamiképpen legyenek felelősek a tetteikért. Többek között ezzel a jelszóval vezették be az Egyesült Államokban a standardizált tesztelésnek azt a rendszerét, ami azóta látványosan rontott az oktatás helyzetén, de majdhogynem lehetetlenné teszi, hogy bármilyen másfajta oktatáspolitikáról egyáltalán szó lehessen. A Pintér-éra intézkedései tökéletesen megfelelnek ennek a mintázatnak, az évekénti mérések mellett a tanári önértékelésnek nevezett rendszer is elszámoltathatóvá kívánja tenni a tanárokat, úgy, hogy az a fizetésben is meglátszódjon. A tervezett rendszerrel sok probléma van:

Az új pedagógus teljesítményértékelő rendszer egy olyan tervezet, amely a TanárBlogon két versengő elméletet hívottt életre: 1. ennyire cinikus, vagy 2. ennyire dilettáns. Megpróbáljuk összefoglalni egy cikk-sorozatban, miért gondoljuk ezt. Az első rész a leegyszerűsített problémákról szól. Lapozzatok, olvassátok, szóljatok hozzá!

Válasz Prievara Tibor kritikájára

Írta: Fridrich Máté

[email protected]

2022.12.05.

Prievara Tibor Tanárblog.hu-n közölt vezércikke a gamifikációval kapcsolatos felvetéseimre adott válaszként fogalmazódott meg, azonban számos pontatlanság és félreértés övezi az írást, amely jól kirajzolja a gamifikációval kapcsolatos nemzetközi és magyar diskurzusban megjelenő félreértéseket és kérdésköröket. Az alábbi válaszcikk ezek tisztázását célozza.
A teljes cikk az alábbi linken érhető el: A párbeszéd és a tudományos háttér szükségességéről a gamifikáció kutatása és gyakorlata kapcsán - Válasz Prievara Tibor kritikájára

Fridrich Máté Phd Hallgató több cikkben értekezik a gamifikáció megvalósulásának elméleti lehetőségeiről. Ez egy fontos hiányossága a hazai gamifikációval foglalkozó közösségnek, tanároknak, kutatóknek, fejlesztőknek. Nagyon fontosnak érzem, hogy ezek a szereplők egymást támogatva, egymást segítve, konstruktív szakmai vitában és együttműködésben segítsenek a gamifikációt hatékony és skálázható módszerré tenni a köznevelésben (és azon túl is esetleg). Fridrich Máté több írást is publikált, többek között a konstruktivizmus, konstruktivista pedagógiai és a gamifikáció lehetséges kapcsolódási pontjait bemutató cikkét ITT Az írás jó szívvel ajánlható mindenkinek, aki szeretné tudományos alapossággal megközelíteni a gamifikáció témáját, esetleg szeretné látni, hogy miként illeszthető a modern pedagógiai diskurzusba. Az alábbiakban Fridrich egy másik írásáról értekezem kicsit részletesebben, mivel az elméleti alapokon az általam kidolgozott, és sokak által használt rendszert veszi górcső alá, és illeti kritikával.

Sokszor kritizáltuk már azt a gyakorlatot, amikor a diákoknak a mobiljainkat le kell adniuk amikor belépnek az iskolába és csak akkor kapják vissza, amikor hazamennek. egyszerűen pazarlásnak tűnik, hogy egy ilyen remek eszközt, ami kifejezetten elősegítheti a modern oktatást kitiltunk a tantermekből. Természetesen érthető, hogy miért, az a félelem, hogy a tanóra nem tud versenyezni a diák figyelméért mindazzal, amit a telefon kínál. Pedig ez nincs így, ha érdekes az óra, ha izgalmas a feladat, ha látható a tanulás értelme, a diák örömmel tanul. Tanulni mindenki szeret, nem lehetetlen konkurálni a mobil-világgal. Az utóbbi időben azonban azt látom, hogy nem is ezért lehet gond a mobil az iskolában, hanem egy másik szempontból, ami sokkal inkább a szünetekben, mintsem a tanórákon jelent problémát.

Emlékszik még valaki a Hot Potatoes szoftverre? 1998-ban jelent meg és valami egészen fantasztikus dolgot tudott: többszörös választásos teszteket lehetett készíteni vele! Azóta eltelt 24 év és a szoftver még mindig él és virul, már éppen a hetedik verziójánál tart. A szoftverrel persze nem csak A, B, C, D választásos kérdéseket lehet már készíteni, hanem párosítást, sorba rendezést és szövegkitöltést is. Aztán 2012-ben megjelent a LearningApps (a keresztségben a Tankockák nevet kapta), amiben már sokkal szebben néztek ki a többszörös választásos, esetleg a sorbarendezős vagy szövegbehúzogatós feladatok. Egy évvel később pedig már publikus volt a Kahoot! is, amiben a többszörös választásos teszteket versengve lehetett megoldani. És azóta is se szeri, se száma az olyan digitális eszközöknek, amik tulajdonképpen többszörös választásos tesztek valamiféle körítéssel (ilyen például a Duolingo vagy a Xeropan, ami várhatóan a nyelvoktatás problémáit fogja megoldani kis hazánkban). Az oktatás digitalizációjának fő csapásiránya ez immár negyedszázada.

A politikának nincs helye az iskolában! - hangzik el sokszor és sok oldalról, leggyakrabban természetesen olyankor, amikor egy politikus úgy érzi, a másik próbál politizálni az iskolában. De valóban kívánatos-e az apolitikus iskola, az olyan iskola, ami számára a társadalom közös ügyei tabunak számítanak? Ha komolyan vesszük mindazt, amit a 21. századi pedagógiáról mondani szoktunk, akkor erre a kérdésre határozott nemmel kell felelnünk. A diák-központú, 21. századi, jövőre fókuszáló vagy bármilyen más divatos jelzővel képzett modern pedagógiának nagyon sok olyan eleme van, ami nem megvalósítható anélkül, hogy az iskolában ne jelenne meg a politika.

Március 16-án, amikor az ország talán egy kicsit jobban a pedagógiára, pedagógusokra, és általában az iskolára is figyel, a TanárBlog egy rendhagyó iskolai napot, fogadóórát szervez. Mit jelent ez? Igykeszünk egy iskolai munkanap ritmusához igazodni, és szerintünk nagyon érdekes beszélgetésekkel, érdekes emberekkel, jó témákkal kitölteni egészen délután 3-ig az időt. Ehhez egy YouTube csatornán lehet élőben csatlakozni (IDE KATTINTVA). Az egész napos program felvételét később is meg lehet majd nézni! Ha kérdeznél vendégeinktől, azt ITT TEHETED) FONTOS! A műsorban a szünetekben szívesen bejátszunk videókat, képeket, beolvasunk üzeneteket a sztrájkoló tanároktól. Ezeket a TanárBlog Facebook oldalán, vagy a [email protected] címre tudjátok küldeni! ITT JELZEHETITEK hogy honnan, mikor és hogyan tudnátok becsatlakozni!

Kevés dolog ver akkora hullámokat a hazai oktatási rendszerben, mint a középiskolai felvételik ügye. Kevés olyan dolog van, ami jobban mutatná fel a magyar rendszer egyik legnagyobb problémáját, a szelektivitást. Hátrányos helyzetű gyerekeknek tulajdonképpen reményük sincsen arra, hogy jól végezzenek s így a jobb iskolákba jussanak, a módosabbak pedig meg tudják fizetni az előkészítőket és többé-kevésbé biztosíthatják, hogy a gyerekük jó iskolában tanuljon, megtartva ezáltal a privilégiumait. Az egész dolog mélyén persze a rendszer szent tehene az ironikusan elnevezett szabad iskolaválasztás áll, ami nagyjából csak az elit családjai számára szabad. Mint egy futóverseny, ahol valaki Adidas cipőben indul, más mezitláb és egy harminc kilós zsákkal, míg a harmadik motorral. Végülis teljesen objektív, hogy ki ér elsőként a célba és az elméleti lehetősége mindenkinek volt erre, a verseny tehát teljesen fair, nemde?