Az egyre jobban duzzadó AI az oktatásban, vagy a mesterséges intelligencia és a tanítás keresztmetszetében található online fórumokat böngészve egy érdekességre lettem figyelmes: ismét mintha az lenne, hogy egyre inkább informatikusok mondják meg, hogy mit és hogyan is kellene tanítani, illetve ezeknek az eszközöknek hol lehet az oktatásban a helye.

Ebben néha felmondják a kötelező ‘projektek’ (leginkább előadott prezentációkat értve ez alatt), vagy éppen ‘kollaboratív felület’ mantrát, de valójában az, amiért igazán és őszintén tudnak lelkesedni az a Notebook LM, hiszen ott bármilyen dokumentumból pillanatok alatt készíthetünk podcast-ot, videót, sőt, és ez most az abszolút nagy újság , infografikát.

És valóban: fantasztikus, gyönyörű, és szakmailag is kifejezetten vállalható infografikák özönlötték el ezeket a csoportokat. Amikor esetleg felveti azt, hogy ‘no de ez akkor egy frontális óra lesz az infografikával, nem?’, akkor gyorsan jön a ‘kis csoportokban dolgozzák fel a gyerekek’ standard válasz, de valójában, azt gondolom, hogy nem csoportokban dolgozzák fel, hanem egy gyönyörű prezentációs eszközzel lettünk gazdagabbak.

Amikor utánanézünk, hogy ezeket az oktatási segédleteket előállító felhasználók kik is, sokkal gyakrabban találunk fejlesztőt, informatikust, vagy abból az irányból érkezőket, mintsem pedagógust. Ők pedig teljes mellszélességgel lelkesednek, hiszen a legutolsó emlékük talán az volt, amikor biológia órán egy unalmas fekete-fehér képen kellett bekarikázni a párosujjú patásokat. Ehhez képest pedig egy ilyen infografika maga a vizuális kánaán. Az egyik csoportban kifejezetten úgy írtak a Notebook LM infografikáról, mint az oktatásban a ‘hiányzó láncszem’-ről. És bár kétségtelen, hogy az a pillanat, amikor Comenius kitaéálta, hogy metszeteket tegyenek a tankönyvekbe szemléltetésként, a pedagógia történetének meghatározó pillanata volt, nem gondolom, hogy mostanra a szemléltető ábrák hiánya, minősége okot adna erre a lelkesedésre. Tudniillik nem az a kérdés, hogy mi ez, hanem az, hogy mire jó? Nagyon izgalmas oktatási eszköznek tűnt az interaktív tábla annak idején, többen pedagógiai paradigmaváltást kiáltottak - mint kiderült azóta: hiába. És nem azért, mert az interaktív tábla önmagában egy rossz eszköz, hanem azért, mert nem, hogy nem új paradigma, hanem kifejezetten a frontális prezentációk támogatására alkalmaz, azzal segít egy már meglévő, és nem pont túl progresszív, paradigma még mélyebb beágyazásában.

Hasonlóképpen imádják sokan a Kahoot-ot, és társait. Ami valójában nem tesz mást, mint a feleltválasztós teszteket kicsit izgalmasabbá, online, és csapatokban elvégezhetővé teszi. Azaz: pontosan ugyanaz a paradigma, mint a papíron kiadott feleletválasztós tesztek esetében. Ez ugye a csokival leöntött brokkoli esete, amikor egy a diákok számára (szerintünk) kedves, élvezhető mázzal öntjük le a ‘nehéz’, ‘unalmas’ tananyagot. Ami véleményem szerint tévút: nem arra kellene erőfeszítést tennünk, hogy minél finomabb legyen az a csoki, hanem arra, hogy kitaláljuk, hogyan lehetne elérhetővé, érthetővé (netán szerethetővé) tenni azt, amit tanítani szeretnénk.

Szintén sok tesztkészítő szakértő nőtt ki az AI bugyraiból, hiszen sokan kifejezetten büszkén dicsekszenek azzal, hogy egy AI alkalmazás milyen jó kis tesztsort csinált. Aki foglalkozott tesztkérdések készítésével, írásával, tudja, hogy egy tesztkérdést így, AI-val elkészíteni jó minőségben (elsőre) szinte lehetetlen. Olyan kérdéseket lehet generálni, amelyek tényszerűen ‘visszakérik’ a tananyagot, pl. azt, hogy mikor született egy költő, vagy mikor ért véget egy háború. Arról, hogy mennyi valós tudás van emögött (pl. összefüggések értelmezése) már sokkal kevesebbet tudhatunk meg. A probléma az, hogy a közepesen rossz minőségű,valójában értelmetlen teszteket generálni nagyon egyszerűvé vált. Régen még igaz volt az a mondás, hogy ‘egy rossz pörköltet megfőzni kb. annyi idő, mint egy jót’, de ez mára közel sincs így. Bárki 3 perc alatt bármilyen tankönyv szövegéből képes számtalan tesztkérdést generálni - a kérdés az, hog ymiért, és ez mit mond el a tanulók tudásáról. Én azt gondolom, hogy igaz az az állítás, hogy minél könnyebb egy tesztkérdést automatizálni, annál kevesebb valódi információt ad a válasz a tanulók tudásáról. És akkor most a tesztkérdések validálásáról nem beszélek, és nem lepődünk meg, ha egy feladatban az egyik oszlopban évszámok vannak, a másikban pedig események, és össze kell párosítani az 1848-as évszámot az ‘1848-as forradalom’ eseményével. Az AI ugyanis nem gondolkozik - ezt a tesztet publikálóknak illene.

Összefoglalva, érdemes lehet az AI hihetetlen forradalma mellé helyenként egy kis pedagógiai tudást és gondolkodást is tenni.

Mi a közös a NAT vizsgában, a ‘laptopos képzés’-ben, magában a NAT-ban, a TÉR rendszerében, valamint egyre több leadott pályázati anyagban?

Nem más, mint a következetlenség. Egyre inkább úgy érezhetjük, hogy bármit kérnek tőlünk, pedagógusoktól, azt azok sem gondolják komolyan, akik a feladatokat kiadják. Nem az számít, hogy ki mit értett meg, sajátított el a NAT-ból, hanem az, hogy ki lehet-e pipálni valahol azt a rubrikát, ahol ‘százezer tanár képzése NAT-ból’ sor található. Senkit nem érdekel az, hogy a digitális kompetenciák végül is fejlődnek-e, vagy éppen hol és milyen módon fejlődnek, tökéletesen elég, ha beleírják a NAT-ba, hogy ezt minden szakórán fejleszteni kell. És ezzel be is fejezhetjük az ezzel való foglalkozást.

Itt volt az a fantasztikus ‘laptopos képzés’, talán emlékeztek még rá, ha nem tévedek, kb. 120 000 tanárnak kellett ezen a képzésen végigszenvednie magát (halkan jegyezzük meg, hogy egy évvel, vagy akár évekkel a laptopok kiosztása után). Nem is tudom, miért lepődtem meg, amikor a bevezető fejezetben a saját és a TanárBlog írásait láttam visszaköszönni szóról szóra. Azon pedig végképp nem lett volna szabad meglepődnöm, hogy a bevezető pedagógiai fejezeteket olyan ‘gyakorltai’ eszközbemutatók követik, amelynek semmilyen kapcsolata nem volt az elvi háttérrel - azt gondolom, mások is írták, illetve egyáltalán nem lehetett szempont, hogy új, koherens képzési anyagot írjanak - egyszerűen nincsen erre igény . Legyen valami maszlag a 21. századi pedagógiáról az elején, aztán meséljük el, hogy az erettsegi.com oldalon mi minden van (ez egy statikus oldal, nagyrészt összelopott tartalommal - ha fizettek azért a katyvaszért, akkor innen is megkövetem őket), vagy a Tankockát milyen klasszul lehet …. mire is használni magoláson kívül?

Én biztosan milliárdos lennék, ha tudnék kódolni - gondoltam magamban már annyiszor az évtizedek során (némi arroganciával)! Bárcsak meg tudnék írni egy értelmesen működő appot, érteném az adatbáziskezelés alapjait, tudnék javascript funkciókat írni, vagy legalább egy HTML kódot magamtól össze tudnék rakni. Az utolsónak nekimentem, el is kezdtem a HTML programnyelven egyszerű dolgokat írni, és hatalmas öröm volt, amikor egy szót egy weboldalon sikerült a megfelelő színben kirakni. De éreztem, hogy magas szinten elsajátítani ezt annyi erőfeszítést igényelne, amennyi jelenleg az én életembe nem fér bele. Ennyiben is hagytam - egészen mostanáig. Nemrég írtunk a 'Vibe coding' jelenségről, ami az AI előretörésének egy igen izgalmas folyománya - ti. MINDENKI készíthet bármilyen kódot. Én elhittem, belekezdtem, csinálom - teljesen kezdőként. Ha érdekel, hogyan tudsz ténylegesen a nulláról (és nulla kódolás tapasztalattal, vagy előtanulmányokkal) hatékony, jól működő weboldalakat, alkalmazásokat összerakni villámgyorsan, akkor kattints, és elmesélem, én hogyan csináltam. Ha te is szívesen kipróbálnád magad, de egy kis segítségre vágysz, és van kedved velünk vibe-olni és közben weboldalakat fejleszteni, gyere el az interaktív webináriumunkra SZEPTEMBER 18-án 17 órakor. A webinárium címe Programozás AI-val, azt mutatjuk be benne, hogy hogyan tudja bárki elkészíteni, bármiféle programozási ismeret nélkül azt az alkalmazást, azt az oldalt, amit mindig is szeretett volna. (Megj: A webinárium előfizetőinknek ingyenes, jelentkezni rá IDE KATTINTVA lehet.)

Ugyan tudjuk jól, hogy az aktuális technológia mindig forradalmasítani fogja az oktatást, aztán jön majd egy következő, ami már tényleg, de ez nem változtat azon a hozzáálláson, ahogyan a technológia és a tanítás kapcsolatát látjuk. Most éppen az AI van soron, hogy teljesen átalakítsa azt, ahogyan az iskola, sőt, ahogyan a tanulás egésze működik. Érdekes módon ezek a technológia által vezérelt forradalmak nagyon ritkán hoznak valódi változást, ezért is van terepe a következőnek és az azután következőnek. A jelenségnek számos oka van, de az egyik talán az, amit az edtech ördögi körének nevezhetünk.

Különös dolog a placebo, olyan tabletta vagy akár injekció, amiben nincsen semmilyen hatóanyag, csak cukor vagy sós víz és mégis sok betegség esetén azt találták, hogy segít a betegeken. Természetesen nem mindegy, hogy milyen panaszról van szó, artériás vérzés vagy vakbélgyulladás esetén senkinek sem jutna eszébe placebót használni, de fájdalomcsillapításra, egyes pszichés problémákra (például depresszióra) kifejezetten hatékony lehet. Azt is tudjuk, hogy nem mindegy, milyen a plcebo, a drágább jobban hat, mint az olcsóbb és a szuri is hatásosabb, mint egy egyszerű tabletta. Egy több évig tartó vizsgálatban, még az alanyok 5%-ánál elvonási tünetek is jelentkeztek, amikor abbahagyták a szedését. Az orvosok elképzelése szerint ez a kezelés a szervezet meglévő erőforrásait, például az agy saját fájdalomcsillapító rendszerét mozgósítja, ebből a szempontból nem különbözik a minden szülő által alkalmazott gyógypuszi hatásmechanizmusától. Hiába kifejezetten hatásos bizonyos esetekben, jellemző, hogy ez a hatás nem tartós, az okokat nem kezeli, legfeljebb a tüneteket. Ráadásul a placebo használata etikai szempontból nagyon megkérdőjelezhető, hiszen tulajdonképpen becsapja az orvos a beteget, ráadásul erősen erősen megingatja az orvosba vetett bizalmat is, miért hinné el a beteg a legközelebbi alkalommal, hogy a gyógyszer, amit adnak neki valódi?

Mindez a mesterséges intelligencia, annak oktatási használata és közelebbről a mesterséges intelligencia tutorok kapcsán jutott eszembe. A nagy nyelvi modellek (ChatGPT és társai) megjelenésekor az egyike első gondolat az volt, hogy ezeket hogyan lehet majd használni az oktatásban, félelmek és távlatos remények egyaránt elhangzottak. Voltak, akik a tanárok munkáját féltették, míg mások a személyre szabott oktatás aranykorát vizionálták. Nem véletlen, hogy a ChatGPT-t fejlesztő OpenAI még a legmenőbb modelljeinek megjelenése előtt megkereste Salman Khan-t, hogy dolgozzanak együtt a technika lehetséges oktatási alkalmazásain. Sal Khan nem akárki, ő alapította a Kahn Akadémiát (aminek sok anyaga már magyarul is elérhető), ami kis oktatóvideókkal segíti a tanulást és a tanítást. A Khan Akadémia megjelenése túlzás nélkül földindulásszerű hatással volt a technika oktatási használatára, hozzájárult ahhoz, hogy a 2000-es évek elején a kifordított osztályterem volt az egyik legfelkapottabb kifejezés az oktatásban. Khan nem csak könyvet írt a mesterséges intelligencia használatáról és nem csak videóban mutatta be a ChatGPT-4o tutor képességeit, hanem egy külön AI-ra épülő előfizetéses tutort is fejlesztett Khanmigo néven. Akkor most tényleg arra kell felkészülnünk, hogy a tanárok helyét átveszik a mesterséges intelligencia tutorok?

Nincs hangosabb és fontosabb kérdés a 2024-es tanév kezdetekor, mint a mobiltelefonok használata, szükségessége, elvétele, 'tiltása', korlátozása. Ebben sokan (mi is) és sokszor megnyilvánultak, én most arra gondoltam, hogy nem jogi (jogos-e), logisztikai (kivitelezhető-e) vagy éppen emberi jogi (alapjog-e a telefon), netán közgazdasági (ki fogja kifizetni a megrepedt képernyőt) oldalról közelítenék, hanem megpróbálom azt körüljárni, hogy mire is lehet használni a telefont, és valójában mire használják az iskolában. Ehhez a Tanárblog Facebook csoportjában kértem tippeket, ahol a digitális pedagógia és a tanítás iránt elkötelezett pedagógusok beszélgetnek egymással - igen aktívan! - így nem csoda, hogy 1 nap alatt közel 100 válasz jött, sok kommentben 3-4 felhasználási mód is. Ezekről szeretnék most szólni, de úgy, hogy mindezt hozzákötöm az iskola digitalizációjának szintjeit leíró, ismert és bevett ún. SAMR modellt, és megpróbálom meghatározni, hogy az iskolai mobilhasználat jellemzően melyik szinten van jelen, 'bővíti', vagy 'átalakítja' a tanítás folyamatát. Mindegyik szintnek két al-szintje képzelhető el: a bővítés esetében a helyettesítés és a kiterjesztés, az átalakításnál a módosítás és az átértelmezés. lássuk hát, mire jutottam.

Sok gondolat, érzés, szakmai és politikai érv kavarog most körülöttünk, és lassan a mobiltelefon is politikai hovatartozás alapján lesz kívánatos, avagy sem az iskolában (azt már régóta tudjuk, hogy aki biciklizik, az liberális, az autósok viszont konzervatívak - vagy csak lusták 🙂.

Ez véleményem szerint nem sokat segít a tisztánlátásban, és jönnek olyan szakmailag nonszensz és igencsak butuskának ható megjegyzések, mint "Szervezzék meg úgy az órát, hogy ne kelljen mobiltelefont használni!”, vagy "Bejött a tanár, leadta az anyagot, hát megtanultuk! Nem is értem!”. Aki ilyet mond, nyilvánvalóan nem ért az oktatáshoz, nem szakember, csak hirtelen reflexből ilyenek jutnak az eszébe. És ez káros nagyon, mivel a telefonok iskolai használatáról ezen a szinten kár vitázni is, ugyanakkor azt az érzetet keltheti az emberben, hogy ezek a telefonok használatának korlátozása melletti legfontosabb érvek. Pedig nem ezek.

Itt, a TanárBlogon is megkérdeztünk titeket, hogy mire használjátok a telefont. Nagyjából 3 kategóriát állíthatunk fel: tankönyvek kiváltására, tartalom megosztására, ezen olvasnak pl kiadmányokat stb. Ezután vannak az interaktív alkalmazások, pl. a Kahoot, ahol a diákok koppinthatnak és pl. feleltválasztós teszteket oldhatnak meg. Ebben a két kategóriában az a közös, hogy ezt egy laptopon ugyanúgy el lehetne végezni, csak sokkal hatékonyabban - egy érettségi tesztet telefonon olvasva sokkal kényelmetlenebb, nehézkesebb megoldani, mint egy nagyobb képernyőn. Hosszabb szöveg olvasása szintén sokkal nehezebb. És van végül a harmadik szint, amihez valóban sokkal jobb, és hatékonyabb a telefon: egy növényhatározó app egy erdei iskolában, fényképek készítése a szabadban, vagy videó felvétele, és még egy sor alkalmazási lehetőség, amihez a gép nem jó, vagy nem életszerű, és mégis a 21. századi pedagógiai elvek mentén halad.

Ehhez kapcsolódik az a talán már kevéssé vitatott tény, hogy a telefon elsősorban tartalom fogyasztására alkalmas eszköz, korlátozottan alkalmas tartalom előállítására (pl. ha egyes diákok telefonon jegyzetelnek, mások laptopon, érdemes összevetni a jegyzetek minőségét). Azaz, talán kimondhatjuk, hogy a sok telefon (és kizárólag telefon) jobban segíti a tudástranszfert, mint a felfedező, ún. 21. századi tanulást - talán elsőre paradoxonnak tűnően.

Itt van aztán a tény, hogy amikor van laptop, és van telefon, személyes tapasztalatom, hogy a tanárok legnagyobb része a telefont használta, és nem vetette elő a diákokkal a gépeket, hiába voltak nagyon gyorsan elérhetőek. És többek között ezért gondolom, hogy a telefonok minél szélesebb körű használata nem biztos, hogy jó út. Nem a telefonokhoz kellene így ragaszkodni, hanem egy értelmes digitális transzformációhoz, ezeknek az eszközöknek az tudásépítést támogató használatához. Ahol pl. háttérbe szorul a Kahoot, mert már nem gondoljuk, hogy feleletválasztós tesztekkel kell visszajelezni a tanulást. Ahol nem kell egészen apró betűket olvasni telefonokon, mert sokkal kevésbé hatékony, mint nagyobb képernyőn, kényelmesen. Ahol nem jönnek a telefonokra folyamatosan értesítések, és a tanulás közben nem ír meg gyorsan 6 insta üzenetet a diák az órán.

Mert nem hiába hívják ‘attention economy’-nak (‘figyelemgazdaságnak’), ami körülöttünk zajlik, hiszen a pénz, az érték ebben a gazdaságban a figyelmünk, az egyes oldalakon eltöltött idő, és az aktivitás. És ezért mindent meg fognak tenni, (és sikerülni fog) ezeknek a cégeknek elrabolni a diákok figyelmét. Nem úgy, ahogy egy galamb, vagy egy hóesés, hanem ún. attention engineer-ek segítségével, adatalapon, mindent megmozgatva, hogy még 5 reklámot lenyomjanak a torkunkon.

Ha pedig ez így van, akkor lehet, hogy a telefonok ‘betiltását’ (ami valójában NEM betiltás, csak így drámaibban hangzik) nem biztos, hogy helyes irányból közelítjük. Sem a minisztérium, sem a tiltakozók. Amiért harcolni, tüntetni kellene, és amit követelhetnénk, az a hatékony, értelmes digitális transzformáció, elég laptop az iskolákban, megfelelő infrastruktúra, a pedagógusok felkészítése, annak a megértése, hogy azzal, hogy a kiadmányokat telefonon nézik, a PPT-t ott osztják meg, Messenger csoportokban kommunikálnak a diákokkal, és feleletválasztós teszteket oldatnak meg telefonon, valójában nem egy új pedagógiai paradigmában mozognak, hanem egy kicsit fogyaszthatóvá teszik a teljesen unalmas, és elavult módszertant.

A HVG cikkéből pár idézet, hogy mi van a világban: “Különösen az UNESCO tavaly nyáron publikált jelentése hatására. Az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezetének szakértői azt szűrték le a különféle nemzetközi vizsgálatokból, hogy bár lehet hasznos is a technológia az osztályteremben, a túlzott és főleg a nem a tanári iránymutatás szerinti mobilozás egyértelműen a teljesítmény rovására megy, és rossz hatással van a tanulók érzelmi stabilitására. Olyannyira, hogy már az is elvonja a diákok figyelmét, ha tudják, hogy elérhető közelségben van a telefonjuk.”

“A magyarországihoz hasonló, szigorúbb korlátozásnak – amikor már az intézménybe lépéskor elveszik a mobilokat – azért is van egyre több híve világszerte, mert az eddigi szórványos próbálkozások pozitív eredménnyel jártak. Egy idén publikált felmérés készítői például meglepődve tapasztalták az Egyesült Államok kétezer oktatási intézményében, hogy a kezdeti ellenállás után a korábban szinte kütyüfüggő kamaszok sokkal többet beszélgetnek egymással, és a tanulmányi eredményeik is javultak. A hasonló francia kísérletek során is arról számoltak be a tanárok, hogy „lenyűgöző változást” tapasztaltak a diákok koncentrációs képességében.”

Azaz, annak a deklarálása, hogy a telefonok nem (vagy csak ritkán) modern pedagógiai paradigmát támogatnak, hanem fenntartják, és kicsit gyorsabbá teszik a 100 éve is hasonlóan zajló folyamatokat, nem biztos, hogy ördögtől való, és lehet, hogy ennek lehet helye, hasonlóan ahhoz, hogy nem lehetnek hamutálak az iskolai folyosón. Az, hogy ezt logisztikailag meg lehet-e valósítani, más kérdés, a jelenlegi feltételek mellett valószínűleg nem. De ha azon gondolkodunk el, hogy mit szeretnék tanítani, mit kellene és hogyan tanulni 2024-ben, akkor lehet, hogy a telefonok - a normális feltételek mellett - egyszerűen kikopnának, és nem arra használnánk őket, mint most - egy meghaladott pedagógia konzerválására. Azaz, a tiltás nem megoldás, még ha Magyarországon nincs is tiltás, és az egész telefonos őrületet az igazgató az rendelet 5. paragrafusának értelmében egy évre felül is írhatja (ha jól olvastam, erre hivatkozott a Madách is). Ugyanakkor a vita rossz dimenzióban zajlik jelenleg, és félő, hogy a leegyszerűsödik a ‘liberális biciklista’ és a ‘fideszes autós’ szintjére.

Megnéztem, 2014 szeptemberében írtunk először a Kahoot!-ról, ami azóta sem vesztett a népszerűségéből. Tulajdonképpen a Kahoot! a digitális oktatás kapudrogja, ami már számtalan tanárt vett rá a módszertani frissítésre. Nem véletlen, hogy gyorsan akadt sok követője, olyan oldalak, amik a kvíz formátumot teszik könnyen alkalmazhatóvá az osztályteremben. A lapozás után egy vicces, izgalmas alternatívát ajánlunk, ami - főleg a kisebbeket, de gimnazistákat is simán - nagyon szórakoztatja.

Fontos ugyanakkor azt is megjegyeznünk, hogy -ha lehet - keressünk az alkalmazásnak értelmes helyet, teret, a tanóráinkon, ne csak azért vigyük be, hogy bevigyünk valamit.

Rendkívül izgalmas időt élünk, amikor itt van egy új eszköz, a meseterséges intelligencia és még nem tudjuk igazán, hogy miként is kellene használni. Van tehát terepe a próbálkozásnak, a kísérletezésnek. Amikor előkerültek a szabadon használható AI-re épülő oldalak az első gondolatom nekem is az volt, hogy milyen jól lehet majd ezeket feladatok készítésére használni. Nem is kellett sokat várni, meg is jelentek a feladatgeneráló AI-k, amik nekem viszont igazi csalódást okoztak. Végtelen mennyiségben ontották ugyan a feladdatokat, de nem túl jókat. Jelelmzően egy-egy ismeretre, kiragadott tudáselemre kérdeztek rá egy anyagból. Leginkább a diákok által készített Kahoot!-okra emlékeztetve. Nem csoda, ó feladatot csinálni nem egyszerű.

Most újra nekivágtam, de nem azzal az elvárással, hogy majd az AI lesz a varázsló, ami helyettem megcsinálja a feldatot, hanem inkább úgy kezelve, mint egy ügyes, de nem túl képzett asszisztensem lenne. Végzős biológusoknak, akik emelt szintre készülnek akartam feldatot készíteni, ezért azzal kezdtem, hogy megadtam neki a témakörhöz releváns érettségi témakör vázlatát, mondván, hogy ezek az ismeretek, fogalmak azok, amiket a diákoknak tudnia kell. Azt találtam ki, hogy a feladat legyen egy orvos helyzete, megérkezik a beteg, ők kérdéseket tehetnek fel, vizsgálatokat végezhetnek, majd diagnózist kell felállítaniuk és terápiát is kell javasolniuk.

Mostanra elég elterjedt lett a gamifikáció fogalma (pedagógusok között is), ugyanakkor ahogy köznapiasodik, úgy tágul, hígul is az értelme. Ma már gyakorlatilag mindent gamifikációnak hívunk, a Kahoot!-tó-l a fogócskázásig. Ez persze nem feltétlenül baj, ugyanakkor érdemes egy kicsit megvizsgálni a gamifikáció és a motiváció lehetséges összefüggéseit. Vajon káros-e, ha pontokat adunk a gyerekeknek? Külső motivációs eszközzel valójában demotiváljuk őket, ha jelvényeket kapnak a jegyek helyett? Ehhez Yu-kai Chou keretrendszerét hívjuk segítségül, amely számunkra kényelmesen megkülönböztet fehér és fekete kalapos gamifikációt. Vajon mivel teszünk jót, és mivel ártunk, ha gamifikálni próbálunk?