Az edtech ördögi köre

Ugyan tudjuk jól, hogy az aktuális technológia mindig forradalmasítani fogja az oktatást, aztán jön majd egy következő, ami már tényleg, de ez nem változtat azon a hozzáálláson, ahogyan a technológia és a tanítás kapcsolatát látjuk. Most éppen az AI van soron, hogy teljesen átalakítsa azt, ahogyan az iskola, sőt, ahogyan a tanulás egésze működik. Érdekes módon ezek a technológia által vezérelt forradalmak nagyon ritkán hoznak valódi változást, ezért is van terepe a következőnek és az azután következőnek. A jelenségnek számos oka van, de az egyik talán az, amit az edtech ördögi körének nevezhetünk.

Az oktatás technológia innovációnak elindítói ugyanis jellemzően nem tanárok, hanem informatikusok, akiknek van egy ötlete, miként lehetne az új technológiát tanításban használni. Ezek a kedves, innovatív informatikusok jellemzően az iskolát sikeresen végezték el, ami azt jelenti, hogy beleszoktak, beletanultak abba, számukra teljesen meg is felelt, bármilyen avíttas is volt az ott gyakorolt pedagógia. Ha máshol nem, hát a felsőoktatásban biztosan találkoztak a 19. századból itt ragadt tanítási módszerekkel, előadások, zh-k, vizsga, amit sikerrel teljesítettek. Ráadásul hiába akarnak olyan megoldásokat fejleszteni, amik a tanár munkáját segítik, ha a tanár munkájából csak egy apró részletet látnak. Mintha valaki a vendéglátást akarná segíteni, de csak a pincérek feladatára koncentrálna, nem is értve azt, hogy az ételnek valahogy el is kell készülnie. A jószándékú informatikus fejében például a javítás egy kellemetlen rutinfeladat, amit automatizálva a tanárnak sokkal egyszerűbb lesz az élete, nem tudják, hogy a javítás a tanár számára is visszajelzés, onnan lehet a legjobban megismerni, hogy mit és hogyan gondol a diák, és annak függvényében lehet megtervezni a további munkát. Ha a gép kiköpi a jegyet, akkor a tanár nem fogja tudni, hogy igazából mi ment végbe a diák fejében. Hasonló a gondolkodásuk a kérdésekkel kapcsolatban is. Jó kérdést feltenni a tanári szakma csúcsa, olyat, ami nem tényanyagra, hanem gondolkodásmódra kérdez rá, ami fejleszt, ami valóban azt kérdezi, amit tanítani szeretnénk. Remek példa erre a Kahoot!, ami valójában egy tesztmotor versengéssel, az oldalukon végtelen mennyiségben találhatók meg kvízek, de ezek között nem nagyon van olyan, ami ne csak egyszerű lexikális tudást kérne számon. Olyanok, mint az a történelemtanár, aki az érettségin a fasizmus dimitrovi meghatározását akarta kihúzni a gyerekből és azt kérdezte: A micsoda legmicsodább elemeinek legmilyenebb micsodája? Elég megnézni az OpenAI nagy dérrel-durral beharangozott Study Mode fejlesztését (itt írtunk róla), a demonstrációs videóban az AI tulajdonképpen egy frontális órát tart, de tény, hogy egy személynek. Sajnos nem elég, ha valakinek vannak tapasztalatai arról, hogy diákként milyen az oktatás alanyának lenni, az még nem jelenti azt, hogy tudni fogja, mire van szüksége egy tanárnak. Ha én például úgy állnék neki a doktorok munkáját fejleszteni, hogy csak betegként van tapasztalatom a gyógyításról, azt javasolnám, hogy ne húzzák az időt a kézmosással meg a sterilizálással, így sokkal gyorsabban tudnak végezni, ami mindenkinek jobb lenne. Ráadásul a pedagógiát könyvekből sem lehet teljesen megtanulni. Hiába a vaskos didaktika és metodika könyvek, a tanítás nagy része még mindig praxis és egyéni tapasztalat. A pusztán a neveléstudományra építő megoldásokra igaz lesz, amit állítólag egy cigány muzsikus mondott Yehudi Menuhint hallgatva: Ügyes, de azért asztal mellett meghalna.

Az ördögi kör azzal zárul be, hogy a tanárok látva ezeket az edtech megoldásokat azt hiszik, hogy ezek csak erre és így jók. A technika használata gyakran pusztán csak attól pozitív hatásúnak tűnik, hogy látványosabb, érdekesebb, csillogóbb vagy egész egyszerűen csak más. Sokan számoltak be arról, hogy a Kahoot! milyen fantasztikus motiváló eszköz, ami teljesen igaz, a gyerekek szeretnek versenyezni, szeretnek nyerni. A gond csak az, hogy tök mindegy mik a kérdések. Hét évvel ezelőtt készítettem el és azóta is nagy sikerrel használom azt a kvízt, amiben burgonyafajták neveit kell megtippelni, mindig nagy a lelkesedés. A lelkesedés ahhoz is vezet, hogy mivel a versenyben az idő nagyon számít, gyorsan ráböknek valamire, hátha az jó és ezzel sok pontot kaszálnak, nem pont az az elmélyült tanulás, amit az ember szeretne. Persze nem csak Kahoot!-tal van gond, ugyanilyeneket lehetne mondani a Redmentáról és az összes csili-vili tesztmotorról, az interaktív tábláról, az összes eszközről, ami valójában a tanítás 19. századi paradigmájába rekedve próbálja a technikát bevezetni.

Jó IT-marketingesként a legtöbb edtech eszközt azzal reklámozzák, hogy megkönnyíti, meggyorsítja, átveszi a tanár munkáját, ahogyan ezt várjuk egy okos mosógéptől és robotporszívótól is. Az AI megjelenésével is az volt az első ajánlat, hogy remek óravázlatokat ír majd a tanár helyett, sok munkát megspórolva. A baj csak az, hogy meglehet a tanári munka sebességét javítják ezek az eszközök, a minőségét viszont nem. Sajnos, a pedagógiában nem igaz az engelsi elv, hogy a mennyiség átcsap minőségbe, hiába tanultatjuk meg valakivel az összes főváros nevét, attól nem kerül közelebb a földrajzi gondolkodáshoz. A valódi innováció, főként az olyan komplex és lassan változó rendszerekben, amilyen az oktatás is, kezdetben soha nem kényelmes, hanem nehézkes, akár kontraproduktívnak is tűnő, sok buktatóval terhelt. Ha valami nem ilyen, akkor gyanús, hogy nem is hozott valódi változást. Erre jó példa a ppt-k vagy az interaktív táblák használata, kifejezetten könnyen kezdték el alkalmazni a tanárok és tartottak vele ugyanolyan frontális órákat.

A dolog a felszínen remekül működik, az informatikusok gyártják a valódi segítséget nem adó eszközöket, a tanárok pedig azt gondolják, hogy a technika erre való és ezt várják. Csak az az eszköz marad el, ami majd tényleg forradalmasítja az oktatást. Persze meg lehet törni ezt az ördögi kört, nem is kell hozzá olyan sok. Az egyik oldalról kifejezetten hasznos lehet, ha az edtech fejlesztése kiindulópontja egy tanár, az ilyen helyzet csodákra képes. Nagy szerencse, hogy ezt a cikket én írom és nem Tibor, így nyugodtan tudok példálózni azzal, hogy a Motimore, ami Tibor egy pedagógia problémájának megoldására jött létre, milyen jól működik. A Motimore egy új szemlélet, a játékosítás eszköze, így valós változást tud elérni a tanításban. Az is segíthet, ha tanárként a meglevő és új eszközöket megpróbáljuk valóban innovatívan használni. A Kahoot! például nagyon jó lehet az előzetes tudás felmérésére és arra is, hogy a diákok figyelmét koncentrálja a fontos részek felé az órán. Az AI is használható sok és a változó tudás-definíciót követő módon, erre próbálunk minél több példát adni a könyvünkben is. Talán nem kell folyamatosan ugyanazokban a körökben járnunk.