AI-tanároké a jövő?
Vezércikk - 2024. december 23.
Különös dolog a placebo, olyan tabletta vagy akár injekció, amiben nincsen semmilyen hatóanyag, csak cukor vagy sós víz és mégis sok betegség esetén azt találták, hogy segít a betegeken. Természetesen nem mindegy, hogy milyen panaszról van szó, artériás vérzés vagy vakbélgyulladás esetén senkinek sem jutna eszébe placebót használni, de fájdalomcsillapításra, egyes pszichés problémákra (például depresszióra) kifejezetten hatékony lehet. Azt is tudjuk, hogy nem mindegy, milyen a plcebo, a drágább jobban hat, mint az olcsóbb és a szuri is hatásosabb, mint egy egyszerű tabletta. Egy több évig tartó vizsgálatban, még az alanyok 5%-ánál elvonási tünetek is jelentkeztek, amikor abbahagyták a szedését. Az orvosok elképzelése szerint ez a kezelés a szervezet meglévő erőforrásait, például az agy saját fájdalomcsillapító rendszerét mozgósítja, ebből a szempontból nem különbözik a minden szülő által alkalmazott gyógypuszi hatásmechanizmusától. Hiába kifejezetten hatásos bizonyos esetekben, jellemző, hogy ez a hatás nem tartós, az okokat nem kezeli, legfeljebb a tüneteket. Ráadásul a placebo használata etikai szempontból nagyon megkérdőjelezhető, hiszen tulajdonképpen becsapja az orvos a beteget, ráadásul erősen erősen megingatja az orvosba vetett bizalmat is, miért hinné el a beteg a legközelebbi alkalommal, hogy a gyógyszer, amit adnak neki valódi?
Mindez a mesterséges intelligencia, annak oktatási használata és közelebbről a mesterséges intelligencia tutorok kapcsán jutott eszembe. A nagy nyelvi modellek (ChatGPT és társai) megjelenésekor az egyike első gondolat az volt, hogy ezeket hogyan lehet majd használni az oktatásban, félelmek és távlatos remények egyaránt elhangzottak. Voltak, akik a tanárok munkáját féltették, míg mások a személyre szabott oktatás aranykorát vizionálták. Nem véletlen, hogy a ChatGPT-t fejlesztő OpenAI még a legmenőbb modelljeinek megjelenése előtt megkereste Salman Khan-t, hogy dolgozzanak együtt a technika lehetséges oktatási alkalmazásain. Sal Khan nem akárki, ő alapította a Kahn Akadémiát (aminek sok anyaga már magyarul is elérhető), ami kis oktatóvideókkal segíti a tanulást és a tanítást. A Khan Akadémia megjelenése túlzás nélkül földindulásszerű hatással volt a technika oktatási használatára, hozzájárult ahhoz, hogy a 2000-es évek elején a kifordított osztályterem volt az egyik legfelkapottabb kifejezés az oktatásban. Khan nem csak könyvet írt a mesterséges intelligencia használatáról és nem csak videóban mutatta be a ChatGPT-4o tutor képességeit, hanem egy külön AI-ra épülő előfizetéses tutort is fejlesztett Khanmigo néven. Akkor most tényleg arra kell felkészülnünk, hogy a tanárok helyét átveszik a mesterséges intelligencia tutorok?
Az oktatási újításokra is igaz az, ami minden másra is, a felfokozott várakozások gyakran erősen túlzó állításokhoz vezethetnek eleinte, ráadásul hajlamosak vagyunk az újdonságokra egyfajta kizárólagossággal gondolni, azt várni, hogy az majd megold minden problémát. Idővel aztán a különféle technológiák újítások megtalálják a helyüket, beépülnek a rendszerbe vagy nem egyszer eltűnnek teljesen. Ami viszont valahogy mindig megmarad, az a tanár, aki a tanítás egyik résztvevője. Tanulás történhet tanár nélkül, de tanítás nem. Ennek nem csak szemantikai okai vannak, hanem mélyebb pszichológiai, sőt evolúciós háttere is. Az emberréválás fontos része volt a kulturális transzfer kialakulása, úgy vagyunk huzalozva, hogy valaki mástól tanuljunk. Erről szól a természetes pedagógia elmélete és ez az, amiért a tanár nélküli kísérletek legfeljebb is felemás eredményekkel jártak. Sugata Mitra 1999-ben kezdte el a lyuk a falban kísérleteit, aminek eredményeiről látványos TED előadásokban számolt be. Állítása szerint, ha a gyerekek lehetőséget kapnak rá, ami egy internetre kapcsolt számítógépet jelent, akkor bármit megtanulnak és valójában nem sok szükség van tanárokra. Az elképzeléssel kapcsolatban több dolog is problematikusnak bizonyult, egyfelől az állításait nem támasztotta alá tudományos kutatásokkal, a kísérletben résztvevő gyerekek száma nem volt túl magas és komoly kritika érte azt is, hogy egyáltalán mit tekintett ő tudásnak. Mások utánkövetéses vizsgálataiból az derült ki, hogy a gyerekek igazán a nyelvet sajátították el, a nyelvtanulásban valóban nagy segítség volt ez a módszer (de azt tudjuk jól, hogy a nyelvtanulásban segít, ha valaki nyelvi környezetbe kerül és az is biztos, hogy nyelvet kicsit másképpen tanulunk, mint minden mást), de már egyebekben legfeljebb csak felszínes tudás alakult ki, el tudták ismételni a tananyagban előforduló kifejezéseket, szövegeket, de mélyebb megértés nem alakult ki. Valahogy úgy, ahogyan a placebo hat.
A mesterséges intelligencia oktatási használata kapcsán is nagyon hasonló eredményekre jutott egy alapos és 1000 diákon végzett vizsgálat a matematika tanulásához használtak a diákok ChatGPT-t vagy egy külön erre a célra idomított AI tutort, kezdetben az AI-t használó diákok látványosan jobban teljesítettek a hagyományosan tanulóknál, amikor viszont elvették tőlük a segítséget, akkor az eredményük az általános GPT esetén még romlott is, a speciális tutor használatakor pedig nem volt jobb azoknál, akik csak a hagyományos módon tanultak. A szerzők szerint az AI-t mankónak használták a diákok, ami nem segített nekik hosszú távon. Olyasmit láthatunk, hogy az AI-tanárokkal felületes tanulási eredmények érhetőek el, amik csak bizonyos fajta tanulásra alkalmazhatóak egyáltalán, pont úgy, mint a placebo gyógyhatása esetén.
Ahogy a placebo esetében is erősen érvényesül a hitelesség problémája, így van ez az AI-tanárral is. Aki egy picit is dolgozott vele, tudhatja, hogy milyen gyorsan lesz idegesítő a rendszerek Pollyanna-szerű visszajelzése, minden nagyszerű, minden csodás és minden fantasztikus, ezek a kifejezések pillanatok alatt veszítik el értéküket, amikor mindenre ez a reakció. A tanári munka egyik legnehezebb része a megfelelő és ösztönző visszajelzés adása, a jelenlegi AI-tanárok ebben teljesítenek jól. Természetesen abban sem tudnak igazán jól működni, hogy hangulatot, kedvet, csoportdinamikát érzékeljenek és ennek megfelelően változtassanak a tanításon. Mivel a tanárok nagy része ezt teljesen tudatosan teszi, ilyesmire beidomítani egy AI-t majdhogynem lehetetlen. Izgalmas felmérés készült egyszer arról, hogy egy tanár egy óra alatt hány döntést hoz, percenként 10-12 olyan helyzettel szembesül a tanteremben, amiben, gyakran nem tudatosan, de döntés hoz (rászól-e a gyerekre, aki nem figyel; lassít-e, ha valaki lemaradt; felkapcsolja-e a villanyt, ha beborul kint stb.), erre felkészíteni egy AI-t nem tűnik nagyon kivitelezhetőnek, főleg amiatt, hogy a nagy részükről mi magunk sem tudunk miközben döntünk.
A tanárokat kiváltó mesterséges intelligenciákkal a legnagyobb talán az, hogy amiként a placebo elsőre egészen jónak tűnhetnek és felmerülhet a kérdés, hogy akkor minek költsünk a tanárokra, de az a tanulás, amit ezekkel érhetünk el, nem azonos azzal, amit a hús-vér tanárokkal töltött idő alatt lehet elvégezni. Van olyan helyzet, amikor az orvos placebót ír fel, sőt olyan is van, amikor meg is mondja a betegnek, hogy amit éppen kap az nem más, érdekes módon ilyenkor is lehet hatása a sós víznek vagy a cukorgolyónak, ha nem is olyan erős. Azonban a placebóra épülő orvoslás szerencsére sosem merült fel valódi alternatívaként. Meglehet, így kellene gondolnunk az AI-tutorokra is.
