Forradalmi időket élünk, ha csak más nem is, de a mesterséges intelligencia megjelenése csak az internethez vagy a számítógépek megjelenéséhez hasonló hatású. De nem csak a technikában zajlanak éppen forradalmak, talán kevésbé látványos, de az elmúlt húsz évben a társasjátékok világában is lezajlott egy igazi revolúció. Az úgy nevezett modern társasjátékok az ezredforduló táján jelentek meg és mára teljesen kiszorították a korábban a társasjátékok szinonimájaként kezelt őskövületeket, a Ki nevet a végén?-t vagy a Monopoly-t. A modern társasokban a hangsúly a játékélményen van, kicsi a szerencse szerepe, nem lehet kiesni, többnyire arra sincs lehetőség, hogy valaki reménytelenül lemaradjon. A modern társasjátékokban arra is figyelnek, hogy sokféle és izgalmas döntéssel szembesüljenek a játékosok, legyen lehetőség a taktikára és a hosszabb távú stratégiára is.
Ezek között az újfajta társasjátékok közül iskolateremtő volt a 2008-ban megjelent Pandemic, ami az első nagy sikerű kooperatív játék volt. A játékban világjárványokat kellett megállítania a játékosoknak közösen, tehát vagy mindenki nyer, vagy mindenki veszít. Egy ilyen játék azonnal kínálja magát az iskolai használatra, csak hát nem olyan könnyű hatékonyan bevinni az osztályba. Egy átlagos társas játékosainak száma legfeljebb öt, nagy ritkán nyolc, egy osztályban pedig lényegesen többen vannak. Lehetne megoldás, hogy csapatokban dolgoznak, de úgy nagy a veszélye annak, hogy sokan unatkoznak, amíg igazából a csapatból egy-egy gyerek játszik. A másik gond az idő, a komolyabb társasjátékok legalább két, de nem ritkán négy órán át is eltartanak, nem könnyű olyan iskolai helyzetet találni, főleg, ha 45 perces órákba vagyunk szorítva, amikor lehetőség van arra, hogy egy játékot végig játszunk.
A modern társasjátékok között nagyon sokféle témájút találhatunk, vannak, amik valamilyen történelmi időszakban vagy helyzetben játszódnak, vannak, amik valamilyen szakma működését játszák le, de ha mégoly csábító is, hogy ezeket tanításra használjuk, hamar kiderül, hogy a téma csak egy váz, ami a játékra rá van húzva. A Virtú ugyan a reneszánsz Itáliában játszódik, de hiba léenne azt gondolni, hogy abból bárki megtanul valamit az adott korról, ahogy a remek Clinic Rush sem alkalmas arra, hogy a biológiai ismereteket bővítsük. Ez persze nem is csoda, ezek elsősorban játékok, amiknek a célja a szórakozás és a jó játékélmény, nem a tanítás. Sajnos a kifejezetten tanítási céllal készített játékok pontosan az ellenkező végletbe esnek és többnyire nem túl izgalmasak játéknak, hanem valamiféle kvíz ilyen-olyan köntösbe bújtatott variációi. Így aztán korábbi próbálkozásaim, hogy társasokat vigyek be az órára nem voltak sikeresek.
A minap viszont megjelent egy olyan társas, ami nagyon kínálta magát arra, hogy a tanításban is szerepet kapjon, az egyik szerzője a Pandemicet is kitaláló Matt Leacock, természetsen kooperatív játék a témája pedig a klímaválság kezelése. A holnap társadalma című játékban a játékosok az USA, Kína, Euorópa és fejlődő világ vezetői, akik különféle rendelkezésekkel, projektekkel próbálják meg megelőzni a katasztrófát, elérni a karbonsemlegességet, amikor az emberi tevékenység már nem növeli a légkör szén-dioxid tartalmát. Ami kiemeli ezt a játékot sok más közül, hogy ebben kifejezetten cél volt az, hogy tudományosan megalapozott legyen benne minden, lehetőség szerint valósághű legyen benne minden. Ezt segíti az is, hogy minden kártyán egy-egy QR-kód is van, ami alaposabb, részletesebb leírást ad arról, amit a kártya tesz. A játék remekül működik, egyértelmű belőle, hogy a megoldáshoz globális együttműködésre van szükség, de az is erénye, hogy valamiféle apokaliptikus képet fest, hanem lehetőségeket kínál arra, hogy megoldjuk ezt a problémát. Tökéletes lehet a játék például a hamarosan érkező fenntarthatósági témahétre is.
A kérdés azonban továbbra is fennáll, hogyan lehet ezt jól használni az osztályteremben? Azt hiszem, sikerült egy elég jó megoldást találnom erre. A játékot négy csapat játszotta, akik az USA-t, Kínát, Európát és a fejlődő országokat irányították, egy-egy csapatban 4-7 diákkal. Mindenki kapott egy szerepet, ami meghatározta, hogy mit kell csinálnia. A miniszterelnök döntött arról, hogy az ország milyen projekteket hajt végre (milyen lapokat játszik ki), a külügyminiszter volt az, akim a többi csapattal egyeztetett, az ökológus figyelhette a központi táblát, amin a környezet állapota látszik, a kutató feladata az volt, hogy a QR-kódokat beolvasva nézzen utána annak, hogy pontosan mi is történik. Ezt azután a média képviselőjének kellett összefoglalnia, aki minden fordulóban cikket írt az előző forduló eseményeiről. A forduló végén pedig mindenki továbbadta a szerepét, így mindenki többféle pozícióban kipróbálhatta magát. A játék így remekül működött, és ami legalább olyan fontos, a tanulást is szolgálta.
A rendszer pontos leírása és kinyomtatható kártyák a szerepek leírásával lentebb érhetők el: