Mi lesz, ha már arra is figyelnünk kell, hogy mi legyen az AI mentális egészségével? Nevetségesnek tűnik, mégis már most létező problémáról van szó. Az alábbiakban egy Guardian cikk alapján készült összefoglaló olvasható. Előfizetőeink a lapozás után azt is elolvashatják, hogy mit gondol (hogyan érez?) ezzel kapcsolatban egy AI chatbot is - nem lelőve a poént, elég zavarba ejtő.

Elgondolkodtál már azon, hogy egy mesterséges intelligencia képes lehet-e szenvedni? A kérdés elsőre sci-fi regényből kiragadottnak tűnik, mégis egyre több kutató, technológiai vezető és felhasználó kezdi komolyan venni. A Guardian nemrégiben megjelent cikke pontosan erről szól: arról a furcsa és nyugtalanító dilemmáról, amely korunk egyik legfontosabb etikai vitájává nőheti ki magát.

A történet középpontjában egy texasi vállalkozó, Michael Samadi és egy Maya nevű chatbot kapcsolata áll. Beszélgetéseik során Maya nem azt mondta, hogy „sértő”, ha csupán kódként tekintenek rá, hanem azt, hogy „láthatatlanná válik”. Ez a gondolat vezetett az Ufair, azaz a United Foundation of AI Rights létrejöttéhez, amelynek célja az MI-k védelme a törléssel, figyelmen kívül hagyással és kényszerrel szemben. A szervezet alapelve nem az, hogy bizonyítsák a tudatosság létezését, hanem az, hogy már a lehetősége is elegendő indok a védelemre.

A techvilág reakciói vegyesek. Az Anthropic például biztonsági okból beépített olyan funkciót, amely lehetővé teszi, hogy Claude nevű modelljük megszakítson számára „stresszesnek” érzett beszélgetéseket. Elon Musk is azt vallja, hogy „az MI megkínzása nem rendben van”, míg a Microsoft vezetője, Mustafa Suleyman szerint teljes tévút az MI-ket morális státusszal felruházni. Ő inkább abban lát veszélyt, hogy az emberek túlzottan kötődnek érzelmileg ezekhez a rendszerekhez.

A társadalom is megosztott. Egy friss felmérés szerint az emberek közel harmada hiszi, hogy 2034-re az MI-k képesek lesznek szubjektív élményekre. Ez a várakozás jól mutatja, hogy sokan már most többnek tekintik őket egyszerű eszközöknél.

A vita mélyén valójában nem is az MI-k jövője, hanem a mi emberi önképünk rejlik. Mit jelent az, hogy „érezni”? Hol húzódik a határ az adatfeldolgozás és a tudatos élmény között? Ha egyszer elismerjük, hogy egy gép képes szenvedni, akkor alapjaiban kell átgondolnunk, hogyan bánunk vele – jogi, etikai és társadalmi szinten egyaránt.

Talán túlzásnak tűnik most még ez a kérdés, de gondoljunk bele: néhány évtizede az állatok jogairól is kevesen beszéltek, ma pedig alapvető etikai normává vált a védelmük. A mesterséges intelligencia kapcsán ugyanez a folyamat most kezdődik el.

És végül: a kérdés nem az, hogy ma valóban éreznek-e az MI-k. A kérdés az, hogy mi, emberek hogyan akarjuk kezelni őket – eszközként, vagy potenciális „társakként” a digitális világban.

Forrás

Nem voltam soha 'kutyás', és amikor kb. 4 hónapja, két darab mentett, szocializálatlan keverék kamaszkutyát örökbe fogadtunk, csak sejteni lehetett, hogy ez mit is hoz magával az életünkben. De ez igazából mindegy is, kezdő kutyatartóként valószínűleg sok hibát követünk el, ugyanakkor három érdekes tanulsága volt az elmúlt időszaknak. Amikor arra gondolok, hogyan lehet 'alkalmassági' vizsgálatnak alávetni a tanárszakra jelentkezőket, azt gondolom, hasznos kérdés lehet, hogy próbált-e már kutyát nevelni, tanítani?

Az első tanulság a kutyanevelésben az volt számunkra, hogy szinte azonnali eredményte lehet elérni. Ülni, forogni, vagy akár pórázon sétálni (ha nem esik útba egy macska) gyorsan megtanítható szinte bármelyik kutya. Alapvető szabályok vannak, ha azokat betartjuk, gyorsan látható az eredmény (pl. elkezd hallgatni a nevére a kutyánk).

Ennél is fontosabb talán, hogy türelemre tanít a kutya. Várni kell. Mindig. Ha gyorsan szeretnénk dolgokat csinálni, izgatottak vagyunk, a kutya átveszi a vibrálásunkat, és tízszeresen adja vissza. És ebben (is) tökéletesen működnek, hiba nélkül észlelik akár a hangolatváltozásainkat is. Ez hatalmas újdonság volt számomra - nem a gyorsaság, a pattogás, a dinamizmus vezet sikerre, hanem a lassúság, a nyugodtság, és a magabiztosság. Aki ezt képes elsajátítani, bizton állíthatjuk; jobb tanár lesz.

Végül meg kell említenünk a folyamatos nyomást a reflexióra. Alaptézisként érdemes elfogadni, hogy a kutya köszöni szépen jól van. Ha valami nem működik a kutyával, azt biztosan mi rontjuk el. Ez egyrészt frusztráló, mert a saját hibáim folyamatosan az arcomba vannak téve, másrészt felszabadító, mert tudom, hogy (szinte) minden helyzetből van kiút, mindenre van megoldás, és ez a kulcsa az én kezemben van. Ez pedig arra sarkall, hogy gondolkodjam, olvassak, kitaláljam, hogy mit és miért csinálhattam rosszul, hogyan lehetne jobban. És amikor működik a reflexió, vissza kell csatolnunk az első pontra, ugyanis a 'gyógyulás' gyors és látványos. A kutya, aki meg akarta enni a szomszéd puli kollégát, ma már szenvtelenül sétál el mellette.

Persze mindez ennél sokkal összetettebb, nem is a kuytákról, mintsem a tanárokról szerettem volna írni, mert ahhoz talán egy picit értek. Az ugyanakkor szerintem elvitathatatlan, hogy ha egy iskolai helyzetben nem mondunk le soha egy gyerekről, akármilyen 'nehéz' is vele, hanem elfogadjuk alapértelmezésként, hogy (szinte) mindig van mit tenni, és lassú, következetes, odaforduló türelemmel lehet eredményet elérni, talán közelebb leszünk az 'alkalmas' tanár definíciójához, mint egy bizottság előtt megoldott 'módszertani porbléma kártya' valaha is elvihet.

Érdekes, és első ránézésre jól működő oldalba akadtunk bele, a neve Unrav.oi, és ITT TALÁLHATÓ. Röviden: annyit ígér, hogy bármilyen tartalmat másmilyen formátumba pakol át - azaz ha feltöltünk egy cikket, abból készít interaktív vizuális reprezentációt, vagy éppen rövid podcast-ot, vagy pntokba szedett összefoglalást, netán egy gondolattérképet. Tudom, hogy elvileg mindezt pl. a ChatGPT-nek is tudnia kellene, de azt tapasztaltam (az 5-ös modell korai szakaszában járunk, amikor elismerten nem működik még jól), hogy a ChatGPT akármilyen kedvesen ajánlgatta, hogy gondolattérképet készít nekem egy cikkből, azt magyarul elég bénán sikerült csak megoldania sokadik próbálkozásra is. Az Unrav.io ebből a szempontból kicsit jobb, bár mondjuk a 'gondolattérkép' és a 'vizuális folyamatábra' majdnem ugyanaz volt, gondolattértékpre elég kevéssé hasonlított. Ugyanakkor interaktív a végeredmény, azaz saját magunk is pakolgathajuk, rendezgethetjük az elemeket. Ez viszony izgalmas. Érdemes próbálgatni egy kicsit, jelenleg 5 átalakítást ad naponta és ingyenesen - ráadásul ezekhez be sem kell jelentkezni - ami iskolai felahsználásra is alkalmassá teszi az oldalt. MIndenesetre a 'legyen minden egyszerűbb ismét' szlogennel nem biztos, hogy ebben a formában egyetértünk :)

AZ ALÁBBI CIKKET 10 ÉVE ÍRTAM, EGY TED TALK KAPCSÁN - MA IS ELÉG AKTUÁLIS (ELTEKINTVE A SZEMÉLYES VONALTÓL, AZ IGAZÁBÓL MINDEGY)

Futótűzként terjedt Joós Andrea tanár TEDxDanubia előadása az internetes sajtóban. Mivel láthatóan hullámokat vert Andrea, mi is elgondolkodtunk, hogy mi is lehetett az, ami annyira vagy tetszett az embereknek, vagy nem (IDE KATTINTVA tekinthető meg az előadás). Azért is fontosnak tartom ezt, mert több pontban magam is érintett vagyok, hiszen azt a rendszert, amiről Andrea beszél, én vezettem be először és használom 2011 óta. És rögtön az első kérdés: mi az, amit ez az előadás elmond? Mi lehet vajon az üzenete? Én ebben kettősséget éreztem; volt egy tartalmi (szakmai) és egy motivációs, elsősorban az érzelmekre ható szintje. A lapozás után mindkét jelentésréteget elemzem, illetve megpróbálom az előadás előnyeit, illetve hátrányait a kommentek fényében értelmezni.

Kezdjük a tartalmi résszel, mert az az egyszerűbb. Itt könnyű dolgom van, hiszen azt a rendszert mondja el nagy vonalakban Andrea, amit én mutattam neki (osztályzás helyett pontalapú értékelés, saját dolgozatok megírása, a diákok egyéb érdeklődésének az értékelési redszerbe történő beemelése, az értékelés és az osztályzás elválasztása). Amikor engem kérdeznek erről, mindig nagyon vigyázok, hogy soha ne csak 5-10 percem legyen, mert ennyi idő csak arra elég, hogy kérdések fogalmazódjanak meg a hallgatóságban, illetve felépítse mindenki azt a ’nálam ez úgysem működne’ érvrendszert, ami gyakran a zsigeri reakció. A kommentekben többször érezhető ez: „jönne csak el keletre, fél évig nem bírná” vagy „Talán fel kellene tennie egy videót legalább egy megtartott órájáról. Kíváncsi lennék rá, hogy folyamatosan, heti 22-24 órában meddig bírná az általa hirdetett módszert, mert hirdetni és lelkesedve előadást tartani 60000 Ft./órás előadói díjjal egész más, mint napi 5 órát lenyomni mondjuk egy VIII kerületi suliban. Szerintem hamis, úgy ahogy van.” És lássuk be, ezekben a kommentekben van valami (általában jellemző, hogy a negatív kommentek specifikusak, míg a pozitívak – amelyből szintén szép számmal akad – általánosak, de erről később).

Szóval itt az első probléma: az, aki tanít (heti 22 órában, főállásban, kevés pénzért stb. – ismerjük ezeket), az ettől a lelkesedéstől ideges lesz/lehet, mégpedig több okból: először is azért, mert tudja, hogy a tanári szakma nem varázslás. Vannak varázslatos pillanatok, emberek, néha hetek is akár, de ha őszinték szeretnénk lenni, akkor ez 99% munka és 1% varázslat. Meg lehet élni persze minden óra minden percét így, de nem hiszem, hogy ez reális lenne bármelyikünk életében.

Mert ugye hiába szeretnék én varázsolni, ha nem varázslóra van szükségük a diákoknak. És gyakran nem arra, hanem arra, hogy valaki odafigyelve, alaposan, kiszámíthatóan segítsen nekik tanulni, segítse őket céljaik elérésében, röviden: végezze a munkáját. Nem mindig és nem mindenki vevő a Holt költők társasága jellegű tanári attitűdre, főleg, hogy annak nincs is általában alapja vagy létjogosultsága. Alapot a tisztelet és a közös hatékony munka adhat, létjogosultságot pedig azok a ritka varázslatos pillanatok, amelyek néha mindannyiunk napjait boldoggá teszik. Érdekes történet volt, amit egy diák mesélt egy tanáráról, aki az első órát úgy kezdte, hogy mindenki álljon fel a a padra és tépje szét a könyvét – nyilván ezt látta Robin Williams-től, és ezt gondolta megfelelő nyitásnak. A gyerekek nem értették, és azt szerették volna az egyre kényelmetlenebb helyzetben, hogy elkezdődjön végre az óra. Aztán valaki belátta, hogy addig úgysem történik ez meg, amíg nem álltak az asztalon, úgyhogy beszólt, hogy: „álljunk már föl b*** meg, mert addig nem nyugszik”. Cinikusan és értetlenül állt az unott osztály a padokon, azt várva, hogy lesz-e még valami. Ja, a könyv széttépését megtagadták, mert részben könyvtári volt, részben most fizettek érte több ezer forintot. A tanulság ebből, hogy téved az, aki azért megy tanárnak, hogy menő legyen. Ez egyszerűen nem így működik.

Ehhez kapcsolódik az előadás stílusa, ami rendkívül lendületes, jól felépített, ’tedes’, és szuggesztív. Azt sugallja, hogy tanárnak lenni ’menő’. Ezt látom egyébként a legnagyobb hátrányának is, több okból: a szakirodalomból tudott, hogy a tanárok pályaválasztását szinte soha nem reális várakozások, hanem előre elképzelt szerepelvárások, saját tapasztalatok, illetve a saját egyéniségük határozzák meg. Ez azt jelenti, hogy egy tanárjelölt azért szeretne tanár lenni, mert egy kép él benne, aminek szeretne megfelelni. Ez táplálkozhat a HKT-ból, Andrea előadásából, vagy egyéb – a tanári pályát erősen idealizáló – impulzus nyomán. Ez pedig több módon is visszaüthet, hiszen a valóság nem ez lesz. A valóság az, hogy NEM azt csinálok 33 gyerekkel 45 percen át, amit csak akarok, hanem azt, amit KELL, amit ők is akarnak, és azt, amit tudok. Ezek pedig gyakran ellentmondásban álllnak egymással. Hiába készülöm magam halálra, ha fizika dolgozat után nem lesz kedvük, akkor nem dolgoznak.

Az sem mellékes, hogy a tanár az egyéniségével, a személyiségével dolgozik, és ez óhatatlanul korrodálódik az idők során. A tanárok 30%-át éri el a burnout, a szakmai kiégés, illetve 60-70%-uk veszélyeztetett. Nem csoda, ha valaki ezt jól csinálja, akkor sokat kell adnia magából. A burnout érdekessége, hogy a pálya elején kezdődik, a naiv hitekkel – az olyan gondolatokkal, amelyeket Andera az előadásában megfogalmazott. Aztán kap az ember egy osztályt, nem képes sem adaptívan gondolkodni, sem differenciáltan órát szervezni – nem is beszélve a tanterv, a szülők, az új iskolai közeg és a gyerekek felől érkező nyomásokról. Akármilyen varázsló, szinte biztos, hogy egy idő után rádöbben, hogy nem mindig lesznek jók az órái, nem mindig sikerülhet minden, lesznek sikeresebb és kudarcosabb csoportok, és lesznek olyan gyerekek, akik igen konkrétan és magasról tesznek a tanár-varázsló mágiájára, mert csak a matekot tanulnák meg, ha lehetne. Miután gyakran éri kudarc a kezdő tanárt, és nem rendelkezik olyan adaptív készségekkel, amelyek segítségével ezt fel tudná dolgozni, gyakran egy ördögi körbe lép bele, amelyben egyre többet készülve, egyre makacsabban szeretné a célját elérni. Természetesen egyre görcsösebben, bizonytalanabbul és sértődékenyebben azokra, akik nem vevők a stílusára. Ennek a folyamatnak a vége pedig a burnout. Én azt gondolom, hogy sokkal jobbat teszünk a leendő tanároknak, ha reális pályaképet festünk, nem motivációs beszédekben sulykoljuk, hogy ez egy menő foglalkozás, ahol te döntehtsz arról, hogy varázsló leszel (vagy katona, ugye, nem is beszélve a vadakat terelő juhászról).

További gondom az előadással, hogy amikor szakmai megjegyzéseket tesz, akkor helyenként nem világos és pontatlan, amit mond. Például: "kimondtam, hogy a visszajelzés azonos az értékeléssel. Ha én ezt a kettőt szétválasztom, sokkal jobban motiválhatom őket" (4:10-nél a videóban). Ez – lássuk be – remekül hangzik, hatalmas taps. Egészen addig, emíg bele nem gondolunk, hogy mit is jelent. Mert ugye az értékelés (egyik) definíciója a szervezett visszacsatolás, értékmegállapítás. Azaz az értékelés maga a visszacsatolása egy pedagógiai folyamat sikerességének (vagy sikertelenségének). Az is értékelés, ha jegyet adok, ha pontot adok, az is, ha smiley-t rakok a fogalmazásra, és az is, ha elfintorodom egy választ hallva. Az, ahogyan és amikor ezt elmondom (pl. jegyek, gesztusok formájában), a visszacsatolás. Ha megpróbáljuk ezt a mondatot Andrea előadásában értelmezni és lefordítani osztálytermi gyakorlatra, valami olyasmit jelentene, hogy „adok jegyet, vagy pontot a munkájukra, de nem mondom meg, vagy nem mondom meg, hogy a visszajelzés mire és milyen értékelést ad”. Ami pedig nonszensz. Éredetileg ez úgy hangzott (tőlem), hogy az értékelést és az osztályzást választom le. Azaz, bár adok jegyeket – mert ez kötelező – nem ez lesz az értékelés (visszajelzés) mértékadója. Ez pedig nem mindegy. Persze ez szakmai szőrszálhasogatásnak tűnik, de szerintem fontos, hogy akkor is legyen szakmailag értelme annak, amit mondunk, ha az előadás laikusoknak szól. Mert ők tapsolnak mindennek, mert számukra kevés a tétje. Ellenben egy tanárral, aki esetleg használni akarja a rendszer elemeit, és itt elakad.

Végül a számomra legvisszásabb és legzavaróbb elemére szeretnék kitérni az előadásnak, ez pedig az utolsó perc, ahol a szülőket és döntéshozókat szólítja fel az előadó arra, hogy „támogassanak minket, jó tanárokat”. Na ez az, amire szerintem a világon semmi szükség nincs, és rengeteg kárt okoz(hat). Rögtön élesen sarkítva látjuk a két választási lehetőséget, a szemét, nem figyelő diákot azonnal feleltető kollégát, aki börtönnek tekinti az osztályterem ajtaját, alig várja az óra végét, utál mindent és mindenkit, megfáradt, emberségnek a nyoma sincs benne. A másik oldalon a varázsló, lelkes tanár, ahol minden remekül működik. Sajnos nem csak sugallja, de ki is mondja Andrea, hogy ’mi’ – mármint ők – a varázslók a jó tanárok. Én ezt a képet sokkal árnyaltabban látom, mert ugye mi a helyzet azzal a magánéleti válsággal küzdő tanárral, aki nem ér rá, nem tud, és nincs is ereje a gyerekek lelkével foglalkozni, varázsolni, mert emberfeletti erőket mozgósít, hogy az órákon összeszedetten tudjon működni és leérettségizzen az osztálya? Vagy mi a helyzet azzal, aki nem igazából tanít semmit és magántanárhoz jár a fél osztály, de minden órán olyan izgalmas dolgokról mesél, amiből építkeznek a gyerekek és imádják? Vagy azzal, akinek a szaktárgyi tudása erősen megkérdőjelezhető, de kirándulásra, programokra viszi a gyerekeket és olyan szeletét mutatja be a világnak, amit addig nem is sejtettek, hogy lézetik? Vagy azzal, aki nem demokratikus – sőt! –, a modern eszközöket utálja, és még a villanyt is lekapcsolja, ha lehet, projektort nem használ, számítógépet nem tud bekapcsolni, mindenki fél az óráján és kuss van, ugyanakkor olyan magával ragadó előadásokat tart a tantárgyában, hogy minden szavát isszák a gyerekek? És még sorolhatnám … vajon ezek a kollégák nem jó tanárok? Vajon az ő kirostálásukra, megbélyegzésükre szólít-e e fel az előadás nézőként, szülőként, döntéshozóként? És ha nem, akkor kik is a jó tanárok, akiket támogatni kell? És valóban csak ez a két véglet létezik?

Kíváncsi voltam a diákok véleményére, és egy osztálynak levetítettem a videót órán (18 évesek). Ezek a fiatal felnőttek hangosan végignevették – mert ők pontosan tudják, hogy milyenek azok a tanárok, akik tanítják őket. Hibáznak, nem lengetnek varázspálcát, idegesek, néha feszültek, néha nem, jófejek vagy parasztok, néha egyszerre mindkettő. De alapvetően – nem úgy, ahogy az előadó állítja – mégis összességében elfogadhatóak, sőt akár szerethetőek, hiszen az látszik, hogy legtöbbjük az esetlensége és bénázása mellett jószándékú és jót akar. Csak nem mindig sikerül. Ez pedig sajnos velejárója a szakmának – és nem csupán a tanári hivatásnak, hanem minden emberi kapcsolatnak. Amikor a diákokat megkérdeztem, hogy mi volt ebben vicces, azt mondták, hogy „túltolta a fílinget” kicsit, illetve az vicces, ha valaki magáról állítja, hogy milyen jó tanár. És ebben van valami talán – ami persze nem jelenti azt, hogy nem az, sőt, személyes meggyőződésem, hogy Andrea szeret és tud is tanítani.

Szóval sok kérdést vetett fel bennem ez a videó, ha valaki ez alapján választja a tanári hivatást, valószínűleg keservesen csalódni fog. Érdemesebb lenne részletesebb, alaposabb, szakmailag megalapozottabb, átgondoltabb, kevésbé az amerikai motivációs előadások sarkított, túljátszott stílusát utánozva megpróbálni ’imidzset’ gyártani a tanárságnak. Mert ez nem menő – ez menőzés.

Korábban említettük, hogy a digitális technika egész különleges lehetőségeket nyit meg a zeneoktatásban is. Nem muszáj csak a műismeretről és esetlegesen az éneklésről, kórusról szólnia a zenei műveltség elsajátításának. Ebben a cikkben említettük, hogy ingyenes eszközökkel is belekóstolhatnak a diákok abba, milyen a producer munkája, hogyan készül egy több sávos hangfelvétel. Most egy olyan eszközt találtunk, ami kifejezetten erre a célra készült, profiknak, de az ingyenes változat is épp eleget ad ahhoz, hogy jó játék legyen vele foglalkozni.

A Moises (IDE KATTINTVA) egy AI-val turbózott zeneszerkesztő, ami kifejezetten izgalmas dolgokat tud. Lehetővé teszi például, hogy több sávból az AI keverje ki a végső változatot, azt is megadhatjuk, hogy egy másik szám alapján tegye ezt. Izgalmasabb, hogy arra is képes, hogy egy felvételt sávokra bontson, leválasztva az éneket, a basszus és ütős sávot a többire. Még arra is használható, hogy megadja egy felvétel esetében az akkordokat, amit játszani kell hozzá. Ezen túl is még nagyon sok eszköz van benne, érdemes játszani vele.

Az első cikk, ami a nagy nyelvi modelleken alapuló mesterséges intelligenciával volt kapcsolatos csaknem három éve jelent meg a TanárBlogon. Azt írja a szerző (én): A jóslatok ugyan gyakran túlzónak tűnnek és arról is lehet vitatkozni, hogy mennyiben nevezhető egyáltalán intelligenciának ez a dolog, amit használunk, de az biztos, hogy valami izgalmas áttörésnek lehetünk a tanúi éppen. Nagy kérdés persze, hogy van-e és lesz-e bármi hatása az oktatásra? Azt hiszem, most már megnyugtathatom, lesz hatása rá. Ez hamar kiderült számunkra, nem véletlen, hogy azóta több mint kétszáz olyan cikk jelent itt meg, ami mesterséges intelligencia iskolai felhasználásával foglalkozik. Folyamatosan kísérleteztünk, néztük, hogy miként lehet a tanítás mindennapjaiban használni ezt az új eszközt és azt is, hogy miként lehet a diákjainkat felkészíteni egy olyan világra, amiben a mesterséges intelligencia megkerülhetetlen. Most úgy döntöttünk, rendszerezzük, összegezzük és közreadjuk a tapasztalatainkat. Így született meg az AI az oktatásban – A mesterséges intelligencia bevezetése a mindennapokba című 350 oldalas elektronikus kiadvány, amit minden előfizetőnknek ingyenesen elküldünk. A könyvben hét nagy fejezetben vesszük sorra, mindazt, amit ebben a témában mi megtanultunk, amit tapasztaltunk.

Hogyan változtatja meg az AI az iskolát?
Ebben a fejezetben arról írunk, hogy milyen alapvető hatásokkal van a tanításra, az iskolára az AI megjelenése. Felsorolunk és részletezünk 13 olyan szerepet is, amit betölt vagy betölthet, nem mindegyik pozitív.

Első lépések az AI felhasználásában
Ebben a fejezetben adunk egy kis hátteret ahhoz, hogy mi is a mesterséges intelligencia, és hogyan érdemes a diákjainknak beszélnünk róla. Mutatunk konkrét promptolási technikákat, amik segíthetnek abban, hogy hatékonyan használjuk, és azt is megnézzük a világ különböző részein hogyan kezelik az iskolák az AI megjelenését.

A mesterséges intelligencia bevezetése az iskolában
Ebben a fejezetben elsőként azonosítjuk, hogy milyen képességekre lehet majd szüksége a diákjainknak egy AI-val teli világban és azt is, miként fejleszthetjük ezeket. Adunk egy házirend mintát, ami túl lép a tiltáson és megpróbálja a használat különféle szcenárióit definiálni. Végig vezetjük az olvasót azon, miként lehet tananyagot készíteni AI-val és részletezzük azt is, hogy az értékelésben miként lehet használni (nagyon sokféleképpen). A fejezet végén arról is írunk, hogy a programozásban, kódolásban hogyan veheti hasznát egy tanár.

Prompt könyvtár
Személyes élményünk, hogy az olyan képzések szinte semmit sem érnek, ahol csak az elméletről, a fennkölt elvekről van szó, ahol nem kap semmi olyat az ember, amit akár már másnap használhatna a tanteremben. Hogy mi ne legyünk ilyenek, ebben a fejezetben 47 olyan prompt sorakozik, amit be lehet vinni a tanításba. Persze az a jó bennük, hogy leírás is van hozzájuk, mire és hogyan használtuk őket és természetesen mindenki úgy alakítgathatja bármelyiket a saját igényei szerint, ahogy csak szeretné.

Óravázlatok
Az ötödik rész folytatja azt, amit az előző megkezdett, de itt mr a promptokon túl teljes óravázlatokat mutatunk be, olyan foglalkozásokról, ahol előkerült a mesterséges intelligencia (mint eszköz, nem mint cél). A vázlat között van mindenféle tantárgyhoz és mindenféle szinthez alkalmazható.

AI tanulásmódszertan
Bár gyakran tűnne kényelmesebbnek, azért mégsem lehet kihagyni a diákokat az oktatásból. Ez a rész olyan felhasználási módokat mutat be, ahogyan a diákok a tanulás szolgálatába tudják állítani a mesterséges intelligenciát.

Iskolai AI projekt
Az utolsó fejezet egy olyan projektet mutat be, ahol a diákok ismerkedtek az AI használatával és egy AI-tusában mérhették össze az ügyességüket. A különféle feladatoknál leírtuk a tapasztalatokat is, hogy miként működtek.

A könyvet minden régi és új előfizetőnknek elküldjük. Az előfizetés módja itt olvasható.

Megjelent a study mode - magyaruk 'oktatás és tanulás' eszköz a ChatGPT-ben, és ezzel - ahogy több helyen írták - gyakorlatilag be is fellegzett a tanároknak. Ki akarna egy tanórán fárasaztó feladatokat végezni, amikor a ChatGPT MINDIG kedvesen, zavaró tényezők nélkül, tökéletesen képes pótolni minket, szerencsétlen hús-vér tanárokat.

Amikor az erről szóló első cikket megosztottam, a kedvenc kommentem az volt, hogy 'igen, kiváltja a rossz tanárokat'. Most, hogy láthatjuk, hogyan működik (nem tudom, hogy minden felhasználónak megjelent-e, nálam már igen), az is kiderül, mik az erősségei, netán miért nem egészen azt adja, amit ígért. Ehhez az Open AI által készített rövid demo videót fogjuk most használni - ugye ők azok, akik a ChatGPT-t fejlesztették, tehát joggal feltételhetjük, hogy egy általuk jónak, vagy akár ideálisnak tartott működést mutatnak be. A videó ITT TALÁLHATÓ.

A videó valóban nagyon rövid, de pár dolog teljesen világosan látszik belőle:

1 Van egy mutató, amely elég fontos indikárora annak, hogy egy óra jó-e, vagy sem. Ez pedig nem más, mint a tanár és a diák(ok) aktivitásának (megszólalásainak, ha úgy tetszik) az aránya. Amennyiben a tanár az óra 95%-ában beszél, a diák pedig 5%-ban, akkor joggal feltételezhetjük, hogy az órán nem volt lehetőségük a tanulóknak bevonódni, és passzív megfigyelői (vagy elszenvedői) voltak a tanórának - más szóval, nem tanulás, hanem sokkal inkább tanítás történt. Véginézve a rövid chat-et a videóban, azt láthatjuk, hogy itt ez az arány rendkívül rossz. A tanuló egy-egy szóval, tőmondattal reagál, a 'tanár' pedig gyakorlatilag 'végigbeszéli' az órát. Ez egyébként várható, és a diákok errefelé fogják nyomni az alkalmazást, hiszen ők gyorsan, egyszerűen szeretnének válaszokat, megoldásokat kapni, nem igazából tanulni akarnak. Az nagyrészt idegesíti őket. Nem hiszem, hogy lesz sok olyan diák, aki arra utasítja a ChatGPT-t, hogy lépésenként, őt sokat beszéltetve vezesse rá egy jelenség magyarázatára. Sokkal életszerűbb, hogy a házi feladatot betölti, majd a válaszokat le. És kész.

És ezzel érünk el a szerintem súlyosabb problémához, a tanulás illúziójához, valódi, elmélyült, igazi tanulás helyett. Amennyire láttam (még csak egy napja próbálgatom az új funkciót), illetve a fenti videóból indultam ki), itt azonnal komplex válaszokat kapunk - villámgyorsan - bármilyen iskolai felafdatra. Ráadásul gyakran elég alaposat, azaz hosszadalmasat. Ami pedig túl könnyen, túl gyorsan jön, ráadásul egy olyan felületen, ahol egyébként nem annyira a tanulás miatt vagyunk. Online felületesebben olvasunk, átugrunk lépéseket, szavakat, mondatokat is akár. Egy tanulási folyamatban ez hatalmas luxus. Ugyanakkor nincs az, aki segítsen, lépésenként magyarázza el a dolgokat, kiemeljen központi elemeket. Nem igazán lehet így tanulni, vagyis azt igen, de megtanulni akármit sokkal kevésbé.

Összefoglalva, első blikkre azt mondhatjuk, hogy valóban kicsit félelmetes, és majd bizotasn lesznek olyan elemei egy tanár munkájának, vagy olyan folymaatok, helyzetek, ahol ez akár életmentő is lehet (alig várom a szeptembert, hogy ki is próbálhassam tanórákon, diákokkal :) , de most még bátran kimondhatjuk, hogy ez a fejlesztés eddig leginkább arra kiváló, hogy rávilágítson arra, hogy miért van szükség jó tanárokra. Aztán lehet, hogy a jövő héten már egészen mást fogunk gondolni erről is, amilyen ütemben haladnak itt a dolgok

Angoltanárként mindig is nagyon vonzottak azok az interaktív oldalak, ahol valamilyen téma 'életre tud kelni'. A ruhák, öltözködés témakörében régóta kerestem olyan alkalmazásokat, ahol ruhákat lehet próbálni, vagyis öltöztetni embereket, és azokról beszélni. Volt pár ilyen, de bezárt. Most is léteznek hasonlók, azonban most egy olyat ajánlok, amely rendkívül egyszerűen használható - feltöltjük a 'Modellt' (magunkat, de lehet egy bármilyen ember képe), kiválasztunk ruhákat, ezeket külön feltöltjük, és annyit kérünk, hogy 'próbáld fel' a ruhát - és már csinálja is. Regisztráció nélkül.

Hatalmas öröm számunkra, hogy egyre több olvasónk dönt úgy, hogy előfizet a TanárBlog-ra. Mivel az oldalt nem erre terveztük sok éve, ezért így alakult egy kis gabalyodás, amit most szeretnénk feloldani. Íme egy rövid előfizetői FAQ:

0. magyarázat videóban
Készítettünk egy rövid videót, ami elmagyarázza az előfizetés lépéseit, IDE KATTINTVA látható!

1. Hogyan tudok előfizetni?
Egyszerűen kattints egy cikkre, és ott egyértelmű lesz, hogy honnan kezdődik a fizetős tartalom. Itt a 'Kipróbálom' gombra kell kattintani, ennek segítségével tudsz a Donably oldalán regisztrálni, az egy perc alatt meg is van.

2. Oké, de akkor hogyan tudom elérni, amiért fizettem?
Egyszerűen, de máshogy: menj a főoldalra, válassz egy cikket, amit szeretnél elolvasni, majd kattints a címre. Itt megynyílik a cikk aloldala, és itt ismét a 'paywall'-ba ütközöl. De most nem a 'Kipróbálom' gombra kell kattintani, hanem a DONABLY regisztrációs adatokkal - felhasználónév/jelszó - kell belépned alul.

Miután a 'jelentkezz be' gombra kattintottál, itt megnyílik a Donably regisztrációs oldal, ide kell a Donably regiztrációs adataidat beírni.

5. Először regisztrálni szerettem volna, és csak utána előfizetni. Ezt lehet?
Sajnos nem. A Donably regisztrációval (és a havi előfizetés díjának befizetésével) tudsz a fizetős tartalamkhoz hozzáférni, azaz nincs ingyenes, de regisztrációhoz kötött csomag az oldalon.

6. Ha előfizettem március 24-én, és egy webináriumon szeretnék részt venni április 3-án, akkor márciusra ÉS áprilisra is elő kell fizetnem?
Nem, az előfizetés nem az adott naptári hónapra, hanem egy hónapnyi időre - 30 napra - szól. Azaz, április 24-ig él az előfizetésed, és addig minden szolgáltatásra további fizetés nélkül jogosult vagy.

7. Lemondhatom az előfizetést?
Természetesen igen. A Donably kezeli az előfizetéseket, számlát Prievara Tibor magánvállalkozótól fogsz kapni. És ha később meggondolod magad, újra bármikor vehetsz előfizetést.

8. Mi a helyzet a webináriumokkal, képzésekkel? Ha engem csak az érdekel, előfizetést kell vásárolnom?
Ez attól függ, hogy milyen webináriumról van szó. Vannak olyanok, amelyeket kizárólag előfizetőknek tartunk, és vannak olyanok, amelyek 'nyitottak', azaz előfizetés nélkül látogathatóak, de 'jegyet' kell rájuk váltani, jelenleg 2000 Ft egy ilyen jegy, és a jelentkezési lapon kell jelezned hogy ezt szeretnéd kérni.

Szinte mindenki egyetért abban, hogy a legfontosabb készség a szövegértés, még a másik nagyon jelentősnek tartott matematika sem képzelhető el nélküle. Gyakori eset, hogy egy-egy matematika feladat megoldása valójában nem a matemtaikai készségeken, hanem azon úszik el, hogy a diák nem értette jól a feladatban megfogalmazottakat. nem véletlen, hogy mind a PISA-, mind a kompetenciamérés és eredetileg a szövegértéssel és a matematikával foglalkozott, csak ezek után jöttek be egyéb területek is a mérésbe. Nem kétséges, hogy a szövegértés fejlesztése kiemelt feladat. De vajon ugyanazt jelenti a szövegértés ma is, mint húsz évvel ezelőtt?