Tavaly kihívtam több osztályt, hogy óra alatt küldjenek el nekem egy sms-t úgy, hogy én nem veszem észre. Elég magabiztos voltam, azt gondolván, hogy azért nagyjából tudom, hogy mi minden történik körülöttem. Csúnya bukás lett a vége, csak az nem küldött sms-t, aki nem akart. Idén egy kilencedikes osztállyal játszotam ugyanezt, felvértezve magam a múlt tapasztalataival. Nos, azt gondoltam, hogy nem fogok idén sem nyerni, de az, ami következett, egészen megdöbbentett. Őszinte vallomás olvasható a lapozás után.

Emlékszik még valaki erre a szlogenre? Valamikor az őskorban, amikor a Sziget még Diáksziget volt és nem gigantikus vidámparknak, hanem közösségi élménynek készült, ez volt a mottója. Most a múlt héten befejeződő Digitális Témahét kapcsán jutott eszembe, mert valamilyen számomra is érthetetlen módon ez a hét is közösségi élmény volt. Miközben azt gondoltam, hogy az oktatás modernizációjával, az IKT használattal, a digitális iskolával kapcsolatban már nem sok meglepetés tud érni, ez a hét számomra hatalma és nagyon pozitív meglepetést hozott. Egy kicsit megpróbálok elgondolkodni azon, hogy miért és hogy ennek milyen tanulságai vannak.

Hétéves tanári pályafutásom során az egyik leggyakrabban visszatérő nehézségem a diákok teljesítményének értékelésével kapcsolatban volt. Függetlenül attól, hogy józsefvárosi szakközépiskoláról, budai gimnáziumról, a felső tízezernek szóló nemzetközi iskoláról vagy éppen a Kürt Alapítványi Gimnáziumról volt szó, a diákok alapvetően ugyanolyan reakciókat mutattak a Magyarországon elterjedt és szinte kizárólagosnak tekintett jeggyel történő, szummatív értékelésre.

Van egy klasszikus vicc Szergejről, aki a szamovár gyárban dolgozik, és nagyon szeretne magának otthonra is egyet. Panaszkodik is a főnökének, aki azt tanácsolja, hogy vigye haza az alkatrészeket és rakjon össze otthon magának egyet. Mire a válasz: „Próbáltam már, de mindig gépfegyver lesz belőle!” Mintha így állnánk a tantervek, a tananyag átgondolásával is. A mostani tiltakozásokban mindig elhangzik, hogy a diákok túlterheltek, hogy az anyag sok, teljesíthetetlen, értelmetlen. Úgy tűnik azonban, hiába gyürkőznének neki újra meg újra, ez a mennyiség a legjobb esetben sem csökkenne. Mint a pokolba vezető út, itt is jó szándékkel van kikövezve az ösvény, de ahhoz, hogy letérjünk róla nagyot (és az ismeretlenbe) kellene lépni.

Ha az ember tejet vesz, rá van nyomtatva, hogy meddig jó, meddig használható fel. Huszonöt évvel ezelőtt még a zacskóra, alig olvashatóan és a boltosoknak fontos feladata volt, hogy a két nappal korábbi tejeket bekeverjék a frissek közé, de aki nagyon akarta láthatta a szavatosságot. A kínai boltban a tornacipő garanciája fél év, haelszakad, a kereskedőnek a törvény szerint kötelező javítania vagy cserélnie. Egy turmixgép szavatossága egy év, egy autóé három vagy öt. A svájci bicskára végtelen garanciát adnak, ha bármikor elromlana (de ez egy valódi svájcival persze nem történhet meg), cserélik, vagy visszafizetik az árát. De mi a szavatossága annak a tudásnak, amit az iskola ad? Meddig áll el? Talán érdemes egy kicsit elgondolkodni rajta.

Egyfolytában a folyosón ültek az egyik terem előtt a diákok, ezzel nap mint nap szembesülni egyre idegesítőbb volt. Nem csak azért, mert egyre nehezebb volt közlekedni, hanem azért is, mert januárt írtunk, így az is elég esélyes volt, hogyfelfánka és megbetegszenek. Szeptember óta próbáltam különféle eszközökkel rávenni a diákokat, hogy ne üljenek a földre, tetettem ki székeket is, de csak tovább fetrengtek a termek előtt. Végső elkeseredésemben úgy döntöttem, hogy létrehozok egy nyilvános Facebook eseményt, azzal a névvel, hogy Nem ülünk a folyosón a földre egy hétig a 2. emeleten!. Itt nap mint nap posztoltam egy képet, az eredményeket, egy videót, vagy motivációs idézetet azzal a céllal, hogy közösségi élménnyé tegyem a folyosóra nem ülést. Meglepődtem, amikor majdnem 200-an jelentkeztek be az eseményre, és más iskolákból, osztályokból, sőt még külföldről is kaptunk támogató üzeneteket, mondván, hogy akkor ők sem ülnek (pl. a Felvidéken) a második emeleti folyosókra. Nyilvánvalóan egy vicc volt az esemény, és amellett, hogy tényleg nem ült senki a folyosóra a hét alatt, természetesen megjelentek a forradalmások is, akik csakazértis leültek (bár egyébként nem tennék), és képeket készítettek róla, amit aztán gyorsan levettek, mert ... nem is tudni, miért. Szavazás is indult, amit szerkeszthetővé tettem, így megjelenhetett mindenkinek a gondolata. Összességében érdekes élmény volt, szerintem célt is ért, és sikerült egy egyszerű nevelési problémát közösségi élménnyé tenni. Kipróbálja valaki? Nem csak folyosón üléssel működik :)

Megjelent az Origón egy cikk az oktatás bajairól (ITT OLVASHATÓ). A cikk szerzője engem is megkeresett pár kérdéssel levélben és a válaszaim egy része (már a kérdések nélkül) be is került a cikkbe, de nem minden. Ezt azért sajnáltam igazán, mert volt a felvetett dolgok között egy, amit kifejezetten izgalmasnak találtam és el is gondolkodtam rajta. Talán itt a TanárBlogon helye lehet. Azt kérdezte az újságíró, hogy Ön szerint a problémákat miért óraszámnöveléssel akarja megoldani a kormány?

Az iskola abnormális hely, ami abból is látszik, hogy ott az kérdez, aki tudja a választ, és annak kell válaszolnia, aki nem tudja. - mondta Karácsony Sándor a 20. század nagy magyar pedagógusa. Az utóbbi időben gyakran eszembe jutott ez és egyre több további érv amellett, hogy milyen is az iskola:

Az iskola abnormális hely, ami abból is látszik, hogy a diákok egyedül dolgoznak, miközben minden munkaadó jó csapatjátékosokat keres.

Az iskola abnormális hely, ami abból is látszik, hogy az új történelmi Atlaszban nincsenek évszámok, miközben egy guglizással minden elérhető.

Az iskola abnormális hely, ami abból is látszik, hogy a tanárok panaszkodnak, hogy nincsenek IKT eszközeik, de a diákok nem használhatják a telefonjukat.

Itt a TanárBlogon lassan 9 éve próbálunk hasznos vagy érdekes anyagokat, weboldalakat, alkalmazásokat (és még sok mindent, amivel találkozunk) megosztani a mostanra népen olvasótáborunkkal. Ilyenkor, újév hajnalán óhatatlanul feltolul az emberben a vágy, hogy visszatekintsen, értékeljen, netán némi nosztalgiával újraélje az év legszebb, legszomorúbb, vagy éppen legintenzívebb pillanatait. Mivel ez csak egy weboldal, érzelmek ilyen széles skáláját nem tudjuk felvonultatni, és idén a múlt helyett a jövőbe tekintünk. Egy forradalom hajnalán, egy új (talán jobb, de feltétlenül érdekesebb) világ ébredésének lehetünk mindnyájan szemtanúi. Úgy érzem, fel kell emelnünk szavunk a virtuális világ egy méltatlanul elfeledett, elhanyagolt, kisemmizett közösségének nevében: barátaim, 2016-ban használjuk ki az összes emotikont!

Az év végén sokan visszatekintenek, összegeznek, listákat készítenek, így tett a rangos Nature magazin is, ami többek között közölte a legnehezebben kiirtható tudományos mítoszok listáját is (ITT), ezek között jelent meg egy olyan, ami nekünk tanároknak is érdekes lehet. A negyedik helyre ugyanis az a vélekedés futott be, hogy mindenkinek van valamiféle megfelelő tanulási stílusa, amiben atékonyan tud tanulni. Eszerint az elképzelés szerint lennének például vizuális típusok vagy éppen olyanok, akik hallgatás alapján tanulnak jobban. A dolog annyira népszerű gondolat, hogy számtalan helyen beszélnek róla, tanítják, alapoznak továbbképzéseket rá (egy leírás van itt). A gond vele csak az, hogy semmilyen vizsgálat, tapasztalat nem támasztja alá, hogy ez így lenne.