Az anekdota szerint Karinthy Frigyes végzett el egy kísérletet, hogy megállapítsa a vicc terjedési sebességét. Mi most egy hasonló kísérletet végezhetünk el a modern technika segítségével, mekkora a hülyeség terjedési sebessége? Vagy, hogy pontosabban, tudományosabban tegyük fel e kérdést: mi terjed gyorsabban az internetnek köszönhetően a pontos vagy a pontatlan információ?

A tankönyvek tele vannak olyan információkkal, amik nem igazak. Néha azért, mert le kell egyszerűsíteni dolgokat, amikor az atomszerkezetről van szó nem kezdhetünk a Schrödinger egyenletekkel hetedikben, ehelyett pályákon szaladgáló golyókat rajzolunk, még ha ez nem is fedi azt, amit ma tudunk erről a témáról. A gravitáció tanításakor sem megyünk bele abba, hogy a tér-idő görbület hogyan befolyásolja Newton törvényeit. Vannak azonban olyan állítások is, amik egyszerűen hamisak és nem hogy nem szolgálják, hanem megnehezítik a megértést, mégis szinte kiirthatatlanok. A tankönyvek átfutási ideje hosszú, ezzel esetleg magyarázható, hogy miért maradnak benne megcáfolt információk, de azt várnánk, hogy az internet segít a hibák kiküszöbölésében, nyilván az információs szupersztrádán csak a legújabb és legpontosabb információkat tárjuk a diákok elé. Lássuk valóban ez-e a helyzet!

Tizenpár éve már, hogy mindenféle fórumokon beszélek az IKT eszközök használatáról. Itt a TanárBlogon, konferenciákon, továbbképzéseken, baráti beszélgetéseken, ahol csak szóba került. Azóta voltak már nagy állami programok, Sulinet program, TÁMOPok és TIOPok, Digitális Pedagógus konferenciák sora, megjelentek szakkönyvek, elindultak és elhaltak különféle blogok és portálok. Egy dolog nem változott, az alapvető és első reakció, hogy úgysem lehet. A leggyakrabban ez az első reakció, ami elhangzik az érdekes és fontos, sőt lehet, hogy ez valóban a jövő útja, erre lenne jó, ha az iskola elmozdulna, de sajnos úgysem lehet. És itt aztán sokféleképpen folytatódik a mondat. Úgysem lehet, mert...

Most, hogy kezdődik az érettségi szezon, talán érdemes megemlékezni egy, a vizsgákkal kapcsolatos vitáról, ami a napokban lángolt fel az Egyesült Királyságban. Annyi történt, hogy az ország vizsgaközpontjának vezetője azt nyilatkozta, előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz, hogy engedélyezzék a Google használatát a vizsgákon (beleértve az érettséginek megfelelő GCSE és A-level vizsgákat is). Mark Dawe fő érve az, hogy a vizsgának tükröznie kell azt, ahogyan a diákok tanulnak és ahogyan majd dolgozni fognak, márpedig az internet használata ma már mindkét területen mindennapos. Természetesen sokan felkapták a vizet a szavak hallatán. Volt aki azt mondta, hogy jó ötlet, hogy legyen vizsga a Google használatából is, de az nem ugyanaz, mint a Google használata a vizsgán. Mások teljesen elutasítják az ötletet és amellett érvelnek, hogy a valódi tudás az, ami a diákok fejében van nem pedig az, ami az interneten, sokan azt is hangsúlyozzák, hogy nincsenek képességek alapvető ismeretek nélkül és azokat is tesztelni kell.

A pár hete megrendezésre került Digitális Nemzedék konferencia egyik előadásáról készült a Dívány-on egy méltató cikk, azzal a címmel, hogy Másmilyen tanár kéne a mai, digitális kölykök mellé. Rengeteg hasznos információ és a digitális nemzedék (szerintem) jó körülírása mellett azért sikerült egy jókorát ’digitálisbevándorlósozni’, erről immár négy éve írtunk ITT Külön izgalmas a kommenteket olvasni Dívány cikkhez, ahol gyakran köszön vissza a ’ki kéne menni a szabadba, nem kütyüzni’ sematikus érvelése. Aki egy kicsit is belegondol, nem hiheti azt, hogy a digitális világ jelentette kihívásokra az lehet a hiteles megoldás, hogy kizavarjuk a gyereket a kertbe játszani. Ezt is lehet – sőt kell is – néha, de attól még a probléma fennáll, mert kiviszi a gyerek a telefonját, leül a fa tövébe és már meg is van a baj. Azon gondolkodtam, hogy tényleg milyenek is ezek a gyerekek? Szerencsére egy komoly cikket találtam az Economist-ban, ennek a rövid kivonatát olvashatja a nyájas olvasó a lapozás után.

Nem szoktunk ilyet tenni, de most a lapozás után olyan oldalakról lesz szó, amit jóérzésű ember nem bír elviselni. Szólunk előre. Az egész egy kellemesnek induló tavaszi napon kezdődött, amikor egy tanítványom a facebook oldalán az osztályban található táblára felírtak pár internetes címet, és azt írták mellé, hogy "Osztályunk szponzorai". Na, gondoltam, ez valami vicces dolog lehet, beírtam a címeket a böngészőbe. Lehet, hogy csak én nem voltam felkészülve arra, ami fogadott, de a mai napig élénken él bennem a kép. Arról, hogy mi minden található a sötét oldalon (és nyilván mindez a jéghegy csúcsa) egy rövid beszámoló található a lapozás után.

Tisztelt Főszerkesztő Asszony!

Szeretném megköszönni megtisztelő felkérésüket, hogy a Magyar Televízió műsora számára egy rövidfilmet forgatnának arról, hogy milyen is az iskola diákszemmel. Mint írta, szeretnének a DiákBlog és a Budapest on the Go! nevű fejlesztésekről beszélgetni diákokkal, vágóképeket csinálni, diák-tanár interakcióról tanórákon felvételeket készíteni.

Megtisztelő, valóban az, hogy ezeket az ötleteket egy televíziós műsor keretében bemutatásra méltónak találja. Az is rendkívül szimpatikus, hogy a diákok véleményére kíváncsiak, és mi, tanárok, inkább csak vágóképek lennénk, a szükséges háttér mindahhoz, amit a diákok elérnek. Mégis, azt gondolom, hogy jelenleg ezt a felkérést nem fogadhatom el. Ennek (ahogyan a klasszikus viccben is a harangozás elmaradásának) több oka van. Először is nem tudnék hiteles IKT-s órát bemutatni, valóban csak vágóképnek lennének jók azok a 7-8 éves számítógépek, amelyekkel dolgoznunk kell – vagyis csak kellene. Nyelvtanárként abban a kivételes helyzetben vagyok, hogy ha nincsenek ilyen eszközök, hát megvagyunk nélkülük. Használjuk az informatikát órán kívül. Otthon. Ki-ki a saját gépe előtt ülve. Megosztunk, feltöltünk, kommunikálunk, együttműködünk, még egy virtuális osztálytermünk is van. De mindehhez a tanulás helyszínén nem férhetünk hozzá. Mert a gépek már nem működnek jól.

Ki vagyunk téve rosszindulatú emberek zaklatásának mindannyian. Felnőttek és gyerekek egyaránt. Azt gondoljuk, hogy a diákjaink, gyermekeink végképp. Gondoljuk, mégpedig azért, mert nem tudjuk szülőként, tanárként pontosan megítélni. Kétségtelen tény, hogy a zaklatás nagyon komoly probléma, a kiber-zaklatás szintén. Ugyanakkor a kérdésen kicsit elgondolkozva és az adatoknak utánanézve a kép árnyaltabb talán, mint amit sok ilyen jellegű írás, szervezet sugall. Gimzanistákkal (nem reprezentatív minta!) beszélgetve azt találtuk, hogy a diákok ebben a korban sokkal tudatosabban védik a magánszférájukat, mint pár évvel ezelőtt, és az is nagyjából kiderült, hogy az ijesztgetés a legkevésbé hatékony módszer arra, hogy biztonságosabbá tegyük online életüket. Az utolsó, kutatások által is megerősített, következtetés az volt, hogy a szülőktől, tanároktól hiába is várnak segítséget.

Öten ültek az asztal körül csöndbe burkolózva. Nem néztek egymásra, mintha szándékosan kerülték volna a másik tekintetét. Hiszen mit is lehet mondani ilyenkor ...

Vége - törte meg a csendet nagy sokára Fernando. Ő egy dél-portugál egyetem középkorú, napbarnított adjunktusa volt, csupa optimizmus és energia, de most ő sem tudott urrá lenni apátiáján.

Hirtelen mindenki felnézett, szomorúan biccentettek. Maria, a varsói egyetemről kortyolt egyet a kihűlt kávéból, majd a mellette ülő magyar nőre nézet. Ágnes csendben biccentett és egy pillanatig a csészébe ömlő kávé hangja telítette be a termet. Fernando kedvetlenül kotorgatta tényérján a reggeli lazac maradványait.

Mitől lesz egy tananyag, egy tanóra interaktív? Megint felmerült ez a kérdés, most éppen az OFI kísérleti tankönyveinek digitális tananyagaival kapcsolatban (itt olvashatóan), de nem először. Amióta megjelent a számítógép használata az oktatásban, azóta folyik a vita arról, hogy mitől is lesz valami interaktív. Sorra készültek az interaktív oktatóanyagok, de mindig volt,aki kritizálta őket. Az interaktív táblák megjelenésével tovább fokozódott a vita: interaktív-e ez az eszköz vagy csak a frontális tanítása kiszolgálója. Mi okozhatja ezeket a vitákat és mi lehet a megoldásuk?

Furcsa kettősség, hogy miközben a csapból is az folyik, hogy mennyire meg kell újulnia az oktatásnak, valójában nagyon kevés dolog változik. Az alapok, hogy mit és hogyan csinálunk az osztályteremben ugyanazok, a technika csak színezi a munkát. A Mathematica szoftver és a Wolfram Alpha kereső egyik alkotója, Conrad Wolfram azonban olyan elképzelésekkel állt elő a matematika tanításáról, amik valóban jelentős változást jelenthetnek. Röviden arról van szó, hogy szabadítsuk fel matematikát a számolás rabigájából és ehhez a számítógépeket használjuk fel. Oldalán a Computer-Based Math nevű (IDE KATTINTVA) részltesen is kifejti mire gondol és példákat is hoz. A dolog alapjait, mi is összefoglaljuk a lentiekben.