Az előző két részben (ITT és ITT) kénytelen voltam elvi alapvetéssel terpeszkedni az olvasó figyelmére, mivel azt gondolom, hogy egy ilyen (az én szakmai életemben) nagyszabású változást nem lehet enélkül leírni. Most azonban kiszabadulunk az elméletek szorításából, és kimerészkedünk az iskolai hétköznapok forgatagába. Azért azt ne felejtsük el, hogy egy olyan rendszert szeretnénk kikísérletezni, amely készséget fejleszt, differenciál, lehetőséget ad arra, hogy a gyerekek saját tempójukban haladjanak, és legfőképpen nem feltétlenül stresszeli halálra őket (erre szolgál az értékelés újragondolása). Szintén nagyon fontos, hogy mindezt főállásban, heti 22+ óra tanítással egy állami középiskolában szeretnénk megvalósítani, ahol nincsenek különlegesen jó feltételek (1 használható számítógépterem –  a másik is használható, de ott informatika órák vannak szinte mindig, 2-3 használható interaktív tábla, több teremben kivetítő vászonnal  – nagyjából ennyi a rendelkezésre álló technika.

A 21. századi tanár című pedagógiai projektemről készülő szubjektív élménybeszámoló második részéhez értünk (az első ITT OLVASHATÓ). A bevezetőben arra próbáltam választ keresni, hogy miért is indultam el ezen az elég rögös úton. Most némi elvi, koncepcionális alapvetés következik, hiszen nem egyszerűen átvettem mások ötleteit, hanem megpróbáltam az összes, számomra fontosnak tűnő és vállalható, pedagógiai újdonságot a mindennapok gyakorlatában összegyúrni. Amiről szó lesz: Sir Ken Robinson gondolatai és a valóság, futószalag iskola, vagy organikus fejlődés, illetve 21. századi készségek. Lássuk!

Úgy érzem, itt az ideje, hogy egy lassan 8 hónapja tartó pedagógiai kísérletem teljesen szubjektív leírását elkezdjem. És el is kezdem. A kísérlet arra keresi a választ, hogy mitől és hogyan válik valaki 21. századi tanárrá. A cím nem a célbaérkezést, hanem at utat jelöli ki, azaz nem érzem azt, hogy én vagyok a 21. századi tanár, akinek minden kihívásra sikerült megfelelnie, csupán a 21. századinak mondott pedagógiai elemeket próbáltam rendszerré fűzni és a gyakorlatban kipróbálni. Mindezt úgy, hogy nem rendelkezem különleges technikai eszköztárral, sem rengeteg pénze nincs az iskolámnak, hogy mindenben támogathasson; vagyis egy átlagos felszereltséggel rendelkező iskola teljes állásban tanító pedagógusa vagyok. A fejezetek szerkesztésénél arra is törekszem, hogy lépésről lépésre akár megtanulható, követhető, vagy adaptálható is legyen minden, amiről itt szó van. Nem csupán elméleti összefoglalás tehát e mű, hanem gyakorlati útmutató is egyben. Az első fejezetben azt próbálom felidézni, hogy hogyan is kezdődött el ez az egész, hogy  mi volt a motivációm, illetve egy mini-kutatásról is beszámolok, ahol arra kerestük a választ, hogy a szülők és a diákok milyen elvárásokkal fordulnak az iskola felé.