Rendkívül izgalmas időt élünk, amikor itt van egy új eszköz, a meseterséges intelligencia és még nem tudjuk igazán, hogy miként is kellene használni. Van tehát terepe a próbálkozásnak, a kísérletezésnek. Amikor előkerültek a szabadon használható AI-re épülő oldalak az első gondolatom nekem is az volt, hogy milyen jól lehet majd ezeket feladatok készítésére használni. Nem is kellett sokat várni, meg is jelentek a feladatgeneráló AI-k, amik nekem viszont igazi csalódást okoztak. Végtelen mennyiségben ontották ugyan a feladdatokat, de nem túl jókat. Jelelmzően egy-egy ismeretre, kiragadott tudáselemre kérdeztek rá egy anyagból. Leginkább a diákok által készített Kahoot!-okra emlékeztetve. Nem csoda, ó feladatot csinálni nem egyszerű.

Most újra nekivágtam, de nem azzal az elvárással, hogy majd az AI lesz a varázsló, ami helyettem megcsinálja a feldatot, hanem inkább úgy kezelve, mint egy ügyes, de nem túl képzett asszisztensem lenne. Végzős biológusoknak, akik emelt szintre készülnek akartam feldatot készíteni, ezért azzal kezdtem, hogy megadtam neki a témakörhöz releváns érettségi témakör vázlatát, mondván, hogy ezek az ismeretek, fogalmak azok, amiket a diákoknak tudnia kell. Azt találtam ki, hogy a feladat legyen egy orvos helyzete, megérkezik a beteg, ők kérdéseket tehetnek fel, vizsgálatokat végezhetnek, majd diagnózist kell felállítaniuk és terápiát is kell javasolniuk.

Mostanra elég elterjedt lett a gamifikáció fogalma (pedagógusok között is), ugyanakkor ahogy köznapiasodik, úgy tágul, hígul is az értelme. Ma már gyakorlatilag mindent gamifikációnak hívunk, a Kahoot!-tó-l a fogócskázásig. Ez persze nem feltétlenül baj, ugyanakkor érdemes egy kicsit megvizsgálni a gamifikáció és a motiváció lehetséges összefüggéseit. Vajon káros-e, ha pontokat adunk a gyerekeknek? Külső motivációs eszközzel valójában demotiváljuk őket, ha jelvényeket kapnak a jegyek helyett? Ehhez Yu-kai Chou keretrendszerét hívjuk segítségül, amely számunkra kényelmesen megkülönböztet fehér és fekete kalapos gamifikációt. Vajon mivel teszünk jót, és mivel ártunk, ha gamifikálni próbálunk?

A minap egy kötelező képzésen kellett részt vennem, hiszen kb. másfél évvel ezelőtt egy remek laptopot kaptam közoktatásban tanító tanárként, és hát ehhez dukál a profi képzés. A platform nemrég nyílt meg a csoportom számára, kik nagy lelkesedéssel vetettük bele magunkat a munkába - végre megtudhattuk, hogy mi az a Kahoot!, és azt is, hogy egy számítógéppel mit is kell (lehet) csinálni az órán, vagy általában az oktatásban.

Ahogy megnyitottam az első tananyagot, hihetetlen deja vu érzés fogott el. Biztos voltatok már így; amikor elolvastok egy szöveget, és azt gondoljátok, hogy 'ezt magam sem mondhattam volna másképp'. A szomorúság akkor öntött el, amikor kiderült, hogy nem is mondtam, hiszen a saját írásomat olvastam viszont tananyagként (Nádori Gergellyel közösen írt A 21. századi iskola (2018) című kiadványról van szó).

Persze lehetne kicsinyesen azon lamentálni, hogy egy RRF projektben valószínűleg elég tetemes összegért elkészített kurzus szerzőinek vajon miért nem telik saját gondolatra, és miért kell egy másik írást átemelni, de ez alapvetően hízelgő is lehetne. Mégis szomorú vagyok most, és azt is elmesélem, miért.

Természetesen a szerzők szerint ez teljesen oké, hiszen, ha megnevezem a forrást (amit kétségkívül megtettek), akkor mindenkitől azt a szellemi tulajdont hasznosítom újra, és értékesítem egy EU-s projektben, amelyiket csak szeretném. Eszembe jut hirtelen több alternatív megoldási lehetőség is (pl. írni a szerzőknek, megegyezni velük, engedélyt kérni, vagy csak közölni, hogy használjuk az anyagait, esetleg megkérdezni, hogy nem jutott-e eszükbe 2018 után valami újabb, kurrensebb tartalom - ezek a megoldások kétségkívül mind sokkal bonyolultabbak lennének, egyszerűbb simán lenyúlni, majd bízni abban, hogy nem derül ki, vagy ki is derül, hát mindegy - hiszen a forrást megjelöltük).

A korrektség kedvéért, a tananyag több részből áll, a mi könyvünk alapján az első, pedagógiáról, módszertanról szóló részt vették át (azt sem 100%-ban), a második rész már konkrét eszközökről szól (minderről később még lesz szó).

Szóval nem tehettem róla, de ahogy olvastam a saját írásunkat kurzusként, és kattintgattam a teljesen értelmetlen ellenőrző kérdésekre (90%-ot sikerült elérnem, szerintem nem rossz eredmény), azon vettem észre magam, hogy a ború okát keresem. Vajon az fáj ebben, ahogy a könyvünkkel bántak? Sajnos arra kellett rádöbbennem, hogy nem, nem az fáj. Hanem minden más.

Először is nézzük magát a koncepciót. A digitális tanulás 2020 márciusában robbant be mindenkinek az életébe, amikor egyik napról a másikra át kellett állni a COVID miatt digitális oktatásra. Ezt - mint utólag kiderült - példaértékű szakmai minőségben hozta a magyar közoktatás, ITT éppen Maruzsa Zoltán elégedettkedik, az érettségik sem sikerültek rosszabbul, mint az előző évben szóval minden remekül működött - mondták. Nézzük meg a reakcióidőt egy kicsit - 2020 márciusában kötelezővé teszik a digitális oktatást, az ehhez szükséges eszközt (laptopot) 2022-ben kiosztják, majd a képzést, ami KÖTELEZŐ mindenkinek, aki laptopot kapott (nehogy ne tudjon vele mit kezdeni) 2024-ben elindítják - ráadásul mindezt egy 2018-as könyv tematikájával. Azért ez szomorú, nem?

Mindenesetre elég jól jelzi a nagy ellátórendszerek rugalmasságát, és alkalmazkodóképességét egyes helyzetekhez. Az, hogy a mesterséges intelligenciáról például egyetlen szó sincs, cserébe az Érettségi.com oldalt ajánlják, ahol angol nyelvből többek között a ‘banking services’ című remek írást találhatjuk - ami nem más, mint egy gazdasági leírás a bankok működéséről. Ez gyakorlatilag az internet őskorába repít minket vissza, amikor a statikus oldalakon máshol megjelent szövegeket duplikáltak sokan, és ezt digitális fejlesztésként tartották számon. Amivel nincs is semmi baj, de legalábbis fura, hogy 2024-ben egy digitális kompetenciákat tanítani kívánó kurzusban ilyen tartalmakról kell írnom - hogyan használnám fel a ‘digitális oktatásban’. A válasz egyszerű: nyilván kinyomtatnám, és az órán lehetne mondjuk egyesével lefordíttatni a mondatokat a gyerekekkel. Ennyit a modern pedagógiáról 2024-ben.

Azzal persze senki nem foglalkozik, hogy az első - nagyrészt általunk írt - pedagógiáról, módszertanról szóló általános részt bármilyen szinten összekösse az eszközökről szóló folytatással. Ha bárki akár csak a legkevésbé is komolyan gondolta volna az első részt, biztosan nem ír ilyen másodikat. Középiskolai nyelvtanárként nekem a Duolingo, Xeropan és az Érettségi.com közül lehet választani. Azaz vagy statikus, nyomtatható tartalmakat nézegetek, vagy egy teljesen felépített, önjáróan működő, tanórai nyelvtanításra korlátozottan alkalmas tananyagot - hiszen a Duolingo pont azért van így kitalálva, hogy otthon mindenki naponta 10 percet nyomogassa - egyedül, világos felhasználói élményt nyújtó, lineáris tananyaggal. Vagy talán beszélgessenek a gyerekek a Xeropan csetbottal az órán? És ne egymással? Teljesen értelmetlennek érzem, hogy olyan alkalmazásokat kelljen lapozgatnom, amelyek pont az iskolai munka helyett vannak, és önálló tanulásra készültek. Vagy netán már olyan világra készülünk, ahol a tanár (vagy takarító, asszisztens, vagy aki éppen kéznél van) bemegy az órára, bekapcsoltatja a gyerekekkel a számítógépet, akik majd önállóan tanulnak egy online rendszerben?

Ehhez kapcsolódó érdekesség, hogy az adaptivitást hogyan is értelmezik még sokan. Pár éve egy nagy oktatási konferencián voltam, ahol egy vezető dicsérte az adaptivitást az NKP-ban. Azt mondta, hogy remek lesz, mert ha a diák egy videót kiválaszt, akkor a rendszer tudja majd, hogy milyen tartalmakat (videókat, témakört stb.) ajánljon a tanulónak. Azaz, ha jól értem, arról van szó, hogy a digitális oktatással a gyerekeket egy viszonylag szoros buborékba zárjuk be, ami jobban korlátozza őket, mint egy Facebook algoritmus. Csak érdekesség, hogy ugyanezen az előadáson hallottam anno azt is, hogy milyen fantasztikus SNI-s anyagokat készítettek az NKP-ban, és erről sajnos egy képet is mutatott, amit sikerült lefényképeznem. Persze nem elvárható, egy 60+ os, komoly oktatási vezető férfitól, hogy a South Park rajzfilmeket ismerje, de azért sokan mosolyogtak a képen - sőt, még mi is írtunk a South Park karakter generátorról régebben.

Összefoglalva, nincsenek jó híreink. Egy olyan tananyagban, amit 2024-ben 100000+ tanárnak kötelezővé tesznek, szomorú, hogy 2018-as alapokra innovatívnak 2005-ben is csak nehezen nevezhető weboldalakat kell nézegetni, és gondolkodni kreatív felhasználásukról a tanórán. Ami azonban számomra a legzavaróbb, és legkínosabb: az látszik ebből a tananyagból, hogy valójában senki nem gondolta át, hogy mit is kellene tanulnia ennyi tanárnak egy 30 kredites kurzuson, hanem innen-onnan koncepciótlanul összevágtak egy anyagot, majd gyorsan elkészítették. Csak legyen meg, egy újabb pipa egy Excelben valahol. Az, hogy nem lehet komolyan venni a második részt annak, akik az elsőt érdemben elolvasták, nem számít. Mint ahogy az sem, hogy a tesztkérdések hihetetlenül egyszerűek, egy komoly pedagógiai paradigmaváltásról szóló első rész kapcsán pl. vissza kell emlékezni szó szerint egyes elemeire a szövegnek - az, hogy ezzel semmit nem tudunk meg a pedagógusok valódi megértéséről, láthatóan senkit nem zavar. Ahogy ezt Phil Collins énekelte régen: ‘Do as I say, don’t do as I do’ - azaz szabad fordításban: Ne azt figyeljék, amit csinálok, hanem azt, amit mondok’.

A nagy Kahoot!-láz idején sok tanár hamar rájött arra, hogy az online kvízek használata akkor a legkényelmesebb, ha azt a diákok állítják össze. Magam is adtam ki ilyen feladatokat, amiben kvíz kellett készíteniük például az összefoglaló órához. A végeredmény szinte mindig lehangoló volt. Nem sokban különböztek attól a burgonya fajtákra kérdező kvíztől (megnézhető IDE KATTINTVA), amit egyszer kifejezetten viccből raktam össze. A kérdések többsége adatokra, szavakra, magukban lényegtelen részletekre kérdezett rá. Ilyesmik mint: Milyen magas a Kékes? A) 1014 m B) 1015 m C) 1016 m. Egy újabb érdekes adat! – mondhatná rá Galla Miklós.

Emlékszik még valaki a Hot Potatoes szoftverre? 1998-ban jelent meg és valami egészen fantasztikus dolgot tudott: többszörös választásos teszteket lehetett készíteni vele! Azóta eltelt 24 év és a szoftver még mindig él és virul, már éppen a hetedik verziójánál tart. A szoftverrel persze nem csak A, B, C, D választásos kérdéseket lehet már készíteni, hanem párosítást, sorba rendezést és szövegkitöltést is. Aztán 2012-ben megjelent a LearningApps (a keresztségben a Tankockák nevet kapta), amiben már sokkal szebben néztek ki a többszörös választásos, esetleg a sorbarendezős vagy szövegbehúzogatós feladatok. Egy évvel később pedig már publikus volt a Kahoot! is, amiben a többszörös választásos teszteket versengve lehetett megoldani. És azóta is se szeri, se száma az olyan digitális eszközöknek, amik tulajdonképpen többszörös választásos tesztek valamiféle körítéssel (ilyen például a Duolingo vagy a Xeropan, ami várhatóan a nyelvoktatás problémáit fogja megoldani kis hazánkban). Az oktatás digitalizációjának fő csapásiránya ez immár negyedszázada.

Megnéztem, 2014 szeptemberében írtunk először a Kahoot!-ról, ami azóta sem vesztett a népszerűségéből. Tulajdonképpen a Kahoot! a digitális oktatás kapudrogja, ami már számtalan tanárt vett rá a módszertani frissítésre. Nem véletlen, hogy gyorsan akadt sok követője, olyan oldalak, amik a kvíz formátumot teszik könnyen alkalmazhatóvá az osztályteremben. Most is egy ilyet mutatunk be, ami kifejezetten a kisebb gyerekeket célozza meg. A Blooket oldalán (IDE KATTINTVA) a klasszikus többszörös választásos kérdéseket használhatjuk mindenféle érdekes vagy kedves formában. A lehetséges játékok között van kvíz, gyorsasági verseny, párbaj és még egy csomó izgalmas forma.

Talán nem túlzás azt mondani, hogy a mostanában iskolába járók a Kahoot!-nemzedék. Ez az egyszerű program letarolta az oktatást, ahol volt internet és kivetítő előbb-utóbb előkerült. Sokszor a Kahoot! volt a trójai faló, amin keresztül a mobiltelefonok bekerülhettek az órára. Bevallom, nekem ma már némi szomatikus tünetet okoz, ha meghallom a zenéjét, de azt látom, hogy a diákjaink még mindig, túl az zeredik játékon is élvezik. Ezért is lehet hasznos a Bamboozle (IDE KATTINTVA), ami egy kicsit variálja az már jól ismert rendszert. Ez a játék jobban hasonlít a klasszikus kvízekre, a kérdések mezők mögött rejtőznek és a csapatok választják azokat. Vannak azonban ravasz csapdák is, olyan mezők például, amivel az ellenfél kap pontokat. Ha egy kis változatosságra vágyunk, biztosan bejön majd.

Többször írtunk már mi is arról a tényről, hogy online szolgáltatásért nem szeretünk fizetni. Az csak úgy van. Jön. Működik. Amíg senki nem várja el, hogy egy kávézóban vagy egy könyvesboltban csak levehessen egy könyvet és kisétálhasson vele, addig az online felületeken mindez sokak számára elképzelhetetlen (főleg, ha szolgáltatásról, és nem pl. online megrendelt termékről van szó), sőt egyenesen felháborító. Sokszor kapunk ilyen leveleket: 'Fizetős lett a Kahoot! Most mit csináljak??'. A válasz: Fizess elő! Persze, tudjuk, hogy ez nem ilyen egyszerű, hiszen ezt nem a pedagógusnak, hanem a munkáltatónak, az iskolának kellene fizetnie. Ezért is próbálunk, sokszor és sok formában, (minimum) intézményi szinten tervezett digitális pedagógiai koncepció mellett érvelni. Ha ilyen létezik, a kiadások, a 'bevásárlás' működhet tervezetten, nem esetlegesen, pl. úgy, hogy már 10 tanárnak van külön Google classroom-ja, mire valakinek eszébe jut az intézményi regisztráció, vagy már 5 tanár dolgozik a #school-on (külön), és kezdhet mindent előről, amikor az iskola intezményi rendszert állít fel, és még sorolhatnám. Ugyanakkor a kérdés marad: fizessünk, vagy ne fizessünk?

Néha van olyan, hogy el kell tölteni tíz percet az órán valami könnyedebb dologgal. Lehet szünet előtti utolsó óra vagy éppen a szünet utáni első, április elseje, hirtelen jött helyettesítés, bármi, amikor egy kis kikapcsolásra lenne szükség. Ilyen esetekben lehet hasznos az ITT TALÁLHATÓ Kahoot!, miben burgonyafajtákat kell a képről felismerni. Természetesen nem elvárás, hogy bárki is meg tudja különböztetni a Hópelyhet a Melodytól, éppen ettől lesz vicces és kikapcsoló pár percre a krumplikkal játszani. 12 kérdés, 20-20 másodpercig mutatva, 6-8 percnél nem vesz el többet a dolog.

Rengeteg digitális eszköz elérhető az IKT iránt fogékony tanárok számára. Sőt, kimondhatjuk, hogy soha nem fognak kifogyni azon újdonságok, amelyek megkönnyíteni kívánják a munkánkat. Olyannyira így van ez, hogy mi, amikor a tanárblogot mintegy 10 évvel ezelőtt elindítottuk, komolyan tartottunk tőle, hogy egész egyszerűen ez a világ nem képes egy napi frissülésű portált eltartani ötletekkel. Most, több könyv és 5000+ cikk után azt látjuk, hogy ha egész nap kizárólag erről írnánk, és napi tíz cikket tennénk közzé, akkor is örök lemaradásban lennénk. A kérdés azonban mostanában már más. Sokkal fontosabbá válik az, hogy hatékonyan tudjuk a számunkra megfelelő eszközöket kiválasztani. A lapozás után 10 szempontot ajánlunk, amelyeket érdemes átgondolni mielőtt egy alkalmazást elkezdünk az osztályteremben használni. Öt ebben a cikkben, további szempontok a folytatásban.