AI-ra kész képességek - kitartás
Vezércikk - 2024. július 5.
Sokan sokféleképpen kárhoztatták már a modern technológiát, hogy az miképpen rontja meg az ifjúságot. A brit neurológus Susan Greenfield szerint a mai gyerek agy a digitális eszközök használata miatt már teljesen másképpen van huzalozva, mint a korábbi generációké. Az állítása sokkal népszerűbbek a bulvársajtóban mint a témával foglalkozó tudósok között, akik sokkal visszafogottabban nyilatkoznak arról, milyen hatással is van a digitális világ a mindennapjainkra. Ha mégis egyetlen dolgot kellene megnevezni, ami biztosan változott, az az azonnaliság megjelenése. Ha belegondolunk, hogy korábban keddről keddre kellett várni az Onedin kapitány részeit, vagy akár egy hetet is arra, hogy a fotót előhívják és nagyítsák, látható, hogy milyen drasztikus a változás, ma már egyben darálhatunk le évadokat sorozatokból és tulajdonképpen végtelen képet készíthetünk a mindig a kezünk ügyében levő telefonunkkal.
Nehéz lenne azzal vitatkozni, hogy jobb dolog, ha az ember azonnal elolvashatja, mit is írt a Szabad Nép 1949 április 4-én, nem kell először megtudnia, hogy melyik könyvtárban őrzik ezt az újságot, majd elmennie oda, kikérni és úgy megnézni. De tény, hogy amiként egyre jobban szokunk hozzá az azonnal kapott válaszokhoz és reakciókhoz, úgy csökken a kitartásunk is (a miénk is, nem csak a diákoké). Márpedig az AI hatékony használatához nélkülözhetetlen készség a kitartás, gyakran szükség lesz arra, hogy sokat birkózzunk a rendszerrel, amíg hajlandó azt csinálni, amire nekünk szükségünk van, gyakran kell majd újabb és újabb megközelítésekkel is próbálkozni ehhez. Szerencsére a kitartás egy fejleszthető képesség, adunk pár ötletet ahhoz, hogy miként.
A pedagógiai szakirodalom szerint a kitartás a hosszú távú célokért végzett állhatatos és szenvedélyes erőfeszítés. Fontos mindkét jellemző, az is, hogy az erőfeszítésnek fent kell maradnia a nehézségekkel szembesülve is és az is, hogy magát a tevékenységet belső motiváció, érzelmi elköteleződés is mozgassa. Bemutatunk néhány olyan elemet a tanulási tevékenységek során, amivel a kitartás fejleszthető.
- Jól definiált hosszú- és rövidtávú célok
Nem nagyon lehet kitartásról beszélni, ha nem egyértelmű, hogy mi egy tevékenység célja és nem lehet nagyon kitartásról beszélni abban az esetben sem, ha maga a tevékenység csak nagyon rövid ideig tart, nincs hosszú távú célja. Ha az órán mindig csak 5-5 perc van egy-egy feladat megoldására, akkor nem beszélhetünk hosszú távú célokról, fontos, hogy az egyes feladatok összeálljanak, valami nagyobb, de a diák horizontján (ez életkortól függő időt jelent) még belátható cél elérésének lépéseivé.
Az sem jó viszont, ha csak hosszútávú célok vannak, főként, ha azok olyan távoliak, amik nem jelentenek már valódi motivációt a munkához. Természetesen a legjobb, ha diák maga segít abban, hogy a hosszú távú célhoz vezető utat kisebb lépésekre, rövidebb távú célokra lehessen bontani.
Ne felejtsük el azt sem, hogy a kitartásnak része a szenvedély is. A legjobban ezt úgy tudjuk kialakítani, ha maguknak a céloknak a kijelölésében is tevékenyen részt vesznek a diákok. Egy-egy tevékenységnek lehetnek olyan céljai, amik a tanár számára fontosak (például a befejezetlen múlt megtanulása), de emellet olyanok is, amik a diáknak lényegesek (például a foci EB-ről írni), a hosszú távú célok kialakításában így közösen dolgozhat a tanár és a diák, ami elősegítheti az elköteleződés, a szenvedély megteremtését is.
- Az erőfeszítés értékelése
Az iskola nagyon gyakran végeredmény központúan működik. A jegy a végső vizsgán, esetleg a témazáró dolgozaton elért eredményen múlik, függetlenül attól, hogy ki milyen úton jutott el odáig. Ez nem segíti a kitartás fejlesztését, a diákok szemében a megfeszített, de a végén nem értékelt munka értéktelenné válik.
Ezzel szemben, ha az értékelésnek része az erőfeszítés is, akkor megéri kitartóan dolgozni egy-egy feladaton. A pszichológia növekedésorientált szemléletmódnak (growth mindset) nevezi azt, amikor valaki arra fókuszál, hogyan fejlődött, nem pedig arra, hogy konkrétan mit ért el. Ezt az iskolai feladatok során is ki tudjuk alakítani, ha többször adunk visszajelzést arra, hogy hol tart a diák a fejleszteni szánt képességekben, amik természetesen nem csak a tantárgyhoz szorosan kötődőek lehetnek.
A legtöbbet azzal segítünk a diákjainknak, ha lehetőséget adunk arra, hogy maguk fedezzék fel, miben fejlődtek az erőfeszítésnek köszönhetően, ha lehetőséget kapnak arra, hogy a saját munkájukat maguk értékeljék. Érdekes módon, amikor ilyen eszközöket adunk a diákok kezébe, kezdetben nagyon szigorúak magukhoz és abban kell segíteni nekik, hogy reálisan lássák a saját munkájukat.
- Kudarctűrés és kockázatvállalás
Az iskola klasszikusan bünteti a kudarcot, ami gyakran a diákokban egyfajta elkerülő magatartást, biztonsági játékot eredményez. Ha a rossz válasznak negatív következménye van, akkor jobban megéri semmit sem csinálni, mint vállalni a kudarc veszélyét. Ezzel szemben sok kutató mondja azt, hogy a sikertelen kísérlet csak újabb adat, sőt azt is, hogy sikertelen kísérletek nélkül nem lehet eljutni a sikeresekhez sem. Az AI használat során gyakran szembesülünk azzal, hogy elsőre nem a kívánt eredményt kapjuk, sőt még az is kiderülhet, hogy az adott eszköz nem alkalmas arra, amire szánjuk, de a próbálkozás nélkül nincs lehetőség a jó megoldás megtalálására sem.
Elsőre talán furcsán tűnhet, de az elsődleges kérdés, amennyiben a célunk a kitartás fejlesztése, hogy egyáltalán van-e lehetősége a diákoknak a kudarcra a feladatban. Minél inkább procedurális a tevékenység, amit csinálnak, minél jobban adott lépésről-lépésre, amit tenniük kell, annál kisebb az esélye annak, hogy kudarcot valljanak, méghozzá olyan kudarcot, ami a saját döntéseikből fakad. Ha célunk a kitartás fejlesztése, erre lehetőséget kell adni a diákoknak.
A következő kérdés, hogy adunk-e időt és teret a kudarcnak. Tanárként gyakran nehéz nem segíteni az elakadt gyereknek és nem is arról van szó, hogy csak megfigyelőként lehet szerepünk a tanulási folyamatban. Sokkal inkább az a fontos, hogy a segítségünk mindig csak annyi legyen, ami feltétlenül, elengedhetetlenül szükséges. Ez gyakran időrabló dolog, és frusztráló a tanárnak is, nem csak a diáknak. Ezért is fontos, hogy a tanításunkban teremtsük meg a hibázás kultúráját, ahol van ideje mindenkinek akár a saját tempójában eljutni a célig és ahol a hiba akár érték is lehet.
Szorosan kapcsolódik ehhez a kockázatvállalás kérdése is, van-e lehetősége a diákoknak a feladatban valamilyen nagyon eltérő, nagyon más utat próbálniuk és az értékelés figyelembe veszi-e kockázatvállalást? Ez többek között azzal is fejleszthető, ha egy-egy feladatban, projektben több, különböző kockázati megoldási lehetőséget adunk meg és jutalmazzuk azt, ha valaki bevállalósabb.
