Digitális állampolgárság az iskolában
Vezércikk - 2013. szeptember 2.
A digitális állampolgársággal foglalkozó sorozatunk arra keresi a választ, hogy a diákjaink (gyermekeink) hol és hogyan sajátítják el azokat a készségeket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az online térben hatékonyan és felellősen tudjanak eligazodni. Eddig megnéztük, hogy vajon otthon a család mennyire képes erre, majd körbenéztünk az interneten, hátha találunk olyan oldalt, amely hasznosan segíti az eligazodást. Nem találtunk, amit pedig találtunk, azt inkább ne találtuk volna. A mostani, harmadik részben azt feltételezzük, hogy a digitális állampolgárok felkészítésének a helyszíne az iskola. Jelentés a nyomozásról a lapozás után.
Az iskolában talán elvárható lenne, hogy foglalkozzon egy olyan kérdéssel, ami a gyerekek életét ilyen sűrűn hálózza be (hiszen láttuk, hogy 3-4 órát töltenek gép előtt átlagosan a gyerekeink). Kutatásom első állomása a kerettantervek lett. Megnéztem az életvitel, a magyar és az informatika kerettantervet, hátha találok valahol valamit. Akármit. És végül is egy szelete a digitális állampolgárságnak be van emelve az informatika tanmenetbe, ez pedig a számítógépek védelme a támadások ellen, illetve az adatvédelem. Idézem:
"Az adatokkal való visszaélések, veszélyek megismerése, azok kivédése, a védekezés módszereinek megismerése
Az adatvédelemmel kapcsolatos feladatok megismerése.
Az adatokkal való visszaélések kivédése.
Az adatokkal való visszaélésekből származó veszélyek és következmények megismerése.
Védekezési módszerek és szempontok megismerése."
Emellett egy kollégám hívta fel a figyelmemet arra, hogy a történelem 8. évfolyamos anyagában van egy 20 percnyi a közösségi oldalakról. A megközelítés ugyanakkor elég egyoldalú: csupa veszély, visszaélés, kivédés. Ebből is látszik, hogy a közösségi oldalakhoz fűződő viszonyunkat alapvetően negatív érzelmek határozzák meg. Mi (a tanárok) gyakran félünk tőle, elutasítjuk vagy egyszerűen lenézzük. A gyerekek ezzel szemben teljesen máshogy - pozitívan - viszonyulnak ezekhez az alkalmazásokhoz, hiszen azt látják, hogy gyorsabban elér hozzájuk a lecke és nem kell telefonálni, mert lehet ingyen beszélni (akár csoportban is). Ráadásul minden fontos esemény Facebook-on van. Nem nehéz kitalálni, hogy mi történik akkor, amikor az a két attitűd megjelenik egy órán - a tanár nem is érti, hogy miért kell erről beszélni, illetve kiemeli az összes veszélyt és negatívumot, míg a diák vagy oda sem hallgat, vagy megmosolyogja a lelkes tanerőt, rosszabb esetben kiposztolja Facebook-ra, hogy miket mondott a tanár.
Vagyis tudjuk-e mi tanárok segíteni a diákokat a netdzsungelben eligazodni, amikor egyrészt magunk sem használjuk, másrészt nem gondoljuk helyesnek ezek használatát? A válasz szerintem: nehézkesen. Ijesztgetni tudjuk és közhelyekkel bombázni őket. Netán hallgatunk az előítéleteinkre.
No de kinek a dolga mindez az iskolában? Szerintem itt létezik a 'felelősség kis köre', amivel viszonylag mindenki jól elvan. Megkérdezem az info tanárt, ő azt mondja, hogy menjek a magyartanárhoz, ő foglalkozik ezzel. Magyartanár továbbküld, hiszen nincs benne a tanmenetben, meg ő fent sincs Facebook-on, ez az osztályfőnök dolga. Osztályfőnök: annyi a szervezés az első (második, harmadik, végzős) évben, hogy erre aztán végképp nincs idő, amikor egy héten 4 percig látja az egész osztályt. Menjek az iskolapszichológushoz. Ő viszont csak hetente kétszer van az iskolában, el tudom képzelni, milyen esetek vannak? Hogyan lenne ideje 500 gyerekkel foglalkozni, ráadásul egy ilyen marginális témában, amit úgyis minden gyerek tud már. Különben is menjek az info tanárhoz, ez az ő dolga. És ezzel bezárult a kör. Ugyanakkor mindenki elégedett és nyugodt, hiszen teljesen jogos és védhető az álláspontja.
No de, ki megy akkor Bogdányba?
