Számonkérés karantén idején
Vezércikk - 2020. március 15.
Miközben mindenki gőzerővel készül a digitális oktatás megvalósítására az egyik leggyakrabban felmerülő kérdés: hogyan lesznek így a dolgozatok? Tény, a számonkérés az a része a tanításnak, amit a legjobban állít kihívás elé állít ez a helyzet. A diákoknak valahogy visszajelzést kell kapniuk a munkájukra, sőt vannak, akiknek hamarosan majd érettségizniük is kell, szóval az értékelés semmiképpen sem nélkülözhető, de hogyan lehet ezt megoldani az online térben?
Két lehetőségünk van: vagy a megszokott paradigmában maradunk, vagy kilépünk belőle. Talán nem meglepő, ha eláruljuk, hogy mi a második megoldás hívei vagyunk, de tudjuk, hogy nem mindenki lépne túl nagyot pont most, amikor amúgy is elég nagyokat kell lépkednie és amúgy is elég távol van a saját komfort zónájától. Mit lehet tehát tenni?
Ha megpróbálunk a megszokott értékelési, számonkérési paradigmában maradni, akkor is vannak lehetőségeink. Tele a világ online tesztmotorokkal, kvíz készítő alkalmazásokkal egy egyszeri Google űrlaptól a Redmentán át a Moodle-ig. Hogyan oldjuk meg, hogy ne küldözgessék át egymásnak a diákok a megoldásokat? A kézenfekvő megoldás: adjunk nagyon sok feladatot nagyon rövid időre, így nem lesz idejük egymás között kommunikálni, csetelni. Ahogy a mondás tartja: minden bonyolult problémára létezik egy gyors, egyszerű és rossz válasz. Jó eséllyel ez is az, nem csak amiatt, mert így csak a legegyszerűbb kérdések tehetők fel, amiknél nem kell idő a gondolkodáshoz, hanem azért is, mert nem feltétlenül a diákok tudását, hanem inkább a rapid tesztmegoldó képességét méri fel. Kicsit jobb helyzetben vagyunk, ha nem klasszikus dolgozatokat iratunk, hanem ehelyett nyitott könyv kérdéseket teszünk fel. Ez olyan kérdést jelent, aminek a megoldásához bármilyen eszköz, forrás, segítség igénybe vehető. Tapasztalataim szerint a diákok elsőre nagyon lelkesek, amikor ezt a lehetőséget meghallják, amikor aztán ilyet kell írniuk, a lelkesedésük is jócskán megcsappan. Az ilyen feladatokra ugyanis sokkal nehezebb válaszolni, sokkal nehezebb tanulni is, nem elég, ha az adatokat, a definíciókat, esetleg a típusfeladatok megoldását tanulja meg valaki. De az sem véletlen, hogy én magam is olyan ritkán adok ilyen feladatot. Nagyon nehéz ugyanis jó kérdést feltenni, ha a diákok bármit használhatnak. Itt derül ki csak igazán, hogy a tanári szakma nem csak annyi, hogy valaki jól magyaráz, az is legalább ilyen fontos, hogy jól is kérdezzen. Természetesen az ilyen feladatokat javítani is sokkal nehezebb, nem véletlen, hogy erre még nem nagyon született automatizált rendszer, tesztmotor. Meglehet, az új helyzet egy kicsit visszacsempészi a szóbeli számonkéréseket is, amik egyre jobban kopnak ki a tanításból (a felsőoktatásban már alig van kollokvium), a videóhívás alkalmas lehet arra, hogy szóban számoltassuk be a diákokat egyenként, talán még az osztály előtti felelés stresszét is oldani tudja. Persze itt sincs akadálya annak, hogy a diák a képernyő elé tett könyvből olvassa fel a feleletét…
Úgy vélem, hogy a számonkérés, értékelés egész paradigmáját kell most megváltoztatnunk (meg kellett volna már jó ideje, de most, ebben a helyzetben muszáj lesz). Állítólag Lenin mondta azt, hogy: A bizalom jó dolog, az ellenőrzés még jobb. Nem csak a kommunizmus embertelenségét jellemzi ez a bon mot, hanem az iskoláinkét is. Esetleg a karantén és a digitális oktatásra áttérés rákényszerít végre minket arra, hogy megfordítsuk ezt a mérgező mondatot és azt mondjuk: Az ellenőrzés jó dolog, a bizalom még jobb. Lehet, hogy ha nem az lesz az alaphozzáállásunk, hogy a diákok majd úgyis csalni fognak, akkor nem is csalnak majd. Ha nem fűződik majd érdekük ahhoz, hogy ne a valós tudásukat tükrözze az értékelésük, akkor nem is fognak ezen dolgozni. Ehhez persze legelőször le kell venni az értékelésről azt a terhet, hogy az a diákot minősíti, hogy rangsort állít fel a diákok között. Ha az értékelés valóban formatív, tehát a célja a diák fejlesztése, akkor semmi értelme nincs annak, hogy valaki azon csaljon. Az egyik mód, amivel ezt elérhetjük, ha lehetőséget adunk a javításra, ez a gamifikáció egyik alap felismerése is: a jó játékban bárhányszor lehet próbálkozni. A másik kulcs, ha a diákokat partnereknek tekintjük a tanítási folyamatban. Akár úgy, hogy maguk is beleszólhatnak abba, hogy mit és hogyan tanulnak (az ilyen differenciálásra a digitális tér remek lehetőséget ad), akár úgy, hogy érzékeltetjük velük, hogy mi az ő tanulásuk segítői lehetünk csupán, nem ellenőrzünk, hanem visszajelzünk arról, hogy éppen hol tartanak. A dolog működik, 7 éve írt a 21. századi tanár sorozatban a rendszer tapasztalatairól Prievara Tibor itt a TanárBlogon. De akár még régebbi példákat is hozhatunk, az AKG igazgatója Horn György a diákokra bízza, hogy hányas osztályzatot adnak maguknak a tanév végén. Dolgozatokat írnak, amiket kijavítva vissza is kapnak és félévente hosszas szöveges értékelést is kapnak a munkájukról a tanártól, de a jegy az az lesz, amit ők adnak maguknak. Amennyire tudom, nagyon-nagyon ritka, hogy bárki visszaélt volna a rendszerrel, sokkal gyakoribb, hogy a diákok kifejezetten szigorúak magukhoz. Amúgy is azt gondolom, hogy a diákok jellemzően megértik, hogy a fejlesztő értékelés az ő érdekükben van. Az érettségire készülő csoportjaim dolgozat írásánál nagyon ritkán vagyok bent a teremben, megbeszélem velük, hogy mennyire rosszul járnak, ha elhiszik magukról, hogy arra az eredményre képesek, amit csalással értek el, hiszen az érettségin csalni nem lesz lehetőségük.
A kérdés tehát nem az, hogy tudunk-e olyan rendszert teremteni, amit nem lehet kijátszani, hanem az, hogy tudunk-e olyan közeget teremteni, amiben senki nem akar csalni. Boldog lennék, ha ez lenne majd a karantén öröksége, amire évek múltán is emlékszünk.
