Játékosítás az angolórán – egy sikeres kísérletről a Karinthy Frigyes Gimnázium 11. E osztályában

Kiknek való a játékosítás?

Gyorsan adná magát a válasz, hogy mindenkinek. Több fórumon lehet olvasni hasonló tartalmú véleményeket. Anélkül, hogy az ilyen tapasztalatokat szerző kollégáknak ellent mondanék, némileg árnyalnám a képet. Négy évvel ezelőtt elhatároztam, kipróbálom a módszert. Egy kéttannyelvű osztály második évfolyamán, tehát a nulladik évet (amikor 16 nyelvórájuk volt a gyerekeknek) követően vágtunk bele. Mindent megterveztem, egyeztettem a gyerekekkel, kikértem a véleményüket minden fontosabb kérdésben (a választható feladatok listája; az időkeretek; a pontozási rendszer), majd belevágtunk. És nem volt egyértelmű a siker: az előre egyeztetett 2 hónapos próbaidőszak után – közös megegyezéssel – nem volt folytatás. Utólag két fő tényezőben látom a viszonylagos sikertelenség okát: egyrészt a gyerekek – bár nagyon jó nyelvi szinten voltak – még igenis rászorultak a komoly nyelvtani, szókincsbeli fejlesztésre. Azaz komoly „anyagmennyiséget” kellett elsajátítaniuk, s a választható feladatok kijelölésénél én ezt maximálisan szem előtt is tartottam. Ennek az lett az eredménye, hogy „úgy csináltunk”, mintha játszanánk (voltak pontok, szintek, választhattak, mikor mit teljesítenek), de igazából a tananyag állt a középpontban, olyan feladatokat kaptak, amelyekről sütött a tanítási szándék. A gyerekek próbálták a kreatívabb feladatokat előnyben részesíteni, de ugyanakkor ők is érezték, hogy még sokat kell tanulniuk, tehát nem tudtak jó szívvel választani ezek közül – tartottak tőle, hogy lemaradnak a „fontos” dolgokról. Úgy gondolom, a szerényebb siker másik okát – és ez furcsa lesz - a diákok magas motiváltsága okozta. Ők arra vágytak, hogy minél hamarabb, minél kiszámíthatóbban eljussanak egy olyan nyelvi szintre, amelyen majd gond nélkül tudják idegen nyelven tanulni a tárgyakat. Nem volt szükségük külön varázslatra, hiszen úgy érezték, ők maguktól is hajlandóak simán csak tanulni, a játékosítás plusz elfoglaltságot ad, ami nekik abban az évben (nagy váltást jelent ez az időszak a nulladik évhez képest) egyszerűen nem fért bele. Hiába kértem, javasoljanak ők is feladatokat, nem éltek ezzel a lehetőséggel.

Ahogy már jeleztem, idén ősszel, a digitális oktatás kihirdetésekor újra eszembe jutott a módszer, hiszen heti két órában tanítok 11. évfolyamos kéttannyelvűs diákokat (nem az előbb jellemzett diákokról van szó), akik már nagyon magas nyelvi szinten vannak, de (vagy éppen ezért) a motivációjuk finoman szólva sem hasonlítható a már említett 9. évfolyamosoknál tapasztalhatóhoz. Beszélgettünk a gyerekekkel a motivációról, s ennek kapcsán meséltem nekik a játékosításról, mutattam mintafeladatokat, majd kértem őket, gondolják végig, kipróbáljuk-e, s ha végiggondolták, írjanak is erről néhány sort a Google Classroom falára. Gyorsan kiderült, hogy mindenki lát fantáziát a dologban, így belevágtunk. (Mellesleg jegyzem meg, régen olvastam ilyen életszerű és ilyen alapos gonddal megírt érvelő esszéket, mint ekkor a Classroom falán.)

A megvalósítás

A kereteket közösen dolgoztuk ki – ennek megfelelően kértem a csoportot, hogy miután látták az internetről szerzett, ötletadó mintafeladataimat, álljanak elő ők is feladatötletekkel. Itt ért az első meglepetés: sok és nagyon jó ötlet született – be is került mind a végső listába. A netről vett mintafeladataim egy részét túl könnyűnek (!) találták, s ebben teljes mértékben igazat is adtam nekik – ezeket módosítottam vagy teljesen elhagytam. Végül lett egy kb. 20 feladatból álló lista, amelynek minden eleméhez rendeltem egy adott pontszámot, illetve megbeszéltük a szabályokat: 4 hetes ciklusokban gondolkodunk, lesz egy heti minimum pontszám (különben nagy a kísértés a 4. hétre hagyni a munkát, ami sem a diákok, sem a tanár szempontjából nem praktikus), lesz heti leadási határidő (aki mindegyik héten leadja időben az összes feladatot, a végelszámolásnál kap plusz 2 pontot), illetve egyeztettük a 4. hét végén összegyűjtött pontok jegyre váltásának feltételeit (értsd: ponthatárok). Megbeszéltük azt is, hogy a listából minden feladatot egyszer lehet választani (kivéve a fordítási feladatoknál, ahol az idegen nyelvről magyarra, illetve a fordított irányú fordítás is külön feladatnak számít). Ilyen előkészületek után belevágtunk, s győztünk. Mindannyian nyertünk.

Mit nyertek a diákok?

• önállóságot: saját ritmusukban, részben saját maguk által megalkotott feladatokkal dolgoznak, kedvük szerint, egyéniségüknek megfelelően vegyítve a kreatívabb és az „iskolásabb” feladatokat.

• tudásmegosztást: az általuk készített feladatokat, videós anyagokat, verseket, vlogokat stb. közkinccsé tesszük a csoportban (természetesen lehet „csak nekem” szánni bizonyos tartalmakat).

• a komfortzónából való kilépést: mivel van egy adott lista, amiből választhatnak, elkerülhetetlen, hogy ismeretlen vizekre evezzenek (pl. verset fordítsanak, a napjukat írják le színek segítségével stb.)

• tudást: az órán tanult szavakat, nyelvtani szerkezeteket folyamatosan ismétlik, hiszen a feladatok egy részében ezekkel kell dolgozniuk (keresztrejtvényt, szóláncot csinálnak, definíciós feladatokat gyártanak, rokonértelmű/ellentétes jelentésű szavakkal végeznek el - gyártanak le - feladatokat).

• felelősséget: a határidők, a pontozási rendszer azt jelenti, hogy a diákoknak maguknak kell szervezniük a tanulásukat. Minden szabályt közösen dolgoztunk ki, innentől nincs más út: a szabályokat be kell tartani, különben nem tudunk „játszani” – éppen, mint a társasjátékoknál.

• örömöt: Vekerdy szerint „öröm nélkül nincs hatékony tanulás”, s amikor a diákok egész nap egyedül, a megszokott közösségük nélkül ülnek otthon a gép előtt, a lelki egészség, az ezzel való foglalkozás még inkább felértékelődik.

Mit nyertem én?

• a saját hasznosságom érzését: a diákok fejlődnek, az órai anyagot elsajátítják, és bár nem írunk hagyományos dolgozatot, annyit foglalkoznak a tananyaggal, hogy az mindenképp megragad.

• partneri viszonyt: közösen dolgoztunk ki egy rendszert, közben mindkét fél érveit meghallgattuk és megfontoltuk, s aztán mindenki tartotta/tartja magát az egyértelmű keretekhez. Ha valami nem működik, a hónap végén közös megegyezéssel módosítható.

• örömmel javítom a házi feladatokat: nos, bevallom, alapesetben nincs ez mindig így. 20 év tanítás után, a 15. azonos témájú érvelő esszé már akkor sem tölt el a kezdeti lelkesedéssel, ha tudom, a tanácsaim alapján a diák fejlődni fog. Ebben az esetben minden megnyitott házi feladat meglepetés: nem tudom, melyik diák mivel lep meg az adott héten.

• Jobban megismerem a diákjaimat: a személyesebb témájú, maguk által választott feladatoknál a visszahúzódóbb gyerekek is lelkesek, és bár nem találkozunk napi szinten az iskolában, sokat tudok arról, hogy telnek a karanténos napjaik. Sőt, több esetben odakerül az elkészített feladat végére egy megjegyzés, amely szerint öröm volt azt megcsinálni. A fentiek ismeretében talán hihető: elolvasni is öröm volt.