Fordulópont az oktatásban

Az átlépésünk a Gutenberg-galaxisból a Google-galaxisba nem csak kvantitatív változás. Nem csak arról van szó, hogy a korábbinál nagyságrendekkel több információ érhető el a korábbinál elképzelhetetlenül könnyebben, hanem arról, hogy maga a tudás mibenléte változik meg. Hasonló, bár kisebb léptékű, változás legutóbb 500 éve történt, a könyvnyomtatás elterjedésével. Ha a tudásról alkotott elképzelésünk megváltozik, akkor előbb-utóbb magának az oktatásnak is meg kell változnia, hiszen ennek elsődleges funkciója a tudás kialakítása, fejlesztése, növelése. A könyvnyomtatás forradalmára válaszul született meg Comenius pedagógiája, ami alapjaiban értelmezte át, hogy mit is jelent tudni. Nem csak arról van szó, hogy Comenius nem latin nyelven írta a maga tankönyveit, vagy hogy képeket rakott bele. Ő volt az, aki leszámolt a memoriterrel, mint a tudás legfőbb mércéjével, diákjai matematikai példákat és nyelvtani feladatokat oldottak meg. A maga idejében a morva testvér felfogása forradalminak számított, hasonló mérvű változás van készülőben a pedagógiában napjainkban is.

Ebben a pillanatban a legjobban azt tudjuk, hogy mi az, ami nem működik, mi az, amire biztosan nincs szükségünk, de hogy mi lesz az egyre többször emlegetett új pedagógia, még csak most formálódik. Látjuk, hogy leértékelődik a klasszikus tudás, ami nem csak a lexikális ismereteket jelenti, hanem olyan képességeket is (pl. egyenletek megoldása), amik még tíz évvel ezelőtt is az oktatási sikeresség fokmérőjének számítottak. Tudjuk, hogy felértékelődnek a puha képességek (soft skillek), mint az együttműködés, a kommunikáció, a prezentáció, de hogy ezek valójában miben állnak, valójában miként fejleszthetőek, az nem tisztázott. Gyakran ezeknek a képességeknek az emlegetése csak arra szolgál, hogy meg- és felmenthessük a hagyományos oktatást. Amikor azt mondjuk, hogy a memoriter tanulása fejleszti a kitartást, akkor csak védeni próbálunk egy egyre nehezebben védhető pedagógiai gyakorlatot.

Az új pedagógiai megoldások homlokterében gyakran a digitalizáció áll, és elterjedt az a nézet is, hogy pusztán az, ha valamit digitális eszközzel csinálnak a diákok, modernebb, hatékonyabb, mintha azt a hagyományos eszközökkel teszik. Miközben kevés egyértelmű adat van arra, hogy a digitális eszközöket használó oktatás hatékonyabb, mint az azok nélküli, kormányok költenek milliárdokat az iskolák technikai felszerelésére. Nem is csoda, hogy nincsenek ilyen vizsgálatok, hiszen a technikai eszközök magukban semmit sem érnek, a kérdés az, hogy milyen módszerekhez használják őket. Ahogyan a könyvet is lehet arra használni, hogy a gyerek ráülve jobban lássa a tanárt, a digitális technikát is lehet a korábbi tudás-koncepciót kiszolgáló tanításhoz használni. A legjobb példa erre talán az interaktív tábla, ami első ránézésre igen modernnek hat, de elsődlegesen (szinte kizárólagosan) a frontális tanítás eszköze. Szomorú tény viszont, hogy a politika a látványos és látható dolgokat szereti, mint amilyen sok interaktív tábla átadása, a módszertani megújulás a politika és a média számára nehezen megfogható és érdektelen is.

A pedagógiai fordulat pedig (ha lassacskán és bátortalanul is) elkezdődött. Nem meglepő módon a leghatékonyabban az iskolán kívüli szereplők, a modern gazdaság tudott hatni rá. Jellemző, hogy a világ országaiban a legtöbbet a pedagógiai szemlélet megváltozásáért egy gazdasági szervezet, az OECD tette a PISA teszteken keresztül. Noha a PISA tesztek tudás felfogása jelentősen különbözik a hagyományos iskoláétól, még ez is távol van attól, a radikális változástól, amit a változó világ megkövetel, az OECD tesztje nem méri az interperszonális képességeket, a kommunikációt, az önkorrekciót, számos olyan dolgot, ami fontos része lehetne a modern tudásnak.

Márpedig az iskolában legvégső soron az van, amit mérni tudunk. Nincs olyan tanár, akivel nem történt meg, hogy egyszer egy óráján igazán elemében volt, sikerült valódi mély összefüggéseket megvilágítania, sikerült a diákokat rávennie arra, hogy maguk fedezzék fel ezeket az új összefüggéseket, szinte már tapinthatóvá lett a teremben a tudás maga. Amíg valamelyik gyerek meg nem kérdezte, hogy: Ez benne lesz a dolgozatban? Ezzel a kérdéssel lehet a szárnyaló pedagógust a földre kényszeríteni. Mert valóban, mi más lenne érdekes, mint az, ami benne lesz majd a dolgozatban? Ez a kérdés az elvont, nehezen megfogalmazható tudás koncepció helyébe a jól meghatározható dolgozatíró-képességet állítja. Leleplezi az iskolát is, ami nem a tudás szentélye, hanem egy olyan hely, ahová a benne levők kényszerből járnak és ahonnan csak a dolgozatok megírásával szabadulhatnak meg.

Amióta az iskola feladatává tette a diákok mérését, egyfajta (objektívnek mondott) sorrend kialakítását, át is alakult mérésre felkészítő szakintézménnyé. A mérés maga sokszor öncéllá is vált. A tudás bizonyos részei, amik könnyen mérhetők és mérésük megadja az objektivitás látszatát egyre nagyobb szerephez jutottak és akár teljesen el is uralták a tananyagot. Ilyen a helyesírás, a számolás, az évszámok vagy éppen írói életrajzok ismerete. Ezek azok a dolgok, amiket agy okönyen lehet számon kérni. Sajnos ezzel együtt azok a dolgok is, amiket a legkönnyebb automatizálni és ezért a leggyorsabban vesztik el a relevanciájukat a technikai fejlődéssel. Az iskola természetesen megteheti, hogy mindezzel szembe megy, tiltja például az internet használatát a számonkérések alatt, pedig ma már alig van olyan helyzet, ahol ne állna az ember rendelkezésére a Google. (Érdekes, hogy a számológépeket sokkal gyorsabban beengedte az iskola az értékelésbe is, mint a számítógépeket.) Ezek az utóvédharcok ugyan eltarthatnak hosszabb ideig is, de a változást megállítani képtelenek.

Az új pedagógia, ami az új tudás elképzeléshez alkalmazkodik előbb-utóbb kialakul és átformálja az egész iskolát. Gutenberg és Comenius között 200 év telt el, egy kicsit mi is lehetünk türelmesek.

Megjelent a Fordulópont 2017 című kiadványban