Most gondoljunk a gyerekekre ... ja, bocs, mégse

Itt van először ugye a 'digitális minimum' fontos kérdése, azaz mi az, amit minden tanárnak KELL csinálnia. Véleményem szerint ebben a helyzetben a digitális minimum az alábbiakat kell, hogy tartalmazza:

1. Egységes kommunikációs csatorna (amikor messenger üzenetben, e-mailben, hírlevélben kapsz 15 tanár kollégától üzeneteket, egy idő után elveszíted a fonalat. Válasszunk egy kommunikációs felületet, és ott történjen az információ megosztás. Minél inkább egy zárt rendszer ez (és minél kevésbé a facebook), annál jobb.

2. Egy, közösen használt digitális tanulásszervezési környezet kiválasztása. Mondok két példát, két iskolából: 'A' iskolában a múlt héten összegyűjtötték azt a pár tanárt, akik a digitális pedagógia iránt egyébként is érdeklődnek, és 'békeidőben' is foglalkoznak ezzel. Ez az 5-6 főből álló 'task force' az igazgatóság tagjaival kiegészülve kiválasztotta a digitális környezetet, majd létrehozta a tantermeket, regisztrálta a diákokat, és hétfőn, egy virtuális értekezlet formájában a teljes tantestületnek betanította a felület használatát, az óratartás menetét, a számonkérés lehetséges formáit, stb. Kedden, szerdán elindul a tanítás. 'B' iskolában a vezetés magához vonta a teljes feladatot, semmilyen kommunikációt nem kezdeményezett a tantestületen belül erről (kivéve azt, hogy mindenki várja meg a közös döntést, senki ne 'akciózzon' egyedül, majd hétfőig pontosan semmi nem történt, összehívtak egy értekezletet, és ott közölték, hogy mindenki olyan digitális környezetet választ, amit szeretne. Azaz, nincs közös platform, a kötelező minimum az, hogy a tanár Facebook csoportban kommunikál, emailben megoszt dokumentumomkat, és szintén emailben fogad beadandókat.

Két ellentétes megközelítés, és mindkét esetben elhangzott az értekezleten, hogy most 'gondoljunk a gyerekekre', legyünk empatikusak és megértőek hiszen nekik is nehéz ez a helyzet, nem is beszélve a szülőkről ... támogassuk őket. Most azt nézzük meg, hogy ugyanez hogyan néz ki az említett gyerekek szempontjából!

Vajon mi lehet jó egy ilyen helyzetben egy diáknak? Az egészen bizonyosan nem, hogy minden órája más platformon van, hogy nincs SEMMILYEN közös kommunikációs fórum, ahol lehetne látni, hogy mi lesz akkor például, ha nem az iskolai órarend szerint tanul (ami egyébként szerintem nem rossz ötlet, felesleges kötelezően reggel 8-tól délután 2-ig a gép elé szögezi egy 12 éves gyereket, és értelme sem sok van, azon felül, hogy a rendes menetrendet tudja tartani, hiszen ezután is szerdán második óra matek lesz).

Ha ettől elmozdulunk projekt irányba, azaz kiosztunk feladatokat, támogató anyagokat, forrásokat teszünk fel, eseti konzultációs időpontokat jelölünk ki, végül nyitott kérdésekre várunk kreatív válaszokat, akkor nem lehet eltekinteni olyan fórumoktól, ahol a konzultációkat lehet időzíteni, egyeztetni, megbeszélni - lehet ez pl. egy közösen szerkeszthető Google naptár, ahol láthatjuk, hogy mikor melyik osztálynak milyen konzultációt terveznek a kollégáink. Nehogy hirtelen egyszerre három különböző online órán kelljen a diákoknak részt venniük. Ha ez nincs, csak káosz következhet.

És ezzel eljutottunk a legfontosabb kérdéshez: vajon egészen biztosan a gyerekek érdekeit nézzük, amikor digitális stratégiát készítünk? Amennyiben hagyjuk, hogy minden tanár olyan platformot válasszon, amit elsőre megért, olyan tesztmotort, amilyet szeretne, és olyan online közvetítést csináljon, amely számára kedvező, vajon kinek az érdekeit védjük, kinek segítünk, kedvezünk? A gyerekeknek egészen biztosan nem, hiszen ezzel teljes káosszá válik az életük, minden óra minden percében figyelniük kell, hogy több csatornán (e-mail - melyik gyerek néz ma rendszeresen e-mailt?), facebook csoport, Viber csoport, és az összes, a tanárok által választott felületről érkező értesítések - ha valóban tanítani szeretnénk - villámgyorsan betemetik őket.

Külön probléma, hogy ezek mind olyan felületek, ahol regisztrálni kell - külön! Mondok egy példát: ha egy tanár olyan feladatmotort keres, amelyik a feltöltött 20 kérdésből random oszt ki mondjuk 10-et, mert ezt találja önmaga és a tanítási folyamat számára a leghasznosabbnak, akkor két dolgot tehet: a) megkeresi ezt az alkalmazást, akár elő is fizet rá, és megkéri a diákjait, hogy regisztráljanak, és az ott kiosztott tesztsorokat csinálják, vagy b) elfogadja, hogy bár a Google Classroom, vagy a #school jelenleg ilyet nem tud, azért, hogy egy platformon lehessünk, lineárisan elvégezhető teszteket készít mondjuk Forms-ban (hozzátéve, hogy az előző héten még papíron íratta a dolgozatokat, tehát szó sem volt adatbázisokról). Itt két szempont ütközik ... vajon biztos, hogy a diáknak kell egy harmincadik oldalon regisztrálnia és ott kitölteni a teszteket? Biztos, hogy ez a gyerekek érdeke, hogy ez az empatikus hozzáállás? Hogy egyetlen centit sem engedünk a saját pedagógiai berögzüléseinkből, és a szülőtől, gyerektől várjuk el, hogy alkalmazkodjanak?

Egyébként miért is gondoljuk, hogy a digitális térben a diákjaink mértéktelenül rugalmasak? Miért hisszük azt, hogy tisztességes és fair az, hogy a diákjainknak kell hirtelen hat különböző online platformot, és az ehhez tartozó 15 egyéb regisztrációval használható alkalmazást két nap alatt megtanulniuk, csak azért, mert annyi rugalmasság sincs bennünk, hogy pedagógus közösségként egyet hajlandóak legyünk mi magunk megtanulni használni. Súlyosan félreértelmezett ez a demokráciaértelmezés, illetve a pedagógiai szabadságra hivatkozás egy ilyen helyzetben! Valójában az történik, hogy egy erőtlen vezetés képtelen kijelölni egy mindenki számára élhető utat, nem vállalja sem az ebből adódó esetleges kezdeti konfliktusokat (miért kell nekem megtanulni a Google Classroom-ot, amikor eddig Edmodo-t használtam?), és mindeközben a gyerekekre hivatkozik, és empátiát, megértést emleget. Pedig egyikről sincs szó, pusztán gyengeségről és konfliktuskerülésről.

Végül gondoljunk bele annak a pedagógusnak a helyzetébe, aki most el van árasztva különböző digitális eszközökkel, platformokkal, hirtelen 5-6 képzést tartanak neki, délelőtt az Edmodo, délben a NEO LMS, este pedig Teams vagy #school, és van összesen 2 napja, nem több, hogy informált döntést hozzon, kitalálja, hogy ő, egyedül mit, hogyan csinál. Nem meglepő, hogy besokall, és azt mondja, hogy azt fogja csinálni, ami a biztos, azaz Facebook csoport, e-mail. Vagyis sikerül teljesen kihasználatlanul hagyni a digitális átállásban rejlő lehetőségeket, és elkezd 'alibizni'. ÉS ugyan ki hibáztathatná érte? A másik jellemző hozzáállás az, hogy makacsul elkezdi azt az alkalmazást keresni, amely PONT olyan, mint amit ő szokott offline órákon csinálni. Ilyen Facebook posztot is láttam: 'Tud nekem valaki olyan alkalmazást, ahol van egy tábla, amire tudok írni, és a diákok látják, ők pedig látszanak a gépen úgy, mintha ülnének az osztályteremben, és hallják amit mondok és látnak is?'. Bár pont nem erről szól a digitális pedagógia, teljesen érthető ez a hozzáállás is.

Ne áltassuk magunkat tehát azzal, hogy a 'gyerekek érdekeit' nézzük akkor, amikor vezetőként nem vagyunk képesek vezetni, a lovak közé dobjuk a gyeplőt, semmilyen támogatást nem adunk, pusztán egérutat a 'digitális minimum' Facebook csoport + e-mail kombó meghatározásával. Arról akkor arról most még nem is beszéltem, hogy azzal, hogy lesz az iskolában 4 különböző platform, és sok tanárnak lesz nyilván rengeteg kérdése, a technikai támogatás azokra hárul, akik az adott alkalmazást bemutatták. Ez azt jelenti, hogy percenként érkezhetnek kérdések majd, ha a többi tanár valóban szeretné használni a keretrendszert, ami így 4 tanárnak ad több órányi plusz feladatot, ahelyett, hogy egyetlen platformon a technikai támogatást közösen végeznék, negyedelve a feladatmennyiséget, hiszen nekik is tanítani, órát tartani, szervezni, értékelni kell).

Mindez NEM a diákokért és az ő érdekükben történik. Egyszerűen félünk kilépni a saját komfortzónánkból, és megpróbálunk mindenkit, amennyire lehet, megtartani a sajátjában. Ez a tanárok érdekében történik, félelemből a bizonytalanságtól - ami egyébként teljesen érthető. Ha most kellene hirtelen váltanom, biztosan meg lennék ijedve, és segítséget, támogatást, iránymutatást várnék el. Ennek hiánya egy iskolában nem a tanári szabadság tiszteletben tartása, sem a demokrácia megnyilvánulása, hanem egyszerű hozzá nem értés. És persze a legegyszerűbb a gyerekek szempontjait kidobni, hiszen ők rugalmasak amúgy is. Ez egyébként szintén igaz, az elején biztosan azok lesznek, és együttműködőek, de ha ebből napi rutin lesz, feladatokkal, tanórákkal és érdemjegyekkel, akkor lehet, hogy elveszti egy gyerek a motivációját, ha hirtelen lesz 10 új facebook csoportja, kap 20 e-mailt, amiben szkennelt dokumentumok lesznek, valamint 8 helyen kell beadnia, néznie, hogy éppen hol tart a tanulásban.

Szóval lehet ezt így csinálni, de akkor fontos, hogy nevén nevezzük a dolgokat: a saját intézményi és szakmai rugalmatlanságunkat a diákjainkkal és a családjukkal fizettetjük meg. És ha nem vigyázunk, drágán!