Hogyan tovább?

Elsőként talán próbáljuk meg felvázolni, mi is az a helyzet amivel mi tanárok és a diákok is szembesülünk. Kisebb megszakításokkal, de egy éven át nem élhettük a megszokott életünket. Gyorsan kellett alkalmazkodnunk egy új, mindenki számára ismeretlen helyzethez. Nekünk tanároknak ez azt jelentette, hogy a munkánkat nem tudtuk a megszokott módon végezni. Voltak ennek ikonikus jelenetei, mint a vasalódeszkás testnevelés-óra, vagy a túlterheléses támadás alatt összeomló KRÉTA rendszer. A legfontosabb azonban mégiscsak az, hogy azt élhettük meg, meg vagyunk fosztva a tanítási eszközeink jelentős részétől és nem sok információnk van az újak hatékonyságáról, működőképességéről. Hiába volt bármekkora tanítási tapasztalatunk, hiába használtuk akár évtizedek óta a technikát a tanításban, erre biztosan nem volt felkészülve senki. Végső soron azt kellett megtapasztalnunk, hogy nem tudjuk a munkánkat úgy végezni, ahogy megszoktuk, szerettük és elvárnánk magunktól.

A diákjaink számára talán még traumatikusabb, ami történt. Őket nem csak a tanulás megszokott formájától, a mindennapi rutin biztonságától fosztotta meg a járvány, hanem az életkorukban annyira fontos társas kapcsolatoktól is. Egy éve tettük fel a kérdést, hogy hogyan lesznek így szerelmesek, úgy látom, hogy ezt azért megoldják, de az biztos, hogy a szociális terük nagyon beszűkült. Tulajdonképpen azt élhetik meg, hogy egy év elveszett az életükből. Hol lennénk mi, ha egy évet a kamaszkorunkból egyszerűen kivonnánk az életünkből? Mi mindenről maradnánk le? Mi minden hiányozna? A diákjaink nem is tudhatják, hogy mi az, ami kimaradt az életükből, csak abban lehetnek biztosak, hogy valami. A helyzetet tovább rontotta az állandó bizonytalanság, az, hogy nemhogy egy hónapra, de egy hétre sem lehetett igazán előre kalkulálni. A különböző, a visszatérésre mondott időpontok egyre másra múltak el és sokan mostanra már abba törődtek bele, hogy ez az év már így telik el. Sokan sokféleképpen reagáltak erre a helyzetre, volt, aki teljesen bezárkózott és mára már kifejezetten furcsának tűnik a számára, hogy emberek közé menjen, volt, aki csak depressziós lett és volt, aki megpróbáltam mindenfélével megtölteni a napjait. Az biztos, hogy nincs olyan, akire így vagy úgy ne hatott volna.

Talán túlzónak tűnik, de mindannyian, diákok, tanárok traumatizáltak vagyunk, túlélőkként térünk vissza az iskolába. Ezzel pedig valamit kezdenünk kell. A traumafeldolgozás pszichológiája szerint a legfontosabb dolog, hogy valaki komoly sérülések nélkül tudjon feldolgozni egy ilyen eseményt nem az igazságszolgáltatás és nem is a jóvátétel, hanem az elismerés. Senki sem várja Kohlhaas Mihályként, hogy forgassák vissza az időt és mindent úgy kapjon vissza, ahogy elvették tőle, de ahhoz, hogy valamit kezdeni tudjunk a traumával fontos lépés, hogy megtapasztaljuk mások, a többiek elismerik, hogy velünk valami rossz, akár valami igazságtalan történt meg. Ezért is fontos a túlélők számára, hogy elmondhassák, mi történt velük és azt érezzék, van, aki meghallgatja őket.

A fenti pszichológiát a megpróbáltatások extrém eseteivel, népirtásokkal, sötét diktatúrák rémtetteivel kapcsolatban ismerték fel, de ha természetesen sokkal kisebb léptékben, de igaz a karantén-generációra is. Ez az, amiért nem lehet egyszerűen visszatérni a hétköznapokhoz, úgy tenni, mintha minden folytatódhatna tovább, valamiképpen éreztetnünk kell a diákokkal, hogy elismerjük, rossz és igazságtalan mindaz, ami velük történt. Ez lehet az alapállása a folytatás mentálhigiénés megközelítésének, amire pedig már felépíthetjük a technikai részleteket is. Hogyan mérjük fel, hogy hol is tartunk, hogyan láthatjuk, mennyire volt hatékony az online töltött idő, miként szoktathatjuk vissza a diákokat a klasszikus iskolai keretek közötti tanuláshoz.

Az első és legfontosabb, hogy a digitális oktatásból a legjobban a tanulás és a tanítás élményszerűsége hiányozhatott. Bármi is történik a képernyőn, az nem ugyanaz, mintha benne vagyunk, részesei lehetünk. Meglehet, hogy a szív felépítését és működését számtalan animáció és applikáció magyarázza el, de ezek használata nem tudja felvenni a versenyt azzal az élménnyel, amikor egy valódi disznószív van a diákok előtt a bonctálon. De nem csak a tanulási élményekkel számolnunk, hanem a közösség élményével. Hogyan tudunk lehetőséget adni arra, hogy együtt legyenek, megéljék a közösséget, figyelve, hogy vannak köztük olyanok, akik már alig várják, hogy mások mellett üljenek és olyanok is, akiknek furcsa és szokatlan lesz, hogy egy teremben van másokkal.

Az egyéni különbségekre nem csak a társas kapcsolatokban, hanem a tanulásban, tanulási motivációban és az elmúlt egy év hatékonyságának tekintetében is fel kell készülnünk. Fontos lenne hogy valamiféle képet kapjunk arról, hol is állnak az egyes diákok tudásban és tanulási motivációban. Ennek felmérésére persze nem a dolgozat a legjobb módszer, egyfelől azért, mert azután, hogy egy évig nem írtak éles teszteket ennek a stressze kifejezetten magas lehet, másfelől pedig azért is, mert egy ilyen dolgozat semmit nem mond el a tanuláshoz való viszonyról, a motivációról, pedig az kulcskérdés lehet a jelen helyzetben. Az online oktatás egyik előnye volt, hogy sokkal tágabb lehetőségeket kínált a differenciálásra. A diákok gyakran a maguk tempójában és a maguk időbeosztásával végezték a feladataikat, ezt például érdemes lenne megtartani. Gondolkodjunk olyan tanulásszervezésben, ami lehetőséget ad arra, hogy éljenek ezzel a szabadságukkal. Az elmúlt év másik hozadéka, amire építhetünk az volt, hogy a diákoknak az eddigieknél sokkal nagyobb felelősséget is kellett vállalniuk a saját tanulásukért (még a karantén elején írtunk arról, miért fontos, hogy a felelősség lehetőséggel is együtt járjon). Kiváló alkalom lehet ez arra, hogy ezt a nagyobb felelősséget beépítsük az iskola mindennapjaiba. Ne infantilizáljuk a diákjainkat, hanem kezeljük őket partnereknek a tanulásban.

Az első karantén-időszak alatt sokat olvastunk olyan véleményeket, hogy Sebaj, ezt a pár hónapot átvészeljük, és majd bepótoljuk. És valóban, személyes tapasztalat, hogy esetenként maguk a diákok kérték azt, hogy még egyszer vegyük át az anyagot, mert semmire nem emlékeznek, természetesen ez nem biztos, hogy a karantén miatt van, hiszen egyébként sem egyértelmű, hogy az előző év tavaszán megtanult bármire ősszel még emlékezniük kellene, mindenesetre érdekes volt a tudatosság, ahogy ezt ebben a helyzetben felismerték. Egy szó, mint száz, lehet, hogy a tavaszi három hónap valahogy bepótolható, de ha hozzáadjuk az újabb hat hónapot, belátható, hogy nem sok az esélyünk. Ráadásul mindehhez egy hónap állna rendelkezésre, ami csak egy őrült rohanáshoz lenne elég. Ha nagyon gyorsan beszélünk és egy kicsit lecsippentünk az óra közti szünetekből talán el tudjuk mondani az eddigi anyagot, de az a saját lelkiismeretünk megnyugtatásán túl nem sokra jó. Mit tegyünk hát helyette?

Kiváló alkalom nyílik először is arra, hogy a jelenléti oktatásba is megpróbáljuk a jól működő digitális gyakorlatokat beemelni. Érdekes, hogy még mindig sok tanár fejében elválik ez a két dolog, azaz vagy online tanítunk, online eszközökkel, vagy offline, és akkor offline eszköztárral. Itt a történelmi pillanat, amikor azok az akadályok elhárulnak, amelyek eddig útját állták gyakran a digitális innovációnak: a diákok és a tanárok legnagyobb része is sokkal felkészültebb a digitális eszközök használatára, mint eddig. Rengeteg tapasztalat gyűlt össze, óhatatlanul kipróbáltunk rengeteg alkalmazást, módszertani kísérletezésbe voltunk kényszerítve, hosszú hónapokon át. Készítsünk leltárt, nézzük meg, mi az, ami működött, és hogyan tudnánk ezt megtartani a jelenléti oktatás során is. Iskoláknak online oktatási keretrendszereket kellett bevezetniük, ezt ne engedjük el, hiszen a tantermi órák remek társa és/vagy kiegészítője lehet ez továbbra is. De gondoljunk csak bele, milyen furcsa is lenne, ha a diákoknak, akik lassan egy éve például a telefonjukon tanulnak megint le kellene adniuk a kikapcsolt telefonokat az óra elején, vagy akár be se hozhatnák azt az iskolába.

Szintén remek alkalom kínálkozik, hogy rendezzük egy kicsit a sorokat, hiszen a fennmaradó egy hónap kiváló alkalmat kínál arra, hogy visszatérjünk egymáshoz, és magunkhoz is egy kicsit. Ez talán érzelgősen hangzik, de nem találunk olyan tanárt vagy diákot, akit a karantén pszichés terhe ne ért volna el. Figyeljünk arra, hogy ezt segítsük kommunikálni, feloldani, és elkezdeni feldolgozni. Jó eséllyel ezután minden egy kicsit másképpen lesz a világunkban, és az elmúlt 13 hónap hatása alól senki nem fogja tudni kivonni magát. Gyakorlati tanács: lehet, hogy egy kedélyesen átbeszélgetett óra egy tanárral, mondjuk biológia helyett, most akár sokat is segíthet a diákoknak. Adjunk erre teret.

Érdemes talán iskolai szinten is elgondolkozni azon, hogy milyen lépésekkel lehet a helyzet feldolgozásában segíteni. Nagyon jó lenne olyan iskolai foglalkozásokat látni, gyűjteni, amely konkrét ötletekkel könnyítené meg a diákok és tanárok helyzetét. Lehet, hogy az osztályfőnöki órák tematikáját is érdemes lehet átgondolni, és az iskolapszichológusok számára is új terep nyílhat, együttműködve a pedagógusokkal. Arra is jó lehetőség lehet ez a helyzet, hogy átgondoljuk a 21. századi képességek, soft skillek szerepét a tanításban, talán most láthatóbbá vált, hogy ezek miért fontosak. Két éve mutattunk be egy rendszert, a Képesség mátrixot, ami segít ezek tudatos fejlesztésében.

És végül: fogadjuk el, hogy nem a digitális eszközök tehetnek a koronavírusról. Sok fórumon lehet olvasni, hogy Na, ha egyszer ennek vége lesz, én biztosan nem fogok még az internet közelébe se menni!, és ez bizonyos szempontból érthető is. Nincs olyan ember szerintem, akinek a gyomra ne ugrott volna össze, amikor meghallotta a TEAMS pittyegését, vagy a Skype csengetését. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy voltak pozitív hozadékai is ennek az egy évnek. Ki hitte volna 2019-ben, hogy magától értetődő természetességgel lehet majd 300-400 fős online előadásokat tartani, hogy megszokjuk, hogy nem vagyunk egy légtérben egy workshop-on. Szintén sokan kísérleteztek online csoportmunkával a felületeken, netán projektek is készültek, és nem utolsósorban a karantén azokra a nehézségekre is rámutatott (ráadásul gyakorlati tapasztalatot adva), hogy mi a különbség a tanítás és a tanulás között. Nagyon nagy esélyt kaptunk arra, hogy a tapasztalatainkat megosztva, beépítve a pedagógiai eszköztárunkba, a teljes magyar közoktatást mi magunk elmozdítsuk egy 21. századi irányba. És ahogy kezdtük, úgy is fejezzük be a karanténpedagógiai cikksorozatunkat, mégpedig egy Churchillnek tulajdonított idézettel, amely így szól: Ne pazarold el a lehetőséget, amit egy jó kis válság a kezedbe ad!