Tényleg itt a jövő
Tippek, trükkök - 2026. november 13.
"Repülő autókat ígértek és helyette kaptunk 140 karaktert!" - fakadt ki állítólag a techguru Peter Thiel, rámutatva arra, hogy gyakran milyen távol van egymástól, amit a technika ígér és amit teljesít. Ez azonban a dolgoknak csak az egyik oldala, ugyanis gyakran mire tényleg megkapjuk a repülő autókat már olyan hétköznapi dolognak tűnnek, hogy meg sem lepődünk rajtuk. Azt hiszem valami nagyon hasonló zajlik jelenleg a 3D nyomtatás és a taneszköz készítés területén. Húsz éve, amikor megjelentek a megfizethető 3D nyomtatók az volt a vízió, hogy mostantól majd a tanár, ha bármilyen szemléltető eszközre van szüksége, akkor csak fogja és nyomtat magának egyet. Aztán valahogyan mégsem ez történt, nem lett vad 3D nyomtató minden tanárból. De lehet, hogy ez mostanra már megváltozott.
Miről szól még a cikk?
Arról, hogy miként változott meg a 3D nyomtatás világa az elmúlt pár évben és miként segíthet az AI valóra váltani a korábban sci-fi-nek tűnő elképzeléseket. Egy konkrét példán mutatjuk be, hogy mindez miként működhet.
Pár éve még kifejezetten a kockák szórakozása volt a 3D nyomtatás, játszani kellett a beállításokkal, folyamatosan kalibrálni a gépet, vigyázni, hogy elég száraz legyen az alapanyag és így tovább. Az egészet körbelengte a technomágia hangulata, ahol csak a felkent kevesek képesek a varázslatra. Talán nem véletlen, hogy az iskolákba kiosztott 3D nyomtatók többségén az eredetileg adott bemutató modellen kívül nem nagyon nyomtattak semmit. Szerencsére azonban a technika nem állt meg. Megjelentek olyan nem őrülten drága gépek (a Prusák, majd a Bamboo-k), amiknél a rontott nyomtatás már kifejezetten különleges eseménynek számított. A 3D nyomtatás egyik rákfenéje sokáig az volt, hogy a legtöbb formához támasztékokat kellett nyomtatni, amiket leszedni aztán maga volt a kín. Pár éve viszont már mindeki fa, vagy más néven organikus támasztékot használ, amivel szinte bármilyen alak könnyen nyomtatható. Megdöbbenésemre pár éve már azon találtam magam, hogy semmit nem állítgatok a nyomtatóprogramban, bedobom a modellt, aztán menjen, úgyis jó lesz. Ez az akadály tehát elhárult.
A másik problémát az okozta, hogy pont a 3D nyomtatás legnagyobb ígéretét, azt, hogy teljesen személyre szabott dolgokat lehet készíteni vele nem volt olyan könnyű megvalósítani. Elméletben nekiállhatott bármely tanár, hogy a neki éppen kellő dolgot lemodellezze, de a 3D modellezés azért csak egy szakma. Vannak nagy könyvtárak természetesen, sokban még ingyenesen is elérhetők modellek, de ahogy az lennyi szokott pontosan az és pontosan úgy, ahogyan kellene sosincs meg. Ez változtattak azok a programok, amik képből 3D modellt készítenek. Eleinte ezek is bénácskák voltak, mostanra viszont már elég meggyőzőek lettek.
A konkrét történet: biológia faktosoknak kellett tanítanom a nagyagyról és az jutott eszembe, hogy milyen jópofa lenne a szomatoszenzoros homunculust 3D-ben megmutatni nekik. Ez az a kis figura (minden tankönyvben szerepel) aminek az egyes testrészei akkorák, amekkora helyet az agy érzőkérgében elfoglalnak. Képet találtam róla bőven, de jó 3D modellt nem. A Makerlab alkalmazását használtam, de lehetett volna egy csomó másikat is ez IDE KATTINTVA érhető el. Hat óra múlva már kezemben is volt az eredmény, amit vidáman adhattam a diákok kezébe. Íme:
