Mobiltelefon a patkányparkban

Sokfélét lehet gondolni a belügyminiszter iskolai mobilhasználattal kapcsolatos rendeletéről és arról is, hogy mennyire vált be, de az biztos, hogy a telefon problémaforrás. A saját iskolámban, hiába vagyunk digitális iskola, ahol a diákok felszerelésének része a laptop, tapasztaltuk, hogy milyen rossz lehet, ha a diákok a telefonjukba temetkeznek minden szabad pillanatukban (és nem egyszer azokban a pillanatokban is, amikr mást kellene csinálniuk). Évfolyamom idén tizedikes, az osztálytermeik mellett egy tágas tér, a diákterasz is található, a fiúk egy nagyobb csapata már hetedikes korától itt tölti a szüneteket. Hetedikes koruk óta próbálunk valamit kezdeni azzal, hogy többnyire a telefonjukba temetkezve ülnek. Egy időben még fényképeztük is napról napra a jelenetet, ahogy mindenki csak a telóját nyomkodja.

Őszintén szólva tanácstalannak éreztük magunkat, észérvek nem hatottak, a rendelet bevezetése után pedig egyfajta rabló-pandúr helyzet alakult ki, ahol a rajtakapott gyerekekkel elrakattuk a szekrénybe a telefonjukat, de ez nem jelentette azt, hogy másnap, vagy akár egy órával később ne lenne újra a kezében. Közben voltak sokan az évfolyamon, akik sokkal kevésbé voltak a mobiljukhoz kötve, de ez a két társaság szeparálódott is egymástól. A diákterasz a mobilozós fiúk helye lett és maradt.

Aztán egyikőjük egyszer csak behozott egy darts táblát, otthon feleslegessé vált és kirakta a falra egy olyan helyre, ahol kisebb volt az esélye, hogy egymást találják el a nyilakkal, és ettől minden megváltozott. Pár napig vidáman dartsoztak, elkezdtek bajnokságot szervezni. Megjelent egy csocsó is, de mi is szereztünk mindenféle érdekes játékot. Felcsavaroztunk egy kosárpalánkot és szereztünk hozzá szivacslabdát, hoztak spikeball-t. A mobiltelefonokat alig láttuk a gyerekek kezében és sokan becsatlakoztak közéjük, akiknek korábban nem volt szimpatikus a kinti társaság hangulata. Mi tanárok pedig azon keseregtünk, hogy egy ilyen megoldás miért nem jutott eszünkbe hamarabb?

Mindezek kapcsán jutott eszembe egy híres kísérlet, amit a 70-es évek végén végzett el a kanadai Bruce K. Alexander. Pár évvel korábban nagy port kavart az a kísérlet, ami a morfium hatását vizsgálta patkányokon. Az állatokat berakták egy ketrecbe, ahol két itató is volt, az egyikben víz, a másikban morfiumos víz. A kísérleti álatok szinte kizárólag a morfiumos vizet itták, nem egyszer olyan sokat, hogy a túladagolásba bele is haltak. A következtetés egyértelmű volt, a morfium rettenetes anyag, ami súlyos függőséget okoz. Alexander azt gondolta, hogy a következtetés nem állja meg a helyét. Jól ismerte ugyanis a patkányokat és tudta, hogy ezek érzékeny, kíváncsi, intelligens állatok, amik kifejezetten komplex szociális életet is élnek. A patkányok számára az, hogy egyedül vannak, egy olyan ketrecben, ami szűk, nincsen benne búvóhely, nincsen benne semmi érdekes és ráadásul erős fényben is vannak a stressz netovábbja, nem véletlen, hogy a szorongásuk oldásához a morfiumot választják. Hogy ellenőrizze az elképzelést felépítette a patkány parkot, a park kétszázszor nagyobb volt egy ketrecnél, húsz állat lakott benne, voltak játékok, búvóhelyek, kellemes félhomály. A hely maga volt a paradicsom a patkányok számára. Itt is kétféle itató volt, az egyik morfiumos vízzel, a másik tisztával, de itt az állatok nem nagyon ittak a kábítószeres léből, egyszer-egyszer kipróbálták, de egyáltalán nem szoktak rá. Ugyan Alexander elsődleges célja az volt, hogy bemutassa, a patkányokkal végzett kísérleteknél oda kell figyelni az állatok igényeire, a függőségekkel foglalkozó szakemberek számára is tanulságos volt a vizsgálat. Egyértelművé vált ugyanis, hogy addikciók esetében nem lehet kizárólag az adott anyagra koncentrálni, legalább ilyen fontos, hogy milyenek az adott személy körülményei.

A mi spontán kísérletünkből (legalábbis az elmúlt fél évben) az derült ki, hogy a mobiltelefon-addikciónál nagyon lényeges, hogy milyen a környezet és előfordulhat, hogy a környezet változtatásával sokkal többet lehet elérni, mint a tiltással.