Kié a zene?
Vezércikk - 2021. augusztus 12.
Ez most egy kifejezetten taccsvonalról bekiabálós írás, olyasmiről lesz szó, amihez közvetlenül nem értek, hiszen nem vagyok énektanár. Mentségem, hogy saját élményből fogok dolgozni és remélem, hogy a mondandóm lényege nem csak az énektanításra vonatkozik, hanem tágabb értelemben a tanítás jövőjéről (jelenéről?) szól.
Az általunk 21. századi iskolának, 21. századi pedagógiának nevezett gondolkodásnak fontos része az az elv, hogy a tanítás célja nem lehet csak az ismeretek átadása, hanem sokkal inkább a képességek fejlesztése. Azonban még ennyi sem elég, hiszen a legfontosabb képesség, a képességek fejlesztésének képessége. Egy gyorsan változó világban még az sem elég, ha a jelen pillanat által megkövetelt képességeket sajátítják el a diákok, ha közben nem készülnek fel arra, hogy képesek legyenek újakat gyorsan és hatékonyan megtanulni. Ennek a metaképességnek fontos része egy mentális alapállás, a meg tudom csinálni, képes vagyok rá gondolkodásmódja. Ez a gondolkodásmód jelenik meg az ezen az oldalon is sokszor emlegetett maker szemléletben, a különféle eszközök, 3D nyomtatók, lézervágók, mikrokontrollerek, de grafikai- és videóvágó szoftverek használatában is. Az elv, hogy oktatási szempontból jobb egy nem tökéletes szélmérő (például ilyen), amit a diákok maguk raknak össze, mint egy, a Mérésügyi Hivatal által hitelesített profi eszköz. Nem csak azért, mert közben talán jobban megértik az eszköz működési elvét, hanem azért is, mert így megtapasztalják, hogy rendelkeznek azzal tudással és képességgel, amivel egy ilyen eszköz elkészíthető. Ebből a szemszögből tartom kihagyott lehetőségnek azt, ami zeneoktatásban történik az iskoláink többségében.
Az én zenetanulási pályafutásom 7 évesen ért véget a szolfézs órán és ezzel azt hiszem, nem vagyok egyedül. Nem volt jó hangom gyerekként a zeneiskolában, énekórán pedig azt kellett, meg szolmizálni, amiből valahogy nem értettem semmit. A zenét persze szerettem, klasszikust, könnyűt egyaránt, sokat is hallgattam, de a befogadáson kívül nem volt más kapcsolatom a zene világával. Aztán egy táborba egy tanítványom lehozott egy ukulelét és megmutatott rajta négy akkordot (amivel a popzene 70% eljátszható). Ez négy éve történt és azóta is boldogan játszom rajta (most már sokkal több akkordot). A zenélés (a magam jónak, komolynak biztosan nem nevezhető szintjén) mérhetetlenül sok örömöt okozott ez alatt az idő alatt. Kiderült, hogy kevés felemelőbb dolog van, mint másokkal együtt zenélni és az is, hogy bénácska dalokat még az én képességeimmel is lehet írni. Közben megértettem s megtanultam egy csomó dolgot a zenéről, rájöttem, hogy mennyire matematika és fizika is a zene és amikor rendes versekhez írtam zenét, akkor arra is ráébredtem, hogy a legjobb módja egy vers megértésének, ha zenét szerzünk hozzá. Röviden, ez a négy húros kis hangszer megadta nekem a képes vagyok érzést, a maker lehettem ebben is, és közben azt is megtapasztalhattam, hogy a zene milyen remek kommunikációs csatorna. Közben kiderült az is, hogy nagyon sok diákom játszik ezen-azon (többnyire persze gitáron, de a hat húr számomra ijesztő mennyiség), milyen jó velük együtt zenélni. Három kollégámmal még egy koncertet is csináltunk József Attila versek megzenésítéseiből, eközben az is kiderült számomra, hogy olyanokkal együtt dolgozni, akik tényleg tudnak zenélni még nagyobb öröm. Aki követi esetleg Hajós András Dalfutár című műsorát, az onnan is láthatja, milyen hihetetlen ereje van annak, amikor közösen hoznak létre emberek zenét.
Ehhez képest az iskolai zeneoktatásban hangszerek nem nagyon kerülnek elő, a zeneszerzésről szó sincs és a zenét csak a népdalok és a klasszikusok jelentik. A közös zenélés a kórusban éneklésben, esetleg a néhány ritmusgyakorlatban jelenik csak meg. A tantervek alapján a 12 osztályt végzetteknek tudnia kellene 300 népdalt, valamint kottát olvasni, ismerni és felismerni a zenetörténet nagyjait. Szerintem bátran kijelenthetjük, hogy heti 1-2 órában, a pejoratív készségtárgy jelzővel minősített énekórákon, 28-30 fős osztályokban ez nem nagyon sikerül. A jelenlegi énektanítás olyan messze van a 21. századtól, mint Kodály Zoltán születése.
Természetesen tudom, hogy itt van nekünk a Kodály-módszer, ami elsődlegesen a népdalokra és kóruséneklésre épít és világhírű, mégis furcsa, hogy pont nálunk nem működik igazán. Nem hagy szabadulni a gondolat, hogy az éneklésre fókuszáló zenetanítás már csak a költséghatékonysága miatt is vonzó a mindenkori oktatáspolitika számára. Pedig lehetne az 1:1 laptop programok mintájára gyerekenként egy hangszerben is gondolkodni. Nem feltétlenül sokmilliós zongorában és tubában, hanem olcsó, könnyen tanulható zeneszerszámokban. Azt is érdemes lenne figyelembe venni, hogy mi minden történt az utóbbi hetven évben a világban. A mai gyerekek számára a népdal már nem a népi kultúra része, hanem egy relikvia, ugyanúgy mint Schubert dalai. Nem nagyon találkoznak olyannal, aki még népként énekelné ezeket a dalokat, nem véletlen, hogy a Fonó is Utolsó óra címen indított programot a még menthető mentésére. Közben viszont kinőtt egy új népdal forma, a hip-hop, rap, ami pont úgy lett kifejezési forma a fiatalok számára, ahogyan korábban a virágénekek voltak. Megengedheti-e azt a luxust az iskola, hogy erről nem vesz tudomást?
Tisztában vagyok azzal is, hogy remek zeneiskolai rendszer van hazánkban, de az sajnos inkább olyan, mint a fociakadémiák, elsődlegesen a minőségi zenészek kiművelése a célja. A közoktatásban lehetne más a cél, a virtuózok tréningje helyett a közös zenélés örömének megismertetése. A csodálat helyett a művelés. Nem arról van szó, hogy száműzni kéne a népdalokat, de miért nem lehet kezdeni velük valamit? Új szöveget írni hozzájuk vagy éppen új dallamot a meglévő szöveghez, meghangszerelni az előadását mindenféle egyszerű eszközzel, videót forgatni hozzá, élővé és megragadhatóvá tenni. Természetesen ehhez lehet, hogy több idő, vagy legalábbis az idő jobb beosztása (epochális rendszer) kellene és sokkal kisebb csoportlétszámok a zeneórákon és persze eszközök, hangszerek és digitális eszközök egyaránt. Akkor a zenetanítás nem csak 21. századi pedagógiának felelne meg, hanem igazi élmény is lenne.
Kedves olvasó! Kérlek, tekintsd ezt vitára ingerlő írásnak, és nézd el, hogy valaki az oldalvonalról kiabál befelé, hidd el, a jobbító szándék vezérel! Biztosan sokan vannak, akik izgalmasan és a 21. század kívánalmainak megfelelően tanítanak zenét, nagy örömmel olvasnám a hozzászólásaikat!
