Honnan tudják, hogy tudják?

A minap egy témakör összefoglalásának részeként azt kértem a diákoktól, hogy ők maguk állítsanak össze egy témazáró dolgozatot. Az ezekben megjelenő kérdések sem léptek túl ezen a szinten. Pedig én nagyon szeretnék úgy tanítani, hogy a gondolkodásmódjuk változzon meg, alkalmazni tudják új helyzetekben mindazt, amit megértettek és megtanultak, a képességeik és a készségeik fejlődjenek. Amikor én iratok velük dolgozatok, olyan kérdéseket próbálok összeállítani, ami ezt is célozza meg. Beletelik egy időbe, amíg megszokják ezeket, de gyakran úgy látom, hogy még akkor is az én mániámnak van elkönyvelve az ilyen dolgozat. Eleinte kifejezetten fel is háborodnak: Ezt nem tanultuk! Ilyet nem gyakoroltunk! Ezt honnan kellett volna tudnunk! - mondják ők és nem egyszer a felháborodott szülők is.

Bizonyos tekintetben igazuk is van, abba, amit ők tudásnak gondolnak nem feltétlenül fér bele, a meglévő ismeretek kombinálása valamilyen új formában. Iskolai pályafutásuk során a diákok azt szokták meg, hogy gyakorolják a típusfeladatokat, ami gyakran annyit tesz, hogy néhány lényegtelen változtatással, de ugyanazokra feladatokra idomítjuk be őket, mint amit azután majd tudásuk ellenőrzéseképpen feladunk nekik. Ez a legjobb szívvel is idomításnak nevezhető, ha kicsit szigorúbbak vagyunk, akkor Seymour Paperttel intellektuális becstelenségnek is hívhatjuk. A mi iskolánkba olyan gyerekek érkeznek, akik remekül teljesítettek korábban is az iskolarendszerben, kiismerték ezt a rendszert és megtanulták használni, kifejezetten hosszú idő kell ahhoz, hogy a gondolkodás szabadságát visszaszerezzék. A problémamegoldás tanítása, vagyis az a képesség, hogy valaki megoldjon (a meglévő ismeretei és képességei segítségével) egy olyan problémát, amivel még nem találkozott nem erőssége a magyar oktatási rendszernek. A PISA 2012-ben mérte a kreatív, 2015-ben a kollaboratív problémamegoldás képességét. Hazánk mindannyiszor az alsóházban volt az országok között, a minimális szintet a magyar 16 évesek 17 és 8%-a nem érte el, de a legegyszerűbb problémák megoldásának képességét jelentő 1-es szinten is 18 és 28%-a volt. Nem csoda, hogy a fejükben a problémamegoldás készsége nem a tudás része.

Pár éve diákjaim panaszkodtak arról, hogy milyen rémes, hogy az informatika tanítást gúzsba köti az érettségi és az informatikaórák az érettségire idomítás színterei lesznek. Bosszankodtak azon, hogy miért nevezik informatikának az Office programcsomag használatát és főleg milyen ostobaság, hogy ezeket a feladatokat internet elérés nélkül kell megoldani, hiszen a valóságban, ha az ember nem tud valamit az Excelben, akkor rákeres. Egyikőjük azt mondta, ami azóta is a fejemben motoszkál, hogy az igazi informatika érettségi az lenne, hogy tessék itt egy program, amit még sosem láttál, itt az internet, csináld meg vele ezt vagy azt. Merthogy ez valóban valamiféle olyan informatikai készséget mérne, ami a valóságban is hasznos, sőt a valóságban is előfordul. Látszik is, hogy a érettségi feladatok alkotói gondban vannak, hogy miként is lehetne arra, amit ők informatikai tudásként definiálnak feladatokat kitalálni. Pár éve az volt a feladat, hogy rajzoljanak gitárt PowerPointban. Persze ha a fizika érettségiben a testeknek többnyire nincs kiterjedése és súrlódása, ahol biológia érettségi szerint a polipok nem is léteznek és a vese nem termel hormonokat PowerPointban rajzolni gitárt kifejezetten rendszerkompatibilis.

Bármilyen meglepő is, de a modern technika, az IKT eszközök gyakran erősítik a tudásnak ezt a leegyszerűsített koncepcióját. Nem kétséges, hogy lehet jó többszörös választásos tesztet készíteni, ilyen például az FCI , ami azt teszteli, hogy érti-e valaki igazán az erők newtoni elméletét. A teszt harminc többszörös választásos kérdés tartalmaz, majdnem tíz éven át készült, addig mérték, hogy valóban jók-e a kérdések, valóban körbejárják-e az összes részletét a témakörnek. Vélhető, hogy a Tankockákon, a Socrative-on vagy akár a hashtag.schoolon fellelhető tesztek közül kevés van, ami ilyen alapossággal készült volna. Az egyszerű ismeretelemekre, procedurális tudásra könnyű rákérdezni többszörös választásos tesztben, a problémamegoldó készségre, a valódi mély tudásra már sokkal nehezebb.

Pár éve a nyolcadikos diákjaimmal, a természettudományos tanulmányaik egy szakaszának egyfajta lezárásaként csináltam egy olyan projektet, amiben maguknak kellett kitalálniuk egy bolygót. Kezdve a csillagrendszertől a domborzaton és az éghajlatokon át az ott kialakult életig és civilizációig. Remek volt, de tény, hogy nekem a tanárnak nagyon sokféle dologra kellett tudnom reagálni: lehet egy bolygó perec alakú, lehet olyan bolygó, amin nincs szárazföld, alakulhat ki egysejtű lényekből civlizáció? Ez csak pár kérdés, amire emlékszem, de volt még ezer a legelszálltabbtól az igazán mélyig. Ami fontos, hogy öt év elteltével is úgy emlegetik a diákok ezt a három hetes szakaszt, mint amiben ők a legtöbbet tanultak (és nem mellesleg én is jól szórakoztam). Azt is gondolom, hogy mindazt, amit odáig csillagászatból, geológiából, földrajzból, ökológiából és evolúcióból megtanultak használniuk kellett, be kellett bizonyítaniuk, hogy értik is mindazt, amit addig megtanultak. Egy ilyen projektet automatizálni, többszörös választásos tesztekre, párosítós és szövegbehelyettesítős feladatokra redukálni lehetetlen. Ezt a projektet nem lehetne beszuszakolni valamilyen LMS rendszerbe.

Az igazi kérdés azonban talán mégis az, hogy megtanítjuk-e a diákoknak, mi is az, tudni valamit? Megértetjük-e velük, hogy miért nem elég, ha mint a magnó visszamondani a megtanultakat? Értik-e, hogy mi az, ahova szeretnénk, ha eljutnának. Oroszlány Péter húsz évvel ezelőtt egészen újat hozott azzal, hogy felvetette, a diákoknak a tanulást is tanulniuk kellene, ebből született meg a tanulásmódszertan. Mostanában sokat töprengek azon, hogy lehet, azt is tanítani kellene, mi a tudás, ha azt akarjuk, hogy megfeleljenek a kor kihívásainak.