Az oktatás modernizációjának legnagyobb ellensége: a digitalizáció

Furcsa helyzet, hogy ugyanazokon a konferenciákon, ahol egyik ilyen tesztmotort mutatták be a másik után, az előadásokon többnyire arról volt szó, hogy a 21. századi képességek, a jövőre fókuszáló oktatás el kell, hogy szakadjon a korábbi tudás felfogástól és tudás definíciótól, a fókuszát át kell helyeznie a kreativitásra, a kollaborációra, a problémamegoldásra. Csupa olyan dolog, amire a szuper digitális eszközök teljesen alkalmatlanok. Nem véletlenül, hiszen a 21. századinak nevezett képességek pont azért kerültek előtérbe, mert az automatizáció és a digitalizáció meghaladottá tette a korábban fontosnak gondolt készségeket. Nagy kár, hogy az iskola évszázadokon át ezekre koncentrált. Nem csak olyan dolgokat tanítottunk, amik érdekesek és fontosak, hanem olyanokat is, amik könnyen lebonthatók egyszerű elemekre, így komolyabb erőfeszítés nélkül ellenőrizhetők, ráadásul az objektivitás látszatával, ami szintén fontos követelmény volt. Ezért kerültek előtérbe történelemből az évszámok, nyelvekből a szódolgozatok, földrajzból a topográfia, nyelvtanból a helyesírás, irodalomból a szerzők életrajzi adatai. Általánosságban a meghatározások, a definíciók, a bemagolható dolgok. Mindenki tudja, hogy sokkal könnyebb olyan dolgozatot javítani, amiben a 16. századi események évszámait kell beírni, mint egy olyat, amiben azt kell bemutatni, hogy milyen gazdasági folyamatok és technológiai változások vezettek a reformációhoz. Annyira, hogy ki is alakult az a nézet, hogy a tudás valójában ez: független ismeretelemek sokaságának memorizálása, ahogyan ez a történelematlaszban található kronológia körüli ádáz vitában is látható volt.

Természetesen nem arról van szó, hogy nem lehet jó többszörös választásos tesztet készíteni, említettünk már egy párat korábban is, hanem arról, hogy a népszerű digitális eszközök egyszerűen nem segítik ilyenek készítését, sőt azzal, hogy ezeket a mára már bőven idejét múlt eszközöket csinos digitális csomagolásba teszik csak elfedik, hogy valójában mennyire értelmetlenek. A digitalizáció mámorában csak kevesen látták, hogy a király meztelen, hogy a legnépszerűbb eszközök a legkevésbé alkalmasak arra, amit az oktatás megújításaként elképzelnénk.

Természetesen nem is lehet elvárni ezektől az egyszerű eszközöktől, hogy egy olyan bonyolult dolgot tudjanak megtenni, ami még a tanároknak is kihívás. Ha belegondolunk, törvényszerű, hogy az automatizált feladatok nem képesek az elmélyült tudás és az összetett képességek mérésére. A jelenlegi szoftverek olyan feladatokkal tudnak csak megbirkózni, ahol véges a helyes válaszok száma, már az is szinte megugorhatatlan kihívás a számukra, hogy egy nyílt feladatnál elkülönítsék a helyesírási hibát a koncepcionálisan hibás választól. Persze meg lehet próbálni megadni a helyes válaszok között a Bükk-fennsík mellett azt is, hogy Bükk fennsík és persze azt is, hogy bükk-fennsík, esetleg bükk fennsík, de lehetne az is, hogy Bük-fennsík vagy Bükk-fensík netalán Bükk-fennsik és persze mindezek kötőjel nélkül is, valamint kisbetűvel. Most még csak ott tartottunk, hogy egy szóval kellene válaszolni és már szinte lehetetlen erre programot írni. (Nem lehetetlen természetesen, hiszen elméletben egy neurális háló betréningezhető arra, hogy kikövetkeztesse az emberi hibázások alapján elfogadható-e egy válasz vagy sem, de kicsit erőforrásigényesnek tűnik ahhoz képest, hogy milyen egylépéses feladatról van szó.)

Azok a képességek, amiket a modern oktatás által fejlesztendőnek tartunk projektmunkákban, kreatív feladatokban, nyitott könyv (bármilyen forrást szabadon felhasználó) dolgozatokban, kooperatív munkákban demonstrálhatók (és nem feltétlenül mérhetők). természetesen ezekben is fantasztikus segítséget adhatnak a digitális eszközök, de amíg azok valójában a többszörös választásos teszteket jelentik ilyen vagy olyan köntösben, addig éppen ellene dolgoznak. nem csak a tanároknak könnyítik meg, hogy ne kelljen a valódi tanulásra koncentrálniuk, hanem megelégedhessenek az egyszerű adattöméssel, hanem a diákok fejében is azt a képzetet erősítik, hogy a tanulás egyenlő a magolással, a tudás pedig az ismeretek reprodukciójával.

Ahogy a mondás tartja: ritka és szerencsés az a forradalom, amelyik nem az ősi ellenség trónra ültetésével végződik. Az oktatás digitális forradalma jelenleg nem tűnik szerencsésnek.